George F. Hemingway a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetését kapta meg a magyar labdarúgósport fejlesztésében, különösen a Budapest Honvéd FC megmentésében, valamint az egyik legkiemelkedőbb magyar utánpótlásközpont, a Magyar Futball Akadémia létrehozásában vállalt szerepe elismeréseként. Ha Önnek kellett volna megírnia, miért kapjon ilyen díjat, mit írt volna?
– Először is totálisan meglepett a hír, mert fogalmam sem volt róla, hogy ilyet tervez bárki. Épp Mexikóban voltam, de úgy volt, hogy az átadó tervezett időpontja egybe esik majd pont azzal a rövid időszakkal, amikor Magyarországon tartózkodok, ám a koronavírus miatt elhalasztották a személyes átadót. Azzal nem nagyon tudok vitatkozni, ami a hivatalos indoklásban állt. A Honvéd megmentéséért és a Magyar Futball Akadémia megalapításáért járt a díj, de ha én adnék kitüntetést magamnak, akkor azt mondanám, hogy azért a bátorságért járna leginkább, amit 2006-ban tanúsítottam, vagyis hogy fegyver nélkül szálltam be egy háborúba. A magyar futball akkor teljesen reménytelen helyzetben volt, akik most szállnak be, el nem tudják képzelni, milyen állapotok voltak, mekkora volt akkoriban az ellenszél. A segítség akkor egy nagy semmi volt, most meg nagyon sok minden van.
A Bozsik-stadionban patkányok szaladgáltak, mexikói bandagyilkos filmek forgatására ideálisabb helyszín lehetett volna, mint futballmeccsre.
Csak a stadion kicsinosítása milliárdon felüli összegbe került, az első négy évben mint egy fekete feneketlen lyukba, úgy öntöttem be a pénzt. Azóta a kormányzat a sportra, mint társadalomhoz tartozó elemre tekint, ennek legfontosabb lépése az utánpótlásra és az akadémiákra szánt támogatás volt. Egy ország futballjának jövőjét ugyanis az határozza meg, mit csinálunk a 6 évesekkel. Ez már kezd látszódni, a magyar utánpótlás nagyjából felzárkózott az európaihoz, ebből jó eredmények fognak kijönni. De a jövőt az dönti majd el, mi is az igazán fontos? A kluberedmények nemzetközi szinten vagy a magyar válogatott eredményei a fontosabbak? Nem mindegy, melyik úton indul el a magyar futball.
Közel két éve adta el a Honvédot, és szállt ki ezzel a teljes magyar futballból. Úgy tartják, a végén “kifizették”, vagyis az eladással anyagilag kijött nullszaldóra.
– Én nekem a Honvéd nagyon sok pénzbe került, de minden fillért megért. Semmilyen ezzel kapcsolatos utólagos panaszom nincs. A klubot üzleti alapokra akartam hozni, a végére sikerült is, de soha nem tekintettem ré pénzügyi vállalkozásként. Tudtam, hogy ebből pénzt kivenni nem fogok, aki mást remél a futball bisznisztől, az enyhén szólva nagyot téved.
Én sosem árultam a Honvédot, azt mondtam, hogy ha megfelelő ajánlat jön, akkor hajlandó vagyok eladni.
Az nem volt opció, hogy még tovább csinálja? Végre felépült az akadémia, stabil volt a háttér, épülőben volt az új stadion. Mije fogyott el? A motivációja, a támogatottsága, az erre szánt pénze, a harci kedve?
– Távozásom egyetlen oka a honvágyam volt. Nagyon sok időt kellett itt, Magyarországon töltenem, és nagyon hiányzott Los Angeles. Van, aki egy ország iránt érez honvágyat, nekem nem az USA, hanem Los Angeles hiányzott. Budapestet sokkal jobban szeretem, mint mondjuk Cleveland-et, de szerettem volna még Los Angelesben remek éveket eltölteni. A Honvéd apparátusa kicsi volt – részben pénzügyi okokból -, de éppen emiatt nagyon sokszor volt szükség rám, arra, hogy itt legyek Budapesten. Miután eladtam a klubot, teljesen vissza is költöztem Los Angelesbe, most is ott élek, ha éppen nem Mexikóban pihenek. Szerettem a Honvédos időszakot, még a rosszat is. A bús hétvégek persze nem hiányoznak, mert a vereségek nagyon tudtak fájni, de egy-egy siker érzetéhez semmi sem ért fel.
Van olyan, amit befejezetlenül hagyott a kispesti foci történelmében?
– Én akkor adok el valamit, amikor befejezettnek tekintem azt a projektet, és soha nem tekintek vissza. Kétszer voltam nagyon boldog: amikor megvettem a Honvédot, és amikor eladtam. A legrosszabb döntésem az volt, hogy megvásároltam a Honvédot, de a legjobb is az volt.
Ha komolyabbra vesszük ezt a témát, akkor az akadémia megalapítását tartom a legtöbbre, pedig nehéz történet volt.
Minden “odsz” ellenére megtettem, és érzésem szerint nyertem.
Vállalna-e újra szerepet a hazai futballban? Lenne-e például egyszer MLSZ-elnök?
– Én akkor szeretek valahol ott lenni, ahol ha valamit meg akarok csinálni, azt meg is tudom. A mai magyar fociban, a mostani felállásban nem tudnék már különösebb struktúrális eredményt elérni. Hozzáteszem, mindvégig olyan elnöke volt az MLSZ-nek, aki jól végezte a munkáját. Ha nem is mindenben értettünk egyet Kisteleki Istvánnal vagy Csányi Sándorral, én azt mindig el tudom fogadni, ha a másik azt hiszi, hogy amit tesz, az a futball javát szolgálja, mégha én másképp is csinálnám. Én is voltam nyolc éven át NB I-es biztossági elnök, nagyon nehéz idők voltak, de sokan voltak és vannak ma is, akik szeretnék előre vinni a magyar futballt.
Hány magyar meccset nézett meg mondjuk az elmúlt egy évben?
– Honvéd-meccset nem láttam. Rémlik két válogatott mérkőzés, ami után nagyon örült az ország, úgyhogy biztosan nyertünk, az egyik az Eb-kijutás lehetett. Várjon, nem igaz, hogy nem láttam Honvéd-meccset, mert a testvéremmel együtt a televízióban láttam egyet.
Azt tudja, hányadik most a Honvéd?
– A testvérem azt mondja, nem áll túl jól a csapat, mert a kiesés fenyegeti.
Mit gondol, ki is eshet a Honvéd?
– Erre nem akarok válaszolni, mert azzal átlépném azt a határt, amit magam elé szabtam. Nem kívánok semmilyen formában a klub mai életével foglalkozni.
Miért nem?
– Mert miután eladtam a klubot, nekem onnantól nem szabad semmilyen véleményt formálni, ezzel mondjuk megnehezíteni az utánam következő tulajdonosok dolgát, nagyon etikátlannak tartanám, ha nem így járnék el. Ezért sem találkozhattak velem a lelátón azóta sem. 2019-ben be kellett mennem valami oknál fogva még a klubházba, valami gazdasági papírokat kellett még aláírni, úgy rémlik, akkor megnéztem egy utánpótlás mérkőzést, talán stílszerű, hogy egy akadémiai mérkőzés az utolsó, amin kint voltam.
Az új Bozsik Stadion nyitómeccsére azért kimegy majd?
– Ehhez két dolog kell. Egyrészt, hogy meghívjanak, másrészt hogy éppen itt legyek Magyarországon.
Olyan embernek tűnt, aki kötődik a Magyar Futball Akadémia minden egyes növendékéhez. Árulja el, melyik akadémista a kedvence, kire a legbüszkébb?
– Holender Filipet, Gazdag Danit, Hidi Patrikot és Baráth Botondot említeném, igaz, Hidi nem volt végig velünk, de a másik három fiúval együtt ő is nagyon közel áll a szívemhez. Szerettem őket, és örülök, hogy sikeresek lettek.
Közülük négyből hárman most is Kispesten játszanak. “Csak” a Honvédban és “csak” az NB I-ben, és nem valahol Európában. Nem fáj, hogy a legjobb akadémistái nem valahol külföldön remekelnek?
– Filip most is jó klubnál van. De nincs nagyobb megtiszteltetés egy kispesti akadémista számára, minthogy a Bp. Honvédban játsszon, mert számomra ez a legnagyobb klub.
Melyik saját nevelésű Honvéd-játékosnak kellene jelenleg topligában szerepelnie?
– Volt 2-3 fiú, akiknek a játékát nagyon kedveltem, de nem sikerült úgy a karrierjük, mint szerettem volna, fejbéli dolgok miatt. Vólent Roland olyan nagy tehetség volt, hogy a Real Madridban is játszhatna, ha másképp állt volna a dolgokhoz. Vernes Ricsi is óriási tehetség, csak hát sok minden kell ahhoz, hogy valaki a csúcsokig eljusson. Sajnos láttam, hogy néhányan eltékozolták a tehetségüket. Ezt mindig nagyon sajnáltam, azt gondolom, ha ott lehettem volna napi 24 órán át mellettük, és mostam volna a fejüket, akkor nagy játékosok lettek volna. Ha már a legek szóba kerültek, el tudom mondani, mit bántam meg a legjobban. Volt egy Puskás Suzuki Kupa-döntő, amikor a Honvéd 4-3-ra legyőzte a Real Madridot. A spanyolok centere, Morata három gólt lőtt, nálunk meg Vólent szerzett mesterhármast.
Utólag volt, hogy arra gondoltam, hogy akkor azt kellett volna mondanom a Real Madridnak, hogy tessék, vigyétek el akár ingyen is ezt a szupertehetséget, aztán ha egyszer eladjátok, adjátok nekem a pénz felét. Szerintem ha akkor a kezük közé került volna, mostanra a spanyol bajnokság sztárja lenne.
Sajnálná, ha mostantól rendre csak két-három akadémistának jutna hely a mindenkori Honvédban?
– Természetesen, de ez egy nagyon összetett kérdés. Sokan szeretnének a nehéz, összetett kérdésekre egyszerű választ kapni, de erre nem lehet. Az én időmben már volt időszak, amikor egyszerre öten, hatan voltak a pályán az akadémistánk közül, én ezt követendőnek tartanám, de az, hogy végül mennyi játszatására van lehetőség, az függ az adott pillanattól, a tabellától, az éppen külföldre távozók számától, attól is, mennyire van szükség éppen akkor fél vagy 1 millió eurós bevételre, függ a tulajdonos játékos-politikájától, az edzőtől, és a többiektől is, mert az is befolyásoló, hogy a riválisok milyen pénzösszegeket tesznek be abba, hogy jó légiósokat hozzanak, és így fel lehet-e velük venni a versenyt?! Azért volt, hogy nálam is rengeteg külföldi játszott, Hemingwayt is ütötték azért, mert megint hozott egy rakat légióst.
Akartam is kérdezni: hogy látja, a légiós igazolásainak hány százaléka jött be?
– Ha hoztam hatot, akkor abból általában két-három bevált, két-hármat meg egy éven belül elküldtünk. Ez az ára annak, ha az ember nem hajlandó fizetni a játékosokért – elvből -, mert így ki kellett őket próbálni, hogy megtudjuk, elég jók-e vagy sem.
Elvből?
– Vagy inkább tapasztalatból. Várszegi Gábor eladott nekem egyszer valakit, az egyetlen játékost, akiért pénzt fizettem – először és utoljára. Sok pénzt adtam érte, de nem tudott nekem segíteni, így megfogadtam, hogy soha többé nem fizetek játékosért. Én autóvezetés közben tanultam meg indexelni, meg sebességet váltani, vagyis a magam példáján tanultam meg klubtulajdonosnak lenni. A gondolkodásom közben semmit sem változott, a tudásmennyiségem viszont radikálisan. Jó ideig eltartott, mert a legnagyobb probléma, hogy nem volt kitől tanulni. A mesterséget én akkor tanultam, amikor már voltak olyan tulajdonosok, akik rendelkeztek a kellő tudással, Várszegi Gábor és Szima Gábor már tudták, hogy kell eredményes futballcsapatot építeni, így megvoltak az előnyeik velem szemben. A két tulajdonos viszont nem adott nekem leckéket, pedig sok jó volt abban, amit csináltak.
Az elmúlt években látott olyan tulajdonost vagy elnököt, akire valami rendkívüli dolog miatt csettintene?
– Nem láttam ilyet.
Ön szerint mit rontanak el általában a tulajdonosok?
– Azt gondolják, hogy a pénz megoldja a problémákat. Pedig nem a pénz, hanem a tudás oldja meg. Hozzáteszem, sosem könnyű klubtulajdonosnak lenni. Volt, amikor csak az lehetett a célunk, hogy valahogy stabilizáljuk magunkat, és ne essünk ki, de csináltunk ennél nagyobb dolgokat is. Én 2017-ben nyertem bajnokságot, a csapat, amit otthagytam, utána bejutott a kupadöntőbe, utána nagyjából ugyanaz a csapat kupát nyert. Engem a megerősödött – értsd pénzzel kitömött – klubok nem érdekeltek, velük én soha nem foglalkoztam.
Mekkora hátrány érte azzal, hogy Kispesten – 5000 eurós – bérsapkát vezetett be, amely alól egy időben Davide Lanzafame jelentett csak kivételt? A kiszemeltjei hány százalékáról kellett emiatt lemondani?
– Ezt nagyon nehéz megmondani, mert miután az ügynökök eleve tudták, mi az, amit fizetni vagyok hajlandó, nem közelítettek meg azokkal a játékosokkal, akik biztosan többet akartak volna keresni. Akikkel tárgyalni kezdtünk, azok közül minimális volt azoknak a száma, akik a pénz miatt nem jöttek hozzánk. Vesztettem el olyan saját nevelésű játékost is – nevet ne kérdezzen -, aki azért ment el, mert azt mondta, csak akkor lesz a mi játékosunk, ha nem bruttó, hanem nettó 5 ezret kap. Jó szerencsét kívántam neki. Máshol megadták neki, pedig a 4 ezer eurós játékos nem lesz jobb attól, mert ötöt kap, ahogy az ötezres sem fog kétszer jobban játszani, ha 10 ezer eurót adnak neki. A matematikai Bolyai-díjat általában nem a magyar klubtulajdonosok kapják, és ennek oka van.
Amikor ők túlfizették a játékosokat, azt gondolták, hogy épp a másik klubtulajdonost “csapják be” azzal, hogy elvittek előle egy játékost, de nem őt csapták be, hanem saját magukat.
Én büszke vagyok arra, hogy az utolsó 5-6 évben már nem kellett pénzt betenni a klubba – a különböző támogatásoknak is köszönhetően természetesen -, valamennyi haszon minden évben maradt, és úgy adtam el a klubot, hogy nyereséget termelt. A tulajdonosi időszakom utolsó hat évében mindig pozitív volt a Honvéd szaldója. Azt hiszem, ez példátlan a modern kori magyar labdarúgás történetében. Igaz, ehhez olykor az is kellett, hogy amikor volt a lehetőség jól értékesíteni játékost, megtettem, de ez mindig attól is függött, menni akart-e az a labdarúgó. Kívülről mindig szigorúnak tűntem, olyannak, ahol egy játékosnak diktátum alapján alá kell írnia, és maradnia, de a színfalak mögött, ha valaki menni akart, próbáltam segíteni abban, hogy el tudjon menni, hogy ezzel mindketten jól járjunk.
Melyik a kedvenc meccse?
– Na látja, erre pontosan emlékszem. 2017. május 27.-én volt. A bajnoki döntőt nem lehet überelni. Az felejthetetlen volt, amíg a fiúk ünnepeltek, én külön, magamban tettem ezt, és nagyon jól éreztem magam. De én nagyon szerettem a 2007-es kupagyőzelmünket, a Loki elleni döntőt is. Annyira mi voltunk ott az underdog, hogy mindenki azt mondta, hogy a korszak legjobbja, a DVSC le fog minket smirglizni, de aztán mégis mi győztünk.
Ha már a bajnoki döntő: Marco Rossi akkor vett búcsút a klubtól, utána oda-vissza üzengettek egymásnak. Mikor beszéltek utoljára és miről?
– Én nem emlékszem, hogy Marcóval beszéltem volna, miután elment Kispestről. Valami dereng, hogy valahol találkoztunk, egy rendezvényen, talán összefutottunk és kezet foghattunk. De tisztelem, szeretem őt, ő is többször küldött nekem üzenetet, én is gratuláltam neki SMS-ben, amikor valami nagy dolgot ért el.
Ön fedezte őt fel a magyar futballnak. Érzett személyes sikert akkor, amikor vele kijutottunk az Eb-re?
– Marco Rossi sikere a saját sikere. Én örültem, hogy idehoztam őt Magyarországra, de ennyi. Nincs szükségem az ilyen típusú visszaigazolásokra, az egóm jóban van a tükörrel ezek nélkül is. Őt egy nagyon jó, felkészült edzőnek tartom, aki két lábbal áll a földön. Mindent megtesz annak érdekében, hogy nyerjen. Azokat az edzőket szerettem, akik mindent alárendelnek a sikernek. Nálam Rossi és Supka Attila volt az, akiknél mindig ezt éreztem. Ha rosszul választottam volna az esetükben, nem lennének azok, amik. Sisa Tibort is kedveltem, ahogy a munkatársaimat is. Mi egy külön kis sziget voltunk Kispesten. Szerencsés voltam, mert nem volt egy alkalmazottja sem a klubnak, amikor odamentem, magam építhettem fel a klubot úgy, ahogy szerettem volna. Senki sem ingyen kapta a kenyérre valót, mindenki megdolgozott ezért. A kívülállókkal már nem volt ennyire rózsás a helyzet, a tenger vize tele volt “jóakarókkal”. Még az üzleti életben is több segítséget kaptam bármikor az életben a konkurenciától, mint a futballban, a magyar fociban soha nem éreztem, hogy bárki segíteni akart volna a másikon vagy épp rajtam.
Nagyon komoly vitái voltak a szurkolók egy részével is. Hogy látja, hogyan értékelik most utólag az ezzel kapcsolatos szerepét?
– A legrosszabb tulajdonságom az volt, hogyha valamit helyesnek gondoltam, akkor abban kérlelhetetlen voltam és maradtam. Nagyon sok mindenben nem engedtem jottányit sem, a fizetési sapkától kezdve a játékosok és edzők viselkedésén át. Nálam egy edző nem rohangálhatott a bírót anyázva a pálya mellett büntetlenül, egy játékos nem pihengethetett a pályán, ahogy nem kaphatott sárgát azért sem, mert vitatkozott a bíróval, mert aki ezeket megszegte, 24 órán belül már tudta, hogy ezt nem tűröm el, és nem Manci nénitől tudta meg, hanem egyenesen tőlem. A szurkolói kultúra kapcsán ugyanez volt a helyzet, kérlelhetetlenül következetes voltam. Emiatt volt két borzasztóan nehéz évem, mert akkor ebben teljesen egyedül voltam, senki nem állt mellettem, magamra hagytak. Ennyi időbe tellett, míg megértették, hogy én szeretem a szurkolókat, talán őket tartom a legfontosabbaknak a futballban, de kérlelhetetlen voltam abban, hogy bizonyos szélsőséges dolgokat nem voltam hajlandó eltűrni.
Azért volt ez nehéz, mert ezt a csatát senki nem vállalta fel rajtam kívül, és azt várták, hogy majd Hemingway is belebukik. De nem tudták, hogy sokkal makacsabb és csökönyösebb vagyok, mint azok, akik velem szemben álltak.
Utána, amikor látszódott, hogy ez egy olyan vonat, ami mégis jó irányba tart és amire érdemes lehet felszállni, akkor arra sokan felültek. Utána mindenki küzdött már minden ellen, de más úgy túlsúlyban küzdeni, hogy érzed magad mögött az erőt, a hatalmat, és más az, amikor ebben a csatában teljesen egyedül vagy, de megcsinálod. Óriásit változott a szurkolói kultúra azóta. A csatáim nagy részét megnyertem a futballban, sok ember büszke a reménytelen harcokra is, én arra nem lennék az, azt vallom, csak a megnyert csatákra legyen büszke az ember. Ezt is nyugodtan vegye fel utólag arra a listára, ahol a büszkeségeimről kérdezett.
