Szombaton lesz száz éve, hogy megszületett Lemhényi Dezső olimpiai bajnok vízilabdázó és szövetségi kapitány.
Fotó: wikipédia
1917. december 9-én született Budapesten. Német származású édesapja, aki 1910-ben magyarosította nevét Kollmannról Lemhényire, hivatásos katonatiszt, a székesfőváros alügyésze, a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője volt.
Pályafutását úszóként kezdte 1925-ben a Budapest Sport Egyesületnél (BSE). 1935-ben ő úszott először Magyarországon pillangó stílusban. 1940 és 1942 között három alkalommal nyerte meg a Báró Wesselényi Emlékversenyt (Tihany és Balatonfüred között, 4,5 km). A harmincas évek elején Komjádi Béla tanácsára pártolt át a vízilabdához. 1943-tól az Újpesti Torna Egylet (UTE), 1952-től a Budapesti Dózsa vízilabdázója volt. 1940 és 1952 között csapatával hatszor nyert magyar bajnokságot.
A világháború után hívták meg a válogatottba. Az 1948. évi londoni olimpián a válogatottal ezüstérmet nyert, a csapat egyik legjobbja volt, bekerült a világválogatottba is. 1952-ben Helsinkiben már nem csupán játékosként, hanem Rajki Béla kapitány mellett edzőként is segédkezett az olimpiai arany megszerzésében.
A sport mellett 1936-tól 1953-ig Budapesten a VI. kerületi elöljáróság (később VI. kerületi Tanács) pénzügyi osztályának főtanácsosa, adóhivatali főtiszt volt. 1941-ben elvégezte a Számviteli Főiskolát. 1950-ben a Budapesti Honvéd alapító edzője és vízilabda játékosa volt, 1953-tól 1959-ig pedig a Budapesti Spartacus vezetőedzője. 1953 és 1960 között játékvezetőként, illetve a játékvezetők testületének elnökeként tevékenykedett. Közben mesteredző és nemzetközi játékvezető lett.
Szövetségi kapitányként két időszakban, 1953 és 1955, majd 1957 és 1960 között irányította a vízilabda-válogatottat. Két Európa-bajnoki aranyérem fűződik szakmai tevékenységéhez (1954 – Torino, 1958 – Budapest), valamint egy bronzérem az 1960-as római ötkarikás játékokon.
Eredményes edzői munkát fejtett ki külföldön is. 1961 és 1968 között irányította a francia válogatottat. 1972-ben és 1976-ban a kanadai válogatott szakvezetője volt, edzősködött még Svédországban, Izraelben, Olaszországban és Japánban is. Hazatérése után, 1969-től 1973-ig a Központi Sportiskola (KSI) szakágvezetőjeként számos későbbi világnagyság pályáját egyengette.
A népszerű és közkedvelt “Butykó mester” tagja volt a Magyar Olimpiai Akadémia tanácsának és a Magyar Úszó Szövetségnek. A Magyar Vízilabda Szövetség tiszteletbeli elnökévé választotta. A kilencvenes évek elején kezdeményezője és alapító elnöke volt az Olimpiai Bajnokok Klubjának. A Mező Ferenc Közalapítvány kuratóriumának elnökeként fáradhatatlanul tevékenykedett az olimpiai bajnokok szociális helyzetének javításáért is.
Szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott. Első számú támasza felesége, a tornászként ugyancsak olimpiai bajnok Tass Olga volt. 2003. december 4-én, nyolcvanhatodik életévében, hosszas betegeskedés után szívelégtelenség következtében hunyt el.
Pályafutása során számos elismerésben részesült. Sport Érdemérem ezüst fokozat, Sport Érdemérem arany fokozat, az Újpesti Dózsa örökös tagja, Magyar Köztársasági Sportdíj, mesteredző. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetést. 1998-ban beválasztották az Egyesült Államokbeli Fort Lauderdale-ben működő Hall of Fame, az úszó- és vízilabdasport hírességei közé, és megkapta a FINA ezüstjelvényét. 1999-ben az Olimpiai Érdemrend ezüst fokozatát vette át Juan Antonio Samaranch NOB-elnöktől. 2003-ban Csík Ferenc-díjat kapott. A Magyar Vízilabda Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke, a Racing Club de Paris örökös tagja. 2004-ben emlékére indították útjára a Lemhényi Dezső Országos Ifjúsági Kupát. 2005-ben az ő nevét vette fel Budapest XVI. kerületében egy sashalmi általános iskola.
(Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja)
