Kovács Ágnes olimpiai bajnok, kétszeres világ- és hétszeres Európa-bajnok, világkupa győztes, örökös magyar bajnok úszó. Három diplomája van, jelenleg a Testnevelési Egyetem doktorandusz hallgatója.
Kiss László mesteredző, hat olimpiai aranyérem fűződik nevéhez, munkásságához
-Az első képem Róla az, hogy 7 éves voltam amikor a szöuli olimpia volt. Látszott, hogy az Egér és a Laci bácsi között milyen jó és harmonikus kapcsolat van, ott volt bennem, hogy együtt érték el ezeket a sikereket. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, számomra nem volt kérdés, hogy sikeresek leszünk, mert önmagában már az, hogy Egerszegi Krisztina edzője volt, hitelessé tette.
-Később persze már másra is figyeltem, ami hozzájárult az eredményességéhez. Mindig is az a típusú edző volt, aki csapatban gondolkodott, nagyon jól ki tudta válogatni azokat, akikkel együtt tudott dolgozni és mindig megköszönte a kollégáinak a segítséget. Ő szakmailag és emberileg is nagyszerű volt. Egy edző nem lehet „csak” edző, egy kicsit pedagógusnak kell lenni, egy kicsit pszichológusnak, ez sokkal több annál, mint hogy csak lediktálja az edzést.
– Az Egerszegi Krisztinával élért sikerek és bevált módszerek után, így utólag hogy látod, mennyire kellett megújulnia?
-Amikor 14 évesen felkerültem a nagy csoportba, én már felnőtt Európa-bajnoki bronzérmes voltam úgy, hogy mindössze egy éve jártam egy helyett napi két edzésre, ami kuriózum volt a magyar úszásban, hiszen ilyen keveset senki nem edzett. Teljesen új helyzet elé állítottam az edzőket, főleg Laci bácsit, de ő ebben partner volt. Soha nem éreztem, hogy nekem minden áron azonnal be kéne hoznom a lemaradásom, türelmes volt velem és fokozatosan segített bepótolni a lemaradásokat. A többi úszó a válogatottban még nem is találkozott azzal, hogy bárki ilyen engedményeket kapott volna, ilyen szempontból én speciális eset voltam, Laci bácsi pedig változtatott az addigiakon.
-Tudsz arra példát mondani, amikor valami számodra is váratlant, meglepőt húzott?
Kovács Ágnes 2000-ben lett olimpiai bajnok (fotó: jochapress)
-Igen. Péntek reggel volt és iszonyúan fáradt voltam. Mondtam ezt neki is, de nem számítottam semmi különösre. Már indultunk a vízbe, amikor szólt nekem, hogy menjek vele és beszélgessünk egy kicsit. Egy fél órán keresztül beszélgettünk, vicceket mesélt, aztán hazaküldött. Ezen én iszonyúan meglepődtem, és annyira jól esett lelkileg, hogy teljesen megkönnyebbültem, hétvégén kipihentem magam és hétfőn remekül ment a munka.
-Ha korlátlan lehetőségeid lennének, mi lenne az, amivel megköszönnéd neki mindazt, amit kaptál tőle?
-Azt hiszem ő az apró mindennapos kis örömöket értékeli a legtöbbre, de mi az olimpiai arannyal óriási örömöt szereztünk egymásnak. Az ő életében azért volt akkora súlya a hatodik aranynak, mert az első ötöt ugyanazzal a versenyzővel nyerte. A hatodikkal önmagának és mindenkinek bizonyította, hogy egy másik kislány is nyerni tudott az ő szakmai segítségével.
-Emlékszel arra, hogy mit gondoltál, amikor láttad őt elérzékenyülni a győzelem után?
-Soha nem felejtem el. Atlantában én láttam, hogy Egérrel hogy sírt az ötödik arany után. Az, amikor Sydneyben ugyanúgy a nyakamba ugrott, ugyanúgy sírtunk, mint ahogy én láttam. Hogy ez megtörtént velük ’96-ban, az leírhatatlan érzés volt és olyan dolog, amire egészen biztosan életem végéig emlékezni fogok.
(Magyar Edzők Társasága / Fazekas Erzsébet)
