A 24.hu munkatársa beszélgetett Illés Fanni világbajnok paraúszóval: lenyűgöző történet születésről, önmagunk elfogadásáról, kudarcról és sikerről.
Erzsi vajúdik. Szenved már egy ideje az egyre sűrűbben jelentkező szülési fájdalomtól. Tudja, véges a kín, no meg él benne az ősi ösztön – 26 évesen elsőszülött gyermeke világrahozatala érdekében bármit kibír. Egyedül van. 1992. május 1-jén a Keszthelyi Kórház szigorú szabályzata még nem teszi lehetővé, hogy férje vele legyen. Tihamér nem foghatja a kezét, nem törölheti gyötrődéstől izzadt homlokát, nem simogathatja a hátát. „Asszonyom, farfekvéses a gyerek, császármetszést hajtunk végre” – közli egyszer csak az orvos. Hirtelen nagyobb lesz a nyüzsgés, vezényszavakat hall, altatót kap. „Nem érzek majd semmit, de azt sem hallom, amikor felsír” – fut át rajta a felismerés, miközben egyre aléltabban fekszik. Lassan megszűnnek a hangok, eltűnik a műtő fénye, sötétbe borul a külvilág. Nem észleli, amikor felvágják a hasát, nem látja, amint kiveszik a gyermekét, és nem érzékeli a döbbenet csöndjét. Nem éli át, ahogy a műtő megtelik a pánikkal, majd kapkodással. Nem hallja a szörnyülködés, majd a sajnálat hangjait.
A kórteremben ébred. Kisvártatva megjelenik az orvos. Nem őt várta. A doki csak áll zavartan, kerüli a szemkontaktust, majd megköszörüli a torkát és hidegen közli: “Kislány. Holtan született, sikerült újraélesztenünk. De jobb, ha nem látja. Nincsenek lábai és a kézfeje sem nőtt ki rendesen. Valószínűleg ülni sem tud majd és szellemileg sem lesz ép. Mint gyakorlott apuka azt tanácsolom, mondjon le a gyermekéről.”
Erzsi közel jár az idegösszeomláshoz. Nem azért, mert a lánya úgy született, ahogy, hanem mert az esélyét sem érzi, hogy mellére tegye, megszoptassa, megtapintsa, megsimogassa, becézgesse. Végül is hogy jön ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze az orvos szakvéleményét? Még akkor sem vet rá egyetlen pillantást sem, amikor napokkal később hazaindulnak Rezibe.
Az anyja és Tihamér járt bent korábban a kórházban, nekik megmutatták a picit, de nem akarják befolyásolni. A döntés az övé. A felelősség súlya préseli a lelkét, agyát megválaszolatlan kérdések lepik el. Hol lenne jobb neked, kicsim? A házunk nem akadálymentes. Lehet, hogy az orvosnak van igaza? Jobb lenne olyan környezetben felnőnöd, ahol szakemberek vigyáznak rád? Két héten keresztül álmatlan éjszakák gyötrik, gyakran sírva fekszik, zokogva kel. Egy ideig a magyarázatot keresi, majd ahogy apad a könny, úgy fordul egyre inkább a megoldás felé: „Az én gyermekem.”
Visszamegy a kórházba. „Bármit is tanácsoltak, ragaszkodom a kislányomhoz, hazaviszem” – mondja, de ez sem megy simán. Az ápolók előbb kötelező jelleggel kitanítják, hogyan bánjon a kicsivel. „Mindene ugyanolyan, mint másnak, csak éppen nincs lába” – nyugtatgatják. Ebben a pillanatban dolgozza fel végleg a történteket. Már csak előretekint. Kizárólag az érdekeli, a lehető legtökéletesebb életet biztosítsa csecsemőjének, Illés Fanninak.
Aki így mesél.
Poénnak indult az egész.
Így is kezdődhet egy élet, ahogy az enyém: holtan, kézfej és lábak nélkül. Mégis itt vagyok. Karácsonykor Jézus születését ünnepeljük, talán sokan már akkor sejtették, amit a modern pszichológia is leír: „a szülés életünket hosszú távon meghatározó esemény; történetét, történéseit egész életünkön át hordozzuk”.
Édesanyám szerint mindig is tudtam, más vagyok. Az első születésnapom előtt, amikor még csak gügyögtem, esténként A rút kiskacsát kellett felolvasnia nekem. Nem azért, mert mami mindig ezt akarta, hanem miután egyszer elmesélte, már én kértem. Próbálkozott mással is, de aztán rendre odaböktem a kacsás mesére.
Valahol belül tudnom kellett, hogy más vagyok, annak ellenére, hogy felnőtt értelmezés szerint még tudatomnál sem lehettem.
Aztán a legelső pillanattól, hogy valóban tudatomra ébredtem, elfogadtam magam. Mamihoz és hozzám is járt pszichológus, de kisebb, átlagos, más gyerekekkel is előforduló hullámvölgyeket leszámítva soha semmilyen lelki problémát nem tapasztalt nálam.
Elképzelhető mekkora csodabogárnak számítottam gyerekként Reziben, ebben a nagyjából 1200 lelket számláló községben. Mami akkoriban a postán dolgozott, apa portásként kereste a betevőt. Normál körülmények között éltünk. Szüleim magukra nem nagyon költöttek, viszont valahogy olyan ügyesen spóroltak, hogy Réka húgommal soha, semmiben nem szenvedtünk hiányt.
Ha nem ilyen családba születek, akkor nem tartanék ott, ahol. Apa például mindig azt mondja, azért helyezte Isten oda, arra a munkahelyre, hogy miután túlesett a heti két-három 24 órás szolgálatán, tudjon velünk foglalkozni. Rékára és rám fordította minden szabadidejét.
Kétévesen már műlábbal jártam. Oviban, az általános iskolában, a gimiben is az épekkel együtt tanultam. Soha nem fordult elő ebből problémám, sőt. Mindig a középpontba kerültem, rengeteg barátra tettem szert, elsöprő lendületemmel, jókedvemmel inkább én terrorizáltam az osztálytársaimat, mint fordítva.
Az életem akkor vett újabb fordulatot, amikor az orvos gerincferdülést diagnosztizált nálam. Azt javasolta, ússzak. Apa Hévízen Ollári Bélához íratott be, jött velem a húgom is. 2004 decemberében kezdtem, poénnak indult az egész. Mamiék mindkettőnknek egyforma fürdőruhát vettek. Annyira jól állt, hogy azzal hecceltek, majd elindítanak a pekingi paralimpián. Jól hangzott, de senki sem gondolta komolyan, hogy négy évvel később valóra is válik.
A családi háztól nyolc kilométerre, egy tanmedencében zajlott az oktatás. Meglepetésre három hét alatt háton, gyorson és mellen is megtanultam úszni. Innen kezdve minden felgyorsult. Gyorsan kinőttem a kisvizet, és mivel apa a hévízi Honvéd szanatóriumban dolgozott, átvitt a 22 méteres uszodájába. Délutánonként rendületlenül hordozott az egyre szaporodó, majd mindennapossá váló edzésekre. Rövid idő után a gyakorlások végén már mellúszásban versenyeztünk. Aztán egyszer levertem apát. Akkor gondolta először, lehet, érdemes lenne az úszással komolyabban foglalkoznom. Utánajárt, ki oktat paraúszókat, és mivel mindenki Málnai Istvánt ajánlotta, felvette vele a kapcsolatot. Hetente egyszer találkoztunk Pikével – mindenki így hívta – és a pesti tanítványaival. Akkor szembesültem először azzal, hogy más is születhetett sérülten. Pike úgy hatott rám, mint suttogó a lovakra. Edzéstervet írt, amit apa vezényelt le – két éven keresztül állt a parton és mérte az időmet. Javaslatára hetente egyszer átjártunk a fűzfői uszodába, mert ott találtunk legközelebb ötvenméteres medencét. Pike igazolt le az OSC-be, ő nevezett be az első versenyemre, miatta úsztam át a Balatont kétszer. Sokat köszönhetek neki.
Egy év úszást követően a kategóriámban megnyertem az ifjúsági és a felnőtt magyar bajnokságot. Megfordult velem a világ.
A szanatórium személyzete három éven át hordozott a tenyerén. Imádom őket, a mai napig visszajárok hozzájuk. Végigkövették, ezért pontosan tudják, honnan indultam és hova jutottam. Viszont egyrészt kinőttem az uszodájukat, másrészt ezzel egy időben 2007 szeptemberétől Zalaegerszegre vettek fel gimnáziumba. Kollégista lettem, életemben először komolyabban elszakadtam a szülői háztól.
A sportot ott, a városi uszodában, Horváth Csabánál folytattam. Öt éven át foglalkozott velem. A világ legjobb tengeri hosszútávúszójával, Mányoki Attilával, alias Lecsóval edzettem egy pályán. Az uszoda és a kolesz között támogatásként egy taxis cég fuvarozott, míg apa minden pénteken értem jött, és vasárnap este visszaautózott velem a kollégiumba.
A tanulással soha nem akadt gondom. Amikor 2012-ben felvettek az ELTE magyar szakára, mami feljött velem Budapestre. Egy hétre. Sokat nem istápolgatott. Szeret minket a mély vízbe dobni, miközben ő sírdogál a legjobban otthon, mert hiányzunk neki. Az egyetem kollégiumában laktam, és műlábbal piszok nehezen szoktam meg a fővárosi közlekedést.
A költözés hozta el számomra az újabb váltást, 2013. január 1-től vagyok a Vasas sportolója, azóta irányítja Szabó Álmos a felkészülésemet.
A parasport legális doppingja
A sérültségi fokozatom elég peches, mert nem olyan egyértelmű, mint Sors Tamásé, vagy klubtársamé, Papp Biankáé. A kategorizálásomnál mindig pont a határon billegtem. A lényeg, hogy akik születésüktől fogva sérültek, azok a 18. életévük betöltése után megkapják a végleges kategóriájukat. Onnan nincs menekvés, még ha határeset is vagy, csak akkor, ha balesetet szenvedsz, műteni kell és változás áll be az állapotodban.
A kategorizálás a parasport legális doppingja. Az ember azt hinné, elég objektív, ha valakinek nincs lába és kézfeje, melyik kategóriába kell besorolni, de nem így működik a rendszer. Szárazföldi és vízi teszteken kell részt venned, amely közben szigorú pontrendszer szerint osztályoznak. A végén összegzik az eredményt, ez alapján sorolnak be, mely kategóriába tartozol. Hogy mennyire nem egzakt tudományról beszélünk: engem 18 éves korom előtt három alkalommal vizsgáltak, és az orvosi team minden alkalommal más végső pontszámot hozott ki.
Ez alapján gyors-, hát- és pillangóúszásban S6 kategóriában versenyzek a mai napig, de mellen SB5-be rangsoroltak, eggyel magasabb kategóriába, mint ahova valóban tartozom – ennek a levét ittam 2017-ig, bár azért pár Eb-bronz összejött.
Az orvosok nem úszók. Nincsenek tisztában azzal, a többi úszásnemmel ellentétben mellen a lábnak, a lábtempónak kiemelt szerep jut a felszínen maradásban és a haladásban egyaránt. Miközben SB5-ben ellenfeleim két ép tenyérrel úsztak, sérült lábukat felsiklatták a vízre, ujjak és lábak nélkül én ezt nem tehetem meg, a testem minden egyes levegővételnél lesüllyed.
Elég szarul éltem ezt meg. Nemcsak dühített, hanem a motivációmat, az önbizalmamat is folyamatosan csökkentette. Hiába tettem bele a munkát, készültem fel becsülettel a versenyekre, tudtam, hogy soha nem nyerhetek a legerősebb számomban. Hiába javítottam meg többször is az egyéni csúcsomat, negyedik, ötödik helynél nem tudtam előrébb végezni a világbajnokságokon és az eddigi három olimpiámon. Márpedig e téren semmiben sem különbözünk az épektől, a parasportolókat is a győzelem motiválja. Mindig azt gondoltam magamról, harcos típus vagyok. Szeretek versenyezni, szeretek odaállni, az utolsó centibe is belehalok, nem hagyom, hogy megverjenek.
Az életben vannak szerencsésebbek és akad, akinek kevesebb vagy egyáltalán nem jut belőle. Mondjuk az is igaz, ha a hétköznapi ember rám néz, a lábatlan, tolókocsis nőre, legkevésbé a mázlista jelző jut eszébe. 2017-ben nekem egy újabb csapás mégis meghozta a szerencsémet: leestem az ablakból. Felmászok mindenhova, ahova lehet. Mindent magam próbálok megoldani a napi életben. Ezúttal éppen a második emeleten ültem a párkányon, egy karácsonyi díszt szerettem volna megkaparintani. Mákom volt, mert befelé estem, viszont a kezem fennragadt. Mivel úgy születtem, ahogy, a könyökömnél sem helyesen ízesült a csont. Ezért tudott kiugrani. Béres György doktor megműtött. Azt mondta a sok-sok éves pályafutása alatt ilyen könyökkel még nem találkozott.
Hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül. Ennek is ott és épp így kellett történnie. Végül is ez a szerencsétlen baleset és a könyökműtétemet követő állapotváltozásom tette lehetővé, hogy 2017-ben új kategóriabesorolást kérvényezzek, újravizsgálják a sérültségi fokozatomat. Tizennégy év után mondhatni malacom lett, mert ezúttal olyan orvosi csapatot kaptam, amelyik a pontozás végén megállapította a valóságot: láb nélkül nem lehet egyenlő feltételekkel az SB5 többi versenyzőjével mellen úszni, ezért lejjebb rangsoroltak SB4-be. 2018-ban Európa-, 2019-ben világbajnok lettem.
Gyakran segélyre szoruló hajléktalannak néznek
Mamiék korábban létrehoztak egy alapítványt a számomra, amelyből finanszírozhattam az élsporthoz szükséges egyéb dolgaimat. Rio előtt kicsivel szántam el magam arra, hogy profi sportolóként éljek tovább, bár akkor az eredményeim után nem kaptam még jelentős támogatást. Az olimpia előtt negyvenezer forintot utaltak, most nagyjából ennek a négyszerese jut havonta a Gerevich-ösztöndíjból. Mondjuk ebből nem lehet vígan megélni, de a Vasastól kapott havi juttatásommal együtt biztos alapot ad. 2015 óta van egy autós szponzorom is, ők egy olyan gépkocsival támogatnak a napi közlekedésemben, amit magam is tudok vezetni. Számos céghez beadtam már a támogatási kérelmemet, de többnyire visszapattantam. Ebből is látszik, az épek és a parasportolók között az integráció bár halad, de egyelőre lassabb ütemben. A lényeg, hogy sokkal jobb a helyzet, mint négy vagy nyolc éve, a klubomban különösen figyelnek ránk, hálás is vagyok nekik (lásd a keretes írást lent – a szerk.).
Általánosságban azt vallom, ha Magyarországon egy hely is olyan, ahova kerekesszékkel nem lehet bejutni, ha egy ember is azt gondolja, hogy egy tolókocsiban csak megszánni való hajléktalan ülhet, akkor van még mit tenni bőven. Járom a világot. Külföldön például, ha normálisan fel vagy öltözve, kerekesszékesként nem nyomják kezedbe az aprót. Itthon igen.
Nálunk ez másként működik, legjobb esetben is szánalommal néznek ránk. Előfordult, hogy megállított egy ember az utcán és beledugott egy kétezrest a kezembe, majd sajnálattal a szemében azt mondta: „Költsd, amire szeretnéd.” Amikor még BKV-ztam, mert nem volt szponzori autóm, heti szinten fordult elő ilyen eset. Mindig azt mondom magamnak viccesen, egyszerű az életem, ha nem jön be az úszás, kiülök a Hősök terére, kirakok egy kalapot és lesz miből megélnem.
Magyarországon még nem alakult ki a kommunikációs és viselkedési kultúra a sérültekkel szemben. Az étteremben néz a pasi érdeklődő tekintettel, érzem, próbál flörtölni. Majd amikor hátratolom magam, lesüti a szemét, zavarba jön, szinte elszégyelli magát és elfordul. Hozzászoktam már ehhez is. Eleinte a párkapcsolataimban is zavart. Előfordultak furcsa kérdések is: „A párod tudja, hogy nincs lábad?”
Semmiben sem különbözöm Hosszú Katinkától
Az ember mindig arra vágyik, amije nincs. Az afroamerikai nők szőke egyenes hajat szeretnének, az európai szőkék befestik feketére, bedauerolják, szoláriumba járnak, hogy minél barnábbak legyenek, és feltöltik a szájukat. Nálam ez nem így működik: nem vágyom arra, hogy lábaim legyenek. Arra vágyom, hogy egyenlőként kezeljenek. Arra vágyom, hogy ne kelljen különbséget tenni láb nélküli, vak, vagy siket és ép között.
Végig kellett mennem azon az úton, hogy miközben nyilvánvalóan lábatlan vagyok, ne akarjak két lábon járó Fanninak tűnni.
Három éve szándékosan nem hordok műlábat. Vállalom, hogy így is lehet élni. Korábban még a kerekesszékhez is felcsatoltam. Rá tudtam állni, mankó segítségével jártam, meg minden, de így jobb. Könnyebb, komfortosabb, teljesebb az életem. És hát nőből vagyok, így legalább nem kell arra figyelnem, hogy a műlábam mikor, melyik pólómat lyukasztja ki. Két mankóval egy kenyeret sem tudsz levenni a polcról, székből viszont tonnákat tudsz megmozgatni a közértben.
Mostanában kaptam egy-két negatív kommentet, hogy biztosan azért teszem ki a közösségi oldalamra a konditeremben a tricepszpadon végzett fekvőtámaszos videómat, vagy legutóbb a kézenállós-sétálósat, mert nem vagyok boldog. Nem állom meg válasz nélkül. Udvariasan megköszöntem a „kedves szavakat” és jeleztem: „nem tudom ismeretlenül hogyan, miért minősít, de képzelje, húsból, vérből, lélekből vagyok én is. Mint mindenki másnak, akadnak rosszabb pillanataim, de alapvetően épp olyan életvidám vagyok, mint amilyennek a videón lát.”
Az életben a szüleim a példaképeim. Nem nyalós szövegből mondom ezt, de a spontaneitásuk utánozhatatlan. Nem mondom, hogy örökké vidámak, de ha történik valami, akkor biztos, hogy abban a pillanatban képesek megoldást találni.
Meglehet, azért váltak ilyenné, mert így születtem. Vagy azért születtem hozzájuk, mert ők képesek így kezelni az élet nehézségeit.
Még csak négy éve úszhattam versenyszerűen, amikor az edzőm benevezett egy épek versenyre, ahol a végén Hosszú Katinkától kaptam egy sapkát. Ő biztosan nem emlékszik erre, de én nagyon is. Úszásban, mentalitásban, kemény munkában Katinka az iránytűm. Nem bálványozom, a képét soha nem raktam ki a falamra. De ahogy képes meghalni minden edzésen, versenyen, ahogy olykor vesztett helyzetből képes visszahozni egy-egy futamot, az egészen elképesztő. Példaértékű.
Ma már a Duna Arénában egy medencében úszunk. Neki vannak lábai, nekem nincsen. Neki ép mindkét kézfeje, nekem egyik sem. A lényeget tekintve azonban az égvilágon semmi különbség nincs köztünk. Mindketten profi úszók vagyunk. Ő is a tokiói olimpiára készül, én is. Ő is esélyes az aranyéremre, én is.
Szabó Álmos: A Vasas SC elindult egy úton
„Fannival sokat beszélgetünk. Már Rio előtt megfordult a fejünkben, kellene csinálni egy paraközpontot, parabázist. Jó kapcsolatom van a klubvezetőkkel, baromi jó emberek, nem is gondolkodtam ezért másban, mint klubban. Az elején jeleztem feléjük, pontosan hogyan képzeljük el. Alapvetően az épekkel együtt, koedukáltan működik a parasport, épp ezért kevesebb figyelem jut rájuk. Ezért az addigi közönségpályás, közös edzések helyett önálló, szegregált szakosztályt szerettem volna. Egyfajta kísérletet, úttörőmozgalmat, Magyarországon egyedülállót.
Hümmögtek.
Aztán Rióban lett eredmény: Fanni ötödik, Kézdi Réka negyedik, Pap Bianka ezüst- és bronzérmes lett.
Épekkel is dolgoztam korábban, a szakmai bizalom megvolt felém, ezért 2016 novemberétől rábólintottak; megalakult az ország első kifejezett parasport szakosztálya. Az épek úszóedzése szakmailag semmiben nem különbözik a parasportolókétól, ugyanazokat az adagokat nyomják. Napi két edzés, felkészülési szakaszban 10-12 kilométer, versenyek előtt csökken a mennyiség. Ma már mintaként emlegetnek minket.”
Forrás, fotó: 24.hu/Kálnoki Kis Attila, Marjai János
