Igaz, a már ismert okok miatt egy évvel elhalasztották a 2020-as tokiói ötkarikás játékokat, lehetőségünk nyílik, hogy az új időpontban startoló világversenyig ne maradjunk olimpiai élmény nélkül. Felelevenítjük a modernkori olimpiász különlegességeit, magyar szereplőkkel a középpontban. Induljunk az alapoktól: Minekután 393-ban a római hódítás terjeszkedésének köszönhetően I. Theodosius császár „pogány praktikák” címszó alatt betiltotta az olümpiai játékokat, nem sejtette a földkerekség, hogy az ókori hagyomány valaha is újra testet ölt. A „feltámadás” végül több mint 1500 esztendő múlva bekövetkezett: 1896-ban Athén adott otthont az I. Nyári Olimpiai Játékoknak.
Az olimpiai eszme felélesztésével ugyan már a reneszánsz óta próbálkoztak többek között az angolok, a franciák és maguk a görögök is több-kevesebb sikerrel, az újkori mozgalom atyja azonban egyértelműen a francia Pierre de Coubertin báró, aki az 1880-as években vette fejébe, hogy újra lelket lehel a múlt homályába veszett tradícióba.
Hathatós közreműködésének és lelkes szervezőmunkájának köszönhetően 1894-ben megalakult a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB), amely tiszteletből Athénnak adta az első modernkori olimpia rendezési jogát. A játékok megrendezését, kivitelezését eleinte bizonytalanság övezte. Főként a kincstári kassza szűkössége volt a legnagyobb akadály, és még az is felmerült, hogy az „Ezeréves Magyarország” millenniumi ünnepségének keretében Budapest vállalja a rendezést (sőt, Coubertin a legenda szerint inkább 1900-at és Párizst szerette volna, mondván, hogy a századfordulón rendezendő világkiállítás részeként jóval szélesebb nyilvánosságot kapna az esemény – ez tulajdonképpen megvalósult, a II. Nyári Olimpiai Játékok keretében). A NOB vezetésébe egyébiránt bekerült Kemény Ferenc, Coubertin jó barátja is, így személyén keresztül a magyar sport az ötkarikás mozgalom alapítói közé sorolható.
Az athéni rendezés végül egy Egyiptomban élő gazdag görög kereskedő, bizonyos Georgiosz Averoff jótékony felajánlásának köszönhetően megvalósult, a sportlétesítmények felépítésére megérkezett egymilliárd drachma, ezzel véget ért a dráma. Immár semmi nem állhatott annak útjába, hogy a felújított 60 ezer férőhelyes athéni márvány stadionban I. György, görög király 1896. április 5-én sporttörténelmi pillanatot szerezve a „Citius, altius, fortius” (Gyorsabban, magasabbra, erősebben) jelszó jegyében útjára indítsa az első újkori olimpiát.
A kezdeti nehézségek ellenére a versenyek kivitelezése alapvetően jól sikerült, Athén megfelelő helyszínnek bizonyult az eseményhez, felnőtt az ókori játékok eszmeiségéhez. A korabeli lehetőségekhez képest dicséret illeti a megvalósítást, azonban érződött, hogy a mozgalom akkoriban még gyerekcipőben járt. Példának okáért az egyik legklasszikusabb ötkarikás sportágnak számító úszás versenyszámainak medence híján az Athéntól nem messze fekvő Zea-öböl adott otthont, amelynek a 10-12 fokos hideg vize nem éppen a legideálisabb hőmérséklet.
A hazai pályán megmérkőző görögök számára kifejezetten fontos volt, hogy jó eredményeket érjenek el, ezt várta el az egész ország. Főleg az atlétikában kellett volna sikert sikerre halmozni, de ott eleinte az amerikaiak taroltak, még a tradicionális diszkoszvetésben is „jenki” győzelem született. Ennek a pikantériáját adja, hogy a versenyszámban első helyen végző Robert Garrett életében akkor látott először diszkoszt. Szó szerint jött, látott (dobott) és győzött…
A hellének utolsó reménye a szintén klasszikus maratoni futás volt. Ezt már muszáj hazai atlétának nyernie, különben sújtson le mindenkire Hádész istenség haragja – gondolhatták. A leendő győztesnek mindenesetre a csillagokat is leígérték az égről, mindenféle földi javakat ajánlottak fel: élete végéig jusson számára ingyen étel, ital, ruha. Többek között egy borbély életre szóló ingyen borotválkozást, egy csokoládégyáros tíz mázsa édességet ígért, és a legbőkezűbb ajánlat a már emlegetett mecénástól, Averofftól érkezett: 1 millió aranydrachma és a leánya keze. Ezek után nem meglepő, hogy egész Görögország tűkön ülve várta, hogy a versenyzők nekivágjanak a Marathónból Athénba tartó útnak. Viszont ez a verseny sem alakult olyan zökkenőmentesen. Sokáig négy külföldi versenyző futott az élen – köztük a magyar Kellner Gyula – a görög atléták csak a hátukat láthatták. Az élmezőnyből aztán szépen sorban egyre többen feladták a versenyt és kidőltek a sorból, de egészen az utolsó kilométerig az ausztrál Edwin Flack vezetett, majd a célhoz közeledve nem bírta tovább, és a kimerültségtől összeesett. A nyomában haladó görögök így szépen utolérték, megelőzték, majd győzelmet arattak – az első három helyen hazai sprinter ért célba. A győztest, Szpiridon Luiszt mesés hozományokkal halmozták el. Ugyan nős létére Averoff bőkezű ajánlatából nem részesülhetett, viszont kapott ékszereket, ajándékokat, pénzt, sőt juhnyájat, tehéncsordát is. Hősies győzelme „héraklészi” magasságokba emelte őt a görög nép szemében.
Vele kapcsolatban azért érdemes megemlíteni, hogy akkoriban egy olimpiai diadal a sportolóktól még nem kívánt olyan szintű fegyelmezettséget és profizmust, mint manapság. Luisz ugyanis civilben levélhordó volt, és a maratoni verseny ideje alatt időnként pihent egy keveset, ha megszomjazott, elfogyasztott egy-egy pohár bort. Sajátos dopping, annyi szent.
Az olimpia legnagyobb figyelemmel kísért versenyével kapcsolatos érdekesség még, hogy az eredetileg harmadik helyen célba érkezett Szpirosz Velokasz utólag bevallotta, hogy külső segítséget vett igénybe, miszerint a táv jelentős részét szekérre pattanva tette meg. Az ifjú egyetemistát utol is érte a hellének haragja: letépték róla a kék-fehér nemzeti mezt, kizárták a versenyből és még az egyetemről is. Ebből az egyedi esetből viszont a negyedik helyen befutó Kellner Gyula profitált, aki ezzel dobogós lett, és egy aranyórát is kapott a királytól kiengesztelés gyanánt.
Ide kívánkozik, hogy ekkor még az egyes számok győzteseinek ezüstérem, oklevél és olajfalevél koszorú, a másodikaknak rézérem és babérkoszorú, míg a harmadik helyen végzettek számára legfeljebb egy vállveregetés jutott. A mai, klasszikus értelemben vett éremosztás – arany-, ezüst- és bronzérem – csak az 1904-es játékok óta létezik.
Ha már szóba került Kellner Gyula! A hétfős magyar küldöttség kifejezetten szép eredményeket ért el az első újkori olimpián. Kellner harmadik helyezése mellett szintén bronzérmes lett a modernkori ötkarikás játékok legelső starthoz szólított versenyzője, az egyes rajtszámmal induló Szokoly Alajos 100 méteres síkfutásban, valamint a szerb felmenőkkel rendelkező Tapavicza Momcsilló tenisz, egyesben. Rajtuk kívül Dáni Nándor ért el figyelemre méltó eredményt, hiszen a második helyen végzett 800 méteres síkfutásban.
Athénban a magyar delegáció legnagyobb csillaga pedig nem más volt, mint a két elsőséget begyűjtő legendás úszófenomén, Hajós Alfréd. A „magyar delfin” akár humorérzék terén is díjazott lehetett volna. I. György király azon kérdésére, miszerint „Hol tanult meg ilyen jól úszni?”, nemes egyszerűséggel „A vízben, felség!” választ adta. Ezzel nehéz lenne vitatkozni…
A hányattatott sorsú sportember (szegény zsidó családból származott, édesapját 13 éves korában elvesztette) úszóterepe kézenfekvő módon a Duna volt, majd később a Rudas fürdőben szelte a habokat. 16 évesen már harmadik lett egy országos bajnokságon, 550 méteren, majd egy évvel később a bécsi Eb-n két osztrák „sógort” beelőzve szerzett első helyezést 100 méter gyorson.
Hajós aztán az első modernkori olimpián is „learatta a babérkoszorút” (helyesebben: az olajfalevél koszorút), a Duna után a Zea-öbölt is meghódította, ráadásul kétszer.
Mindkét elsősége megér egy misét. A 100 méteres gyorsúszás viszontagságairól, és arról, hogy mi játszódott le benne a verseny alatt, a győztes ekképpen nyilatkozott: „A pálya szakszerűtlen, primitív volt. Az öltözőktől kis gőzbárkák vittek ki a starthoz, ahol tizenhárman a vízbe ereszkedtünk, balra tőlem az amerikai Williams, jobbra az osztrák Herschmann. Egy pisztolylövés: start! Nem éreztem a víz borzalmas, velőig ható hidegét, észre sem vettem, hogy a vízben lehorgonyzott kötél lehorzsolta a mellemet, és hogy a nézők egyre hangosabb lármája jelzi, hogy beúsztunk a célba. Hogy mi történt az indulás és a beérkezés között eltelt 82 másodperc alatt, erőfeszítésem milyen mértékének köszönhetem a győzelmet, mit éreztem a küzdelmek folyamán, milyen gondolatok kóvályogtak bennem és az olimpiai győzelem milyen lelki élményt váltott ki belőlem – mindezekre halványan sem emlékszem.”
A díjátadó is emlékezetesre sikeredett, némi malőrnek köszönhetően. Hajós célba érkezése után a műsorközlő a „Zito i Hungaria!” (Éljen Magyarország!) felkiáltását követően a zenekar stílszerűen az osztrák himnuszt kezdte el játszani. Szerencsére a helyszínen szurkoló lelkes magyar közönség gyorsan feloldotta a paradoxont, és rázendített a magyar himnuszra, jelezvén a muzsikusoknak, hogy Osztrák-Magyar Monarchia ide vagy oda, Erkel Ferenc dallamait szeretnék hallani.
Rövid örömmámor után az 1200 méteres gyorsúszásban való részvétel még nagyobb erőpróbának számított a vastüdőjű magyar úszó számára. Testét ujjnyi vastagon faggyúval kente be, hogy védekezzen a dermesztően hideg, 10 fokos víz ellen. A megmérettetés egy gőzhajó pereméről pisztolylövésre indult. A hullámzó öbölben Hajós szem elől tévesztette ellenfeleit, kis híján feladta, mert egy csónak sem volt a közelében, ami felvehette volna. Szinte önkívületi állapotban, az életéért küzdve úszott és csak úszott, haladt előre az „ismeretlenbe”. Ösztönei jó irányba terelték, ugyanis célba ért, és nem is akárhogyan!
Jó húsz métert vert rá a mögötte haladó, 500 méteren olimpiai bajnok, osztrák Paul Neumannra, aki behozhatatlan hátrányát látva inkább feladta a küzdelmet. Az erejével teljesen elkészülő magyar versenyzőt a matrózok húzták ki a partra. Hajós újra csodát tett, embert próbáló körülmények közepette szerzett rövid időn belül két aranyat, méltán aggatták rá másnap a görögök a „magyar delfin” becenevet.
Magyarország tehát kifejezetten jó szerepléssel indított az első modernkori olimpián, és maga a rendező Görögország is sikeresen öltöztette modern köntösbe a már-már feledésbe merült híres-nevezetes ókori viadalokat. Az 1896. április 15-én Szpiro Samarasz által megkomponált, patetikus himnusszal zárult görög sportünnepély során 13 ország 295 férfi sportolója állt rajthoz (nők csak a következő, 1900-as olimpiától indulhattak) 9 sportág 43 versenyszámában. Végeredményben az Egyesült Államok 11, Görögország 10, Németország 7, Franciaország 5, Nagy-Britannia, Magyarország, Ausztria és Ausztrália 2-2, Dánia és Svájc 1-1 aranyérmet nyert, egy győzelmet a brit-német teniszpáros aratott.
A XIX. század végén Athénban fellángolt és újjáéledt egy eszme, amely a békét és az összetartozást zászlójára tűzve négyévente folyamatosan megjelenik a világ egyik metropoliszában.
Klár Bence, fotó: britannica.com, mult-kor.hu, cultura.hu
