Bár az olasz U18-as válogatott 2-0-ra kikapott Hollandiától, Daniel Maldininek különleges élmény volt a találkozó, hiszen először szerepelt az olasz csapatban. A futball világában nagyon jól cseng a Maldini név, Daniel nagyapja és apja is csapatkapitánya volt a Milannak, de a dicső elődökkel ellentétben a dinasztia legifjabb tagja nem védőként, hanem támadóként jeleskedik.
“Volt a Milannak egy nagyszerű védője, akit le akartam igazolni. Találkoztam az apjával, hogy egyeztessünk az üzletről, de egyszerűen hajthatatlan volt, csak rázta a fejét, hogy szó sem lehet róla. Amikor rákérdeztem, hogy mégis miért, azt felelte: nézze, a nagyapámnak a mindene volt a Milan, az apámnak a mindene volt a Milan, nekem az életem ez a klub és a fiamnak is. Felejtse el!”
Az alábbi nyilatkozat Sir Alex Fergusontól, a Manchester United legendás menedzserétől származik, aki sok nagy játékost csábított a MU-hoz, de az említett védőbe, Paolo Maldinibe beletört a bicskája. Ferguson azt mondta, elismeri Lionel Messit, csodálta Zinedine Zidane-t, de Maldini volt a kedvence, és fenti visszaemlékezése mindent elmond arról, miért ejtik ki manapság is áhítattal a család nevét a Milannál.
AKI ELSŐ OLASZKÉNT EMELTE MAGASBA A BEK-SERLEGET
A sort Cesare Maldini nyitotta, ő utasította vissza a fia iránt ácsingózó Fergusont, és aki ezek szerint a génjeiben hordozta a Milan iránti rajongást. Pedig Cesare alig-alig látta az apját, aki tengerészként szolgált, anyja, Maria egyedül nevelte őt.
Szülővárosában, Triesztben kezdte a pályafutását 1952-ben, majd két évvel később került a Milanhoz, amelyben akkoriban olyan klasszisok játszottak, mint a Serie A történetének harmadik legeredményesebb játékosa, a svéd Gunnar Nordahl, honfitársa, a szenzációs játékintelligenciával megáldott Nils Liedholm vagy az uruguayi csatár, Juan Schiaffino. A 14-szeres válogatott Maldini képes volt a védelem mindkét szélén és amolyan korai védekező középpályásként is játszani, a legtöbbször azonban söprögetőként lépett pályára.
Erre a posztra általában olyan játékosokat tettek az edzők, akik képesek irányítani a csapatot és jól olvassák a játékot, Maldinire pedig mindkét tulajdonság igaz, ezért lehetett csapatkapitánya annak a Milannak, amely 1963-ban legyőzte a Benficát és első olasz csapatként lett Európa legjobbja.
Akkoriban nem tekintettek alapfeltételként arra, hogy egy védő technikás legyen, épp elég volt, ha a labdát el tudta venni. Maldini viszont képzettség terén felfelé lógott ki és fiatalon emiatt időnként indokolatlanul sok kockázatot vállalt, később azonban leszokott a könnyelműsködésről, ahogy az egy vezérhez illik.
A BEK-győzelem mellett négyszer lett olasz bajnok a Milannal, amelyet 1966-ig szolgált, majd pályafutása utolsó évét a Torinónál töltötte. Visszavonulása után is gondoltak rá szeretett klubjánál, ha csak másodedzőként, de itt kóstolhatott bele az edzősködésbe, és legnagyobb sikerét is ebben a pozícióban érte el, az 1982-es vébén a 44 év szünet után ismét a csúcsra érő válogatottnál volt Enzo Bearzot segítője.
A 90-es években háromszor is Eb-győztest faragott az U21-es válogatottból, majd Arrigo Sacchi lemondása után beugróként a felnőtt csapatnál is megoldotta, amit meg kellett: legemlékezetesebb győzelmét 1997-ben a Wembley-ben aratta.
Alessandro Costacurtát klasszikus söprögetőként dobta harcba, az U21-es csapatból ismert Fabio Cannavarót pedig ráállította az akkoriban fénykorát élő Alan Shearerre. Az olasz védelem tökéletesen zárt, Costacurta mesés indítását pedig Gianfranco Zola gólra váltotta, ez az 1-0-s siker is kellett ahhoz, hogy Maldini papa kijuttassa a vébére a csapatot. A többek között Roberto Baggiót, Christian Vierit, Alessandro Del Pierót, Alessandro Nestát, Dino Baggiót és persze az ifjabbik Maldinit soraiban tudó olasz válogatott a legjobb nyolcig jutott, ahol tizenegyesekkel vérzett el a későbbi győztes franciák ellen.
2001 tavaszán, Alberto Zaccheroni menesztése után Maldini nem tudott ellenállni a Milán invitálásának, és vele a kispadon a csapat odaért az UEFA-kupa-indulást jelentő helyere. A legnagyobb fegyvertény azonban nem ez, hanem az Inter elleni 6-0-s győzelem volt, amit a Milan-szurkolók azóta is kéjes örömmel elevenítenek fel minden városi derbi előtt.
Egy év múlva már a paraguayi válogatottat szedte ráncba, amely a nyolcaddöntőig jutott a japán-koreai közös rendezésű vébén, és a 16 között a 89. percben tartotta magát a később döntőig menetelő németek ellen. Az akkor 70 éves Maldini ezzel 2010-ig minden idők legidősebb szakvezetőjének számított a vébék történetében, akkor döntötte meg a korrekordját Otto Rehhagel.
AKI ÚJ SZINTRE EMELTE A VÉDEKEZÉST
Cesare 2016-ban bekövetkezett halála óta Paolo a Maldini-dinasztia feje, az az ember, aki előtt azok is földig hajoltak, akik egyébként utálták az olasz focit vagy a Milant. Az ő neve egészen nyugodtan szerepelne az értelmező szótár klubhűség szócikkénél Javier Zanettivel (Inter), Francesco Tottival (Roma) vagy, mondjuk, Ryan Giggsszel (Manchester United) együtt.
Apja csapattársa, Liedholm volt a Milan edzője, amikor a 16 éves Maldini 1985-ben egy Udinese elleni bajnokin csereként bemutatkozott a Milanban. Abban az idényben ez volt az egyetlen meccse, a következőben viszont már alapembernek számított. Akkor még jobbhátvédként, csak később került át jobblábasként a másik oldalra, és lett a futballtörténet egyik leghatékonyabb védősorának a tagja Franco Baresivel, Costacurtával és Mauro Tassottival együtt.
A védőké hasonlóan hálátlan poszt, mint a kapusoké, szinte csak akkor tűnik fel a többségnek, hogy pályán vagy, ha hibázol, Maldinivel kapcsolatban azonban a bakik emlegetése helyett csak olyan szavak maradtak meg a szurkolókban, hogy elegancia, ütemérzék, szerelőkészség, vezéregyéniség, intelligencia, alázat.
Na és a győzelem, hiszen 24 éves pályafutása során 26 trófeát nyert a csapattal, köztük hét bajnoki címet és öt BEK-et/BL-t.
A sport világában mindig az a legnagyobb elismerés, amely a társaktól vagy az ellenfelektől érkezik, és Maldiniről mindenki a legnagyobb tisztelettel szólt, későbbi csapattársa, Ronaldinho például őt és John Terryt nevezte a legkomolyabb védőnek, akivel szembekerült a pályán. Ha eszünkbe jut Maldini, a legtöbben valószínűleg a félelmetesen hatékony, mégis tiszta becsúszásaira gondolunk, pedig ő maga azt vallotta, ha csúsznia kell, akkor valamit már elrontott. Pedig a statisztika azt mutatja, meccsenként mindössze 0,56 alkalommal csúszott be, miközben a Premier League legjobb védői mérkőzésenként 4-5 alkalommal próbálják megállítani az ellenfeleket ilyen módon.
Jókor, jó helyen, ez volt Maldini mottója, aki úgy tekintett a meccsekre, mint egy sakkjátszmára, amelyben ő pár lépéssel az ellenfelek előtt járt.
Egyetlen dolog miatt lehet komoly hiányérzete pályafutásával kapcsolatban, ez pedig a válogatott siker. Mert bár 126 alkalommal játszott a squadra azzurrában, két drámai módon elvesztett döntőben, az 1994-es, brazilok elleni tizenegyesekkel végződő, valamint a 2000-es, David Trezeguet-féle aranygóllal rövidre zárt Eb-fináléban is a vesztes oldalon harcolt.
Ezen felül akad még egy vb-bronza a hazai rendezésű 1990-es vébéről és egy Eb-elődöntője 1988-ból, de apja 1982-ben átélt eufóriáját nem tudta megtapasztalni, mert a 2006-os keretbe már nem került be. Klubszinten a Milannal is szerepelt egy olyan döntőben, amely után a mai napig görcsbe rándulhat a gyomra, elég annyit mondanunk, hogy az első percben gólt szerzett (ezzel ő a legidősebb játékos, aki európai kupadöntőn betalált és övé a leggyorsabb gól is), a félidőben 3-0-ra vezetett a csapata, a végén mégis a Liverpool utazott haza a nagyfülű serleggel.
Ha az Aranylabda-választáson az Oscar-díjhoz hasonlóan bevezetnék az életműdíjat, akkor Maldininek ugyanúgy kijárna, mint Raúlnak, Giggsnek, David Beckhamnek, Del Pierónak, Andrés Iniestának és még sok más klasszisnak, aki az Aranylabdáról lemaradt.
AKI AZ ŐSÖKKEL ELLENTÉTBEN A MÁSIK KAPUNÁL ÜGYESKEDIK
Pár évvel ezelőtt nagyot ment az interneten az a videó, amely a Milan eddigi utolsó, 2007-es BL-győzelme után készült. A játékosok a gyerekeikkel ünnepeltek a San Siro gyepén, Clarence Seedorf szlalomozott a lurkók között, egészen addig, míg jött Maldini kisebbik fia, Daniel aki apját másolva egy tökéletes becsúszással elvette tőle a labdát. Aki látta a videót, egyből azt gondolhatta, Cesare és Paolo után a harmadik generáció is egy védőfejedelmet ad az olasz futballnak, de Daniel manapság már az ellenfél kapuja előtt művel látványos dolgokat.
A Milan meglehetősen rossz szezont futó tartalékcsapatában, a Primaverában ő szolgáltatja az idény meglepetését, 19 meccsen 7 gólt szerzett, minden sorozatot számolva pedig 22 találkozón 9 gólja és 1 gólpassza van az idényben.
“Apu mindig segít és tanácsokkal lát el. Azt szokta mondani, hogy ne szálljak el, mindig maradjak két lábbal a földön, és legyek szerény a pályán és azon kívül is. Apu a védelem vezére volt, nekem viszont a támadás megy jobban, irányítóként vagy árnyékékként is tudok játszani. Hogy mik az erényeim? A pontrúgásaim és az, hogy képes vagyok a többieknél előbb lereagálni a helyzeteket, valamint egy-két érintésből játszani.” – nyilatkozta Daniel, aki sebesség és rúgótechnika terén sem áll rosszul.
A jó formájára az U18-as válogatottnál is felfigyeltek, és március 22-én a hollandok elleni, 2-0-ra elvesztett barátságos mérkőzésen be is mutatkozott. A nagy álma persze az, hogy a nagyapja és apja nyomdokaiba lépve ő is magára húzhassa a felnőtt válogatott kék mezét, ami Olaszországon belül rekorderré tenné a Maldini családot.
A nagy futballnemzetek közül a spanyol már fel tudott mutatni egy olyan famíliát, ahol három generáció is megfordult a válogatottban, a Chelsea-ben játszó Marcos Alonso Mendoza előtt apja, Marcos Alonso Pena, valamint nagyapja, Marcos Alonso Imaz is elmondhatta magáról, hogy beválogatták.
Nehéz megmondani egyelőre, hogy Daniel milyen karriert futhat be – bátyja, a 22 éves Christian a harmadosztályú Fanóban focizik –, de az biztos, hogy a Milannak jól jönne egy igazán pengés 10-es. Seedorf távozása óta Kevin-Prince Boateng, Keisuke Honda és Hakan Calhanoglu viselte ezt a mezt, és ha figyelembe vesszük, hogy korábban Gianni Rivera, Zvonimir Boban, Roberto Baggio, Ruud Gullit vagy épp Dejan Savicevic játszott tízesben, akkor egyértelműen érezni a minőségi különbséget a múlt klasszisai javára.
Amióta Paolo visszatért a Milanhoz, és stratégiai-fejlesztési igazgatóként dolgozik a klubért, azóta a kisebbik fia duplán szem előtt van. Decemberben arról lehetett olvasni, hogy az érdeklődők miatt meg fogják hosszabbítani Daniel 2021-ig szóló szerződését.
Bár az olasz futball nem arról híres, hogy túlzottan támogatná a fiatalokat, a Milannál Davide Calabria, Patrick Cutrone vagy a már 16 évesen Serie A-meccsen védő Gigio Donnarumma példája pozitív példaként lebeghet Daniel Maldini szeme előtt.
A Milan hosszú évek kínlódása után idén jó eséllyel pályázik az egyik BL-helyre, és bár az elitbe visszakerülés csak nehezítené a legifjabb Maldini helyzetét, hiszen apjáék minden bizonnyal bevásárolnának, nem kizárt, hogy pár év múlva előkerül a Paolo visszavonulása óta nem használt 3-as mez. Vagy végre újra lesz egy ügyes 10-ese a Milannak.
FORRÁS: rangado.24.hu
The post Daniel Maldini apja és nagyapja nyomdokaiban appeared first on AC Milan Club Budapest.
