Nyoma sem volt rajta, hogy hosszú útra készül. E világi dolgok kötötték le a figyelmét. Bosszankodott az útlezárások miatt, és bár készséges volt, előre jelezte, hogy nem tud órákig beszélgetni velem, mert mennie kell az unokájáért az iskolába. Minden haláleset szomorú, de amikor három nappal később meghallottam, hogy már nincs közöttünk, letaglózott a hír, aztán az jutott eszembe, ez csakis tévedés lehet, hiszen nem úgy nézett ki, mint aki “csomagol“. Mégis elment. A magyar sport egyik legnagyobb alakja, aki olyan mély nyomokat hagyott maga után, amelyeket hosszú évtizedek pora sem tud majd belepni. 72 éves volt. Jó utat, Szívós doktor, és köszönjük!
A mindig pozitív kisugárzású és jó kedélyű olimpiai, világ- és Európa-bajnok vízilabdázónkkal a régmúlt időkről nosztalgiáztunk. S bár most felmerül bennem, hogy még mennyi mindent kérdezhettem volna, több útravalót a fiataloknak, több gondolatot az életről egy bölcs embertől, mégis azt érzem, jól van ez így. Fogalmam sincs, mit hoz még a sors újságírói pályafutásom során, hiszen az út elején járok, de azt már most tudom, hogy ez marad életem egyik legmeghatározóbb beszélgetése.
A családjában három generáció is kiemelkedő eredményeket ért el vízilabdában. Apáról fiúra szállt a sportág szeretete, vagy a vérükben volt?
Amikor édesapám kisgyerekként levitt az uszodába, már kétszeres olimpiai bajnok volt. Ennek ellenére sohasem ösztönzött arra, hogy én is vízilabdázó legyek, már csak azért sem, mert nagyon nehezen tanultam meg úszni, sőt, féltem is tőle. Aztán kipróbáltam többféle sportot is, de hiába, a szívem a vízilabda felé húzott.
Sokszor ücsörgött az édesapja edzésein, meccsein?
Persze, mivel finom volt a nápolyi meg a szalámis zsemle. Igazából a vízilabda akkor nem érdekelt. Azt szoktam mondani, hogy láttam őt játszani, de közben mégsem. Az edzésekre viszont nem szívesen jártam, főleg azért, mert egyszer télen beleestem bundástól az ötven méteres medencébe.
Azóta nagyot fordult önnel a világ, ráadásul sokszor feltűnik a lelátón a családjával, és gondolom, nem a szalámis zsemle miatt.
Bizony nem. Amikor csak lehetett vittem a fiamat, Marcit, és most az unokámmal is ez a helyzet.
Fiatalon mutatkozott be a Ferencváros színeiben. Hogyan emlékszik a debütálására?
Óriási játékosok voltak akkor a Fradiban. Az edzőnk, Fábián Dezső lehívott a margitszigeti nagyszállóba és közölte, hogy játszom, illetve kit kell fognom. Remegett kezem-lábam, főleg egy olyan keretben, ahol Ambrus Miklós, Gyarmati Dezső, Bolvári Antal, Felkai László, Kárpáti György játszott. Rengeteget segítettek nekem, sőt, meg is védtek a keményebb ellenfelektől.
Említette az imént a neveket, akik mind világklasszisnak számítottak. De ki volt a legnagyobb csibész a csapatban?
Ó, ebből is több volt, akárcsak a kivételes tehetségből. Nem tudnám egyiküket sem kiemelni, mert a csibészség a sportág egyik velejárója, van mindenkiben bőven.
A Fradiban két bajnoki címet szerzett. Melyik volt kedvesebb?
Az első, főleg azért, mert a klub akkoriban már régen nem nyert semmit sem. Aki egyszer megtapasztalja az ottani hangulatot, amit a szurkolók nyújtanak, annak az mindig felejthetetlen élmény marad.
1968-ban mégis az OSC-hez igazolt…
Hát igen, abból nagy balhé volt, pedig nem jókedvemben csináltam. Ha katonaköteles leszel, el kell menned katonai egyesülethez, és mivel engem felvettek az egyetemre, az OSC adva volt. Már sztárjátékos voltam, így kaptam az emberektől hideget-meleget. Később ez enyhült, és miután az OSC-ben is sikereket értem el, itt fejeztem be a pályafutásomat.
Fogorvosként tanult és szerzett diplomát, mondhatni ez a második szenvedélye?
Igen, hiszen fogorvos a világ minden táján kell. Apámnak a nagybátyja ezzel foglalkozott Egerben. Nem kellett sokat győzködni, mindenképp szerettem volna tanulni. A vízilabda egyébként tanult sportág volt, sokan végeztek az orvostudomány ágazataiban.
Minden fiatal játékos álma, hogy egyszer a nemzeti csapatban szerepeljen. Hogyan emlékszik vissza a válogatottra?
Először Anglia ellen játszottam, azt is pontosan tudom, hogy London külvárosában. Már kiskorunktól kezdve belénk nevelték, hogy mindig győznünk kell, így azon a meccsen is nyertünk, és fergeteges élmény volt a himnuszt hallgatni. Még most is libabőrös leszek, ha erre gondolok.
Majd jött az olimpia. Először egy bronzérem Mexikóvárosban, majd egy ezüstérem Münchenben. Melyik fényesebb?
A második helyezett mindig veszít, ezért nyilván fájt, éppen emiatt gondolok vissza jobb szívvel a bronzéremre, hiszen ott nyertesként hagytuk el a medencét.
És aztán végső győztesként Montrealban.
Úgy érzem, hogy az a sok munka, energia, amit belefektettem ebbe a sportba, akkor kifizetődött. Olimpiai bajnoknak lenni mindig csodálatos élmény.
1980-ban visszavonult és edzőnek állt.
Amikor felkértek, nem mondhattam nemet. Kötelességemnek éreztem, hogy átadjam a fiatal generációnak mindazt, amit az edzőimtől kaptam. Ám az is élénken megmaradt bennem, hogy a kinevezésem után hányszor csengett a telefonom, a barátaim, ismerőseim megerősítettek abban, hogy jó utat választottam.
Miben másabb gyerekekkel foglalkozni, mint felnőttekkel?
Gyerekeket edzeni sokkal nagyobb felelősség és különlegesebb érzés. Ők máshogy reagálnak a dolgokra, más impulzusok érik őket. Vámos Marci például abba akarta hagyni a vízilabdát, mert fázott. Szerencsére lebeszéltem róla. De az ilyen esetek is bizonyítják, hogy a póló nem pusztán egy sport. Mindig azt mondom, hogy el kell jönni, meg kell tapasztalni a sportág szeretetét. Én képtelen vagyok tőle elszakadni, bármelyik területen is dolgoztam, szívügyemnek éreztem.
Egy kis útravaló a mai fiataloknak?
Azt tanácsolom, amit az édesapám mondott nekem. Bármibe kezdesz, csináld szorgalmasan és szívvel. Ez nem csak a sportra, hanem az élet bármely területére igaz.
Több mint 60 éven keresztül járt le az uszodába és kötődött ezer szálon szeretett sportágához. Ahogy mondta, szívvel. Nem kétséges, hogy bárhová szólították is, a medencét mindenhol megtalálja…
Nyugodjon békében, dr. Szívós István!
Forrás, fotó: Kovács Roland, MTI/Kovács Gyula, MOB, hosszabitas.hu,
