Háromszoros olimpiai, tízszeres világbajnok, saját bevallása szerint az Isten kegyeltje. Minden megadatott számára az életben, de tett is érte. Kiemelkedő tehetsége, hihetetlen akaratereje, tiszta, emberi értékeken nyugvó meggyőződése és végtelen hite révén az öttusasport élő legendáját tisztelhetjük személyében. A magánéletben példás családfő, tizenkét gyermek édesapja. Már jó ideje nyugdíjba vonult, de ma is ugyanúgy él, ahogy futott: nekifeszülve, egyenest a cél felé. Boldog születésnapot kívánunk a pentatlon koronázatlan királyának, Balczó Andrásnak!
Balczó András 1938. augusztus 16-án született Kondoroson evangélikus család gyermekeként. Határozottsága, céltudatossága már gyerekkorában megmutatkozott, ugyanis 13 évesen döntötte el, hogy az öttusa világbajnoki címnél nem adja alább. Ez az erőteljes elhatározás indította el sportpályafutását. Úgy vélte, ha világbajnokságot nyer, az olyan mérhetetlen boldogságot ad majd számára, amelyet senki nem vehet el tőle.
A tehetséges és szorgalmas fiút 17 éves korában fedezte fel a magyar öttusasport edzőfejedelme, Benedek Ferenc egy országos versenyen. Az ő közbenjárására került 1956-ban Budapestre, ahol a Csepel SC sportolója lett. A kezdetben háromtusában versengő vékonydongájú fiatalember ezt követően hamar a sikerek útjára lépett, 1957-ben triatlon országos bajnok lett, majd a pentatlon színterére lépve 1959-ben csapatban, 1961-ben pedig már egyéniben is aranyérem került a nyakába hazai fronton. A hőn áhított vb-címet ekkor még nem szerezte meg, viszont 1960-ban már túl volt egy olimpián, sőt, tagja volt a Rómában első helyen befutott csapatnak. Ezzel az eredménnyel azonban nem volt maradéktalanul elégedett, mert egyéniben nem sikerült kiemelkedő helyezést elérnie. Míg csapattársai, Németh Ferenc és Nagy Imre arany- és ezüstéremmel gazdagodtak, addig Balczó számára a bronzérem se jött össze, fikarcnyi különbséggel lemaradt a dobogóról, és negyedik lett. Ezt az esetet kudarcként élte meg, viszont paradigmaváltást hozott edzésmódszerében.
Saját szavaival élve, ekképpen született meg benne az elhatározás: “Többet kell edzenem, és önmagam irányításával. Onnantól nem mondta meg nekem senki, mennyit fussak, ha úgy éreztem jól magam, hogy tíz kilométerrel többet futottam, mint a társaim, akkor azt tettem. Az egyénileg gazdálkodó paraszt mintapéldánya lettem. A tsz-paraszttal ellentétben az egyénileg gazdálkodót nem vekker ébreszti, úgyis felkel önmagától, mert dolga van. Nekem is dolgom volt, egyéni olimpiai bajnok akartam lenni. A magam lábára állás, ez volt az üzenete a Rómában történteknek.”
A még több befektetett energiának, az elszántságnak és az önfegyelemnek meg is lett az eredménye, ugyanis saját maga edzőjeként beindult számára az aranyeső, és jöttek egymás után a díjak. A régóta dédelgetett gyerekkori álom, az öttusa világbajnoki cím 10 alkalommal is a birtokába került. 1963 és 1970 között 5-ször egyéniben, 5 alkalommal pedig csapatban hódította el a nívós serleget.
Ekkorra már szinte minden fontos trófeát megnyert, amit öttusázó kívánhat, viszont a teljes megdicsőüléshez még hiányzott számára az egyéni olimpiai bajnoki győzelem. Az 1964-es tokiói játékokon eltiltás miatt nem indulhatott, az 1968-as mexikói világversenyen csapatban ugyan megint győzött, de egyéniben „csak” ezüstérmes lett, ugyanis egy hajszállal a győztes, svéd Björn Ferm mögé szorult.
1972-es müncheni ötkarikás eseményen való részvételt tartotta önmaga utolsó lehetőségének arra, hogy „szólóban” diadalmaskodjon, ekkor már 34 éves volt, ténylegesen ez az egyetlen jelentősebb cím hiányzott a gyűjteményéből. Erőfeszítéseit természetesen siker koronázta, és ezzel történelmet írt: ő máig a világon az egyetlen öttusázó, aki háromszoros olimpiai bajnoknak mondhatja magát.
Sikere példátlan emberi teljesítmény gyümölcse, ellenben ő maga máshogy látja ezt. Életében jelentős szerepet kapott a Teremtőbe vetett hit, azonban ez nem mindig volt így. Mikor 1956-ban Nyíregyházáról felkerült Pestre, akkor úgy vélte, hogy nincs Isten, viszont 1962. július elsején már biztos volt a létezésében. „Abban a pillanatban elolvastam a Bibliát, vittem magammal versenyekre, edzőtáborba, külföldre. De az igazi fordulatot az hozta, amikor ’69-ben rájöttem, hogy vágyaim teljesültek.” Balczó abban az évben Budapesten volt vb-aranyérmes, és az a diadal különösen emlékezetes maradt, mert a befejező napon ezrek futottak mellette és ünnepelték a Hármashatárhegyen.
Visszatérve a ’72-es müncheni játékokhoz, Balczó szerint az egyéni győzelem egyáltalán nem jöhetett volna létre az Úr segítsége nélkül. Egy paradox helyzetet élt át, amely végül elhozta számára a sajátos megdicsőülést. A háromszoros olimpiai bajnok így festette le, mi zajlott le benne akkor: „A rám nehezedő nagy elvárás feszültséget okozott bennem, és egyre rosszabbul vívtam. Beláttam, hogy kevesebb, ügyetlenebb vagyok, mint gondoltam, és nem tudom megnyerni az olimpiát, a maradéktalan boldogság pedig nem lesz a birtokomban. És ebben a lemondásban találtam rá arra az állapotra, amelyre mindig is vágyódtam. És akkor ott minden menni kezdett a páston: csak adtam a találatokat, és nem kaptam – de immáron már nem érdekelt, mert tudtam, hogy abban az állapotban vagyok, amelyet úgy nevezhetünk, hogy az alkalmasság állapota. A megérkezettség állapota. A teljességnek egyfajta jelenléte. Akkor rájöttem, hogy ezt kerestem, de megtalálásának a feltétele az volt, hogy annak az érzésnek, hogy nekem jár az olimpiai győzelem, ki kellett vesznie belőlem. Ezt azóta is tudom: az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie, és az Isten akkor veszi át az irányítást, ha én minden energiámat feléltem már. „Uram, nekem eddig volt erőm, a képességem eddig tartott, most Te következel”.
Sikerekben gazdag pályafutását a csúcson hagyta abba, 1973-as visszavonulását követően készen állt arra, hogy az öttusában szerzett, szó szerint aranyat érő tapasztalatait átadja a feltörekvő nemzedéknek, azonban az edzői felkérés csak nem érkezett meg. Mivel következetes emberként ragaszkodott a nézeteihez és értékrendjéhez, nem hódolt be a politikai vezetésnek, nem lépett be a pártba sem, a rendszer pedig ezt azzal „honorálta”, hogy átnézett rajta, és nem adott számára munkát a Magyar Öttusa Szövetségben. Nem véletlen, hogy az 1976-ban Kósa Ferenc által rendezett, Balczó pályafutásáról szóló Küldetés című film is – sikeressége dacára – „rendszerellenes kritika” címszó alatt három hét múlva lekerült a mozik műsoráról.
„Tíz évig vártam arra, hogy megbízzanak. Belovaglóként dolgoztam az Országos Lótenyésztési Felügyelőségnél – ez amolyan csicskási állás. Mindenki látja, hogy nem odavaló a fickó, de mit lehet tenni. Aztán egy nap vettem egy demizson bort, szétosztottam a szerszámaimat a kollégák között, és zsebemben a munkakönyvemmel elbúcsúztam.” – jellemezte Balczó az 1973-83 közti időszakot. 1983-ban aztán végleg elköszönt a sportélettől, azóta szellemi szabadfoglalkozású.
Ami a magánéletét illeti, az sem mondható eseménytelennek és átlagosnak. A legendás olimpikon nem csak az aranyérmek, hanem a gyermekek „gyűjtögetésében” sem fogta vissza magát, feleségével, a szintén sportoló (az 1972-es olimpián tornában bronzérmes) Császár Mónikával nem kevesebb, mint tizenkét lurkót neveltek fel. Érdekesség, hogy 38 évesen lett először apa, majd utána még 11 alkalommal. Erről maga az érintett így vallott: „Önuralom hiányából lettem sokgyermekes családapa. Úgy látszik, korábban annyi önuralmat gyakoroltam, hogy elfogyott. Az első házasságomból nem született gyerek, aztán kilenc évig egyedül éltem. 1975-ben újra megnősültem. Négy-öt gyermeket akartunk, de jött a következő, az ötödik, hatodik, és mindig egy utolsó. Mondogattam sokszor: köszönöm, rendes vagy, de még rendesebb, ha most már hagysz egy kis pihenőt. Persze örömmel elfogadtuk a piciket.”
1976-ban jött világra Márton, őt követte Laura, majd Anna, Barnabás, Bertalan, Nóra, Bálint, Sarolta, Gáspár, Noémi, Virág és a tizenkettedik, Botond. Lévén, hogy 2020-at írunk, a gyerekek nagy része már kiröppent, viszont a Balczó-família még népesebb lett, 11 unokával bővült a nagycsalád.
Azt, hogy a „Balczó Bandi-örökséget” továbbviszi e valaki (a családban vagy egyáltalán Magyarországon), egyelőre rejtély, maga az öttusasport legnagyobb bajnoka is manapság már csupán tisztes távolból figyeli egykori szeretett sportágát. „Belső kényszerpálya, a szenvedések, gyönyörűségek összetartozásának felfedezése, elgyávulások és felbátorodások hullámvasútja, eszköz törvények, szabályok, igazságok felismeréséhez” – állította a pentatlonról korábban, viszont saját bevallása szerint ez már nem az ő családias, emberibb öttusája, nincsen tisztában az újításokkal, nem tudja, kik számítanak esélyesnek, de természetesen szorít a fiatalok sikeréért.
A 3-szor az év férfi atlétájának, majd 2004-ben a Nemzet Sportolójának választott, s ezek mellett megannyi kitüntetésben részesült egykori olimpikon nyugdíjas éveit a saját maga által épített budakeszi házában tölti. Nyugalomban, csendben, a szerettei körében. Ahogyan ő fogalmaz: ami a sportot illeti, megcselekedte, ami számára megcselekedni adatott, ami az életet illeti, elrendeltetett neki. Ezúton is erőt, egészséget és még sok szép évet kívánunk minden idők legjobb öttusázójának! Isten éltessen Balczó András!
Klár Bence, fotó: pentatlon.hu, pestisracok.hu, olimpia.hu, naputonline.hu
