Az MLSZ rendkívül elégedett saját magával és az elmúlt tíz évvel, pedig a 2011-2020 közötti időszakban korábban nem látott kudarcokat szenvedett el a magyar labdarúgás.
Fotó: Adam Molnar
Oly bársonyos simasággal választották újra az MLSZ elnökét, Csányi Sándort, mintha a magyar labdarúgás valaha volt legragyogóbb dekádja volna mögötte. Ám a NER megkerülhetetlen alakjai közé sorolható sportvezető hiába adta 2011-es programjának A megújulás évtizede hangzatos címet, a bölcs előrelátásnak túlzással sem nevezhető, már akkor is irracionálisnak tetsző elképzelés mai szemmel kiábrándítóan abszurd, távolabb van a valóságtól, mint az 52. helyezett magyar válogatott a világranglista élétől.
Elvégre a legutóbbi dekád a több évtizede – tán még a Nyugatnál is súlyosabban – hanyatló hazai futball legsanyarúbb időszaka volt. Sorolom a szikár tényeket.
E tíz év során sikerült beállítani minden idők negatív csúcsát, a válogatott hétgólos vereségét. A hollandok elleni 1:8-cal a gólkülönbség tekintetében egyetlen eredmény egyezik, az 1941-ben, a filantróp fegyverbarát náci Németország csapatától elszenvedett 0:7.
Liliputi csapatoktól – például Izland, Málta műkedvelőitől – korábban is kikapott a válogatott, de azelőtt sosem történt meg, hogy fél éven belül a futball három olyan törpéje oktassa a csapatot, mint Andorra, Luxemburg, Kazahsztán. (Jelzem, 2010-től a finnekkel szemben háromszor sikerült alulmaradni; a megtépázás dekádját megelőzően ez egyszer sem fordult elő. S akkor olyan párját ritkító, bánatos burleszkekről, amilyen a horvát 0-3 vagy az ausztrál 1-2 volt, nem esett szó.)
A mostani az első évtized, amelyben gyakorlattá vált, hogy a nemzetközi kupasorozatokra benevezett magyar klubcsapatokat már az előszezonban kiselejtezték. A Videoton (kétszer) és az FTC (egyszer) bejutott ugyan az Európa-liga csoportkörébe, de három másik csapat még akkor is egyhamar eltűnt a süllyesztőben. Az utóbbi évtizedben harmincöt kvalifikációs kiesésre jutott három csoportkörös szereplés. S közvetlenül a „megújulás” programja előtt a Debrecen egymás utáni két évadban szerepelt a BL, illetve az El főtábláján, azaz a 2009-es Bajnokok Ligája-szerepléssel többet ért el, mint az összes magyar együttes a rémes dekád során együttvéve.
Ebben az évtizedben a magyar NB I-et a világ 76. „legerősebb” nemzeti bajnokságaként rangsorolták. Előtte volt az üzbég (69.), a luxemburgi (72.) vagy az ománi vetélkedés (75.) is. Igaz, sikerült aztán felkapaszkodni a 60. helyre, közvetlenül az algériai topliga mögé. Nem csoda ez a leértékelés, hiszen e keserves tíz évben olyan csapatok jutottak tovább a magyar képviselőkkel szemben, mint a kazah Aktobe, a szlovák Senica, a montenegrói Mladost Podgorica, az albán Partizani, a belarusz Torpedo Zsogyino, az azeri Gabala, a luxemburgi Niederkorn, a liechtensteini Vaduz. Fogadom, senki nem tudta volna valamennyi „kidobóról” megmondani, honnan van!
Noha az MLSZ 2011-ben kerek tízezres átlag nézőszámot vizionált 2020-ra, a jelenlegi adat 3218. S klubvezetők – nyilvánosan persze soha el nem hangzó – számítása szerint még e szánalmas középérték is húsz-harminc kamu százalékkal „felturbózott”. Ráadásul a magyar népesség sosem szakadt el annyira a hazai labdarúgástól, mint e dekádban, hiszen az ország lakosainak döntő többsége egyetlen NB I-esnek mondott labdarúgót sem ismer, sőt fogalma sincs arról, milyen csapatok szerepelnek a politikai alapon még inkább provinciálissá kisebbített, Felcsúttal, Kisvárdával, Mezőkövesddel felhígított úgynevezett első osztályban.
Mindezt együtt úgy „érte el” a magyar labdarúgás, hogy ebben az évtizedben korábban soha nem látott pénzeső hullott reá. A sok száz milliárdos állami támogatás azonban semmiféle futballfejlődéshez nem vezetett, a bajnokságban anonim légiósok sora szerepel, mert még ők is jobbak a hatalmas összegeket elherdáló hazai akadémiák versenyképtelen növendékeinél.
A dekád egyetlen ellenpontja a 2016-os Eb-szereplés. Ezt azonban a létszámemeléssel ajándékba kapta a magyar futball (is). Az előző dekádokkal lehetetlen az összehasonlítás, hiszen korábban négyes, nyolcas, tizenhatos volt a mezőny, de sokat elárul a valódi viszonyokról, hogy a legutóbbi Eb-selejtezőkön az ibolya szerény utolsó előtti helyezést „csípte meg” csoportjában a válogatott. (Amint az lenni szokott.) Amúgy pedig a harmincnégy éve nem látogatott vb messzebb van, mint bármikor, a 2018-as selejtezőkön negatív rekordnyi tizennégy pont differencia volt a továbbjutók és a magyar válogatott között.
Különben minden a legnagyobb rendben.
(nepszava.hu / Hegyi Iván)
