Kár lenne tagadni, minden valamirevaló sportoló vágyainak netovábbja: életében egyszer eljutni valamelyik ötkarikás játékra, s ott részt venni sportága küzdelmeiben. Természetesen ez végül a vágyakozóknak csak egy kisebbsége számára sikerül, akik valóban semmihez nem hasonlítható élményeknek lehetnek részesei.
Angyal Éva (fotó: jochapress)
Most, hogy a magyar női kézilabda válogatottnak sikerült kiharcolnia a 2021-es, tokiói olimpián való szereplés jogát érdekes lehet megkérdezni az elődök közül néhányat, akik már múltidőben beszélhetnek az ötkarikás vetélkedők történéseiről, hangulatáról. A korábbi női kézilabdás válogatottak közül ebbe a kategóriába tartozik Angyal Éva is, akinek a női kézilabdázók olimpiai bemutatkozásán (1976, Montreal) túl a következő játékokra (Moszkva, 1980) is sikerült eljutnia.
Angyal Évával – a pályán népszerű Fifivel – telefonon sikerült beszélgetni.
– Természetesen az nem úgy van, hogy az ember egyszer megálmodja, hogy oda bizony jó lenne kijutni és holnapután már ül is fel a repülőre – mondta beszélgetésünk elején a pályafutása „csúcs-éveit” a Vasasban megélt beálló. – Némi tehetség és sok-sok, kemény felkészüléssel és meccseléssel eltelt év után következhet be ez a valóban kivételes lehetőség, az ötkarikás részvétel.
– Ön hol tette meg az első lépéseket ezen az úton?
– Jó helyen jártam iskolába, Angyalföldön, így belekerültem az Angyalföldi Sportiskola (ASI) tehetségkutató-toborzóinak fókuszába. 1966-ban történt, hogy engem is kiválasztott az akkor már világbajnok Fleckné Babos Ágnes és Ignácz Ilona. Akkor szerencsére nem úgy volt, mint manapság igen gyakran, hogy a kiválasztottak már nem is járnak az alapiskola testnevelési óráira. Mi az ASI edzései mellett minden iskolai versenytől kezdve egészen az úttörő olimpiákig mindenhol ott voltunk, s közben jártunk az ASI edzéseire is. Ági és Ilonka nagy ügybuzgalommal foglalkoztak velünk, s ennek is lett az eredménye, hogy egy évvel később már a Vasas leigazolt engem.
Fleckné Babos Ágnes (fotó: jochapress)
– Úgy is lehetne mondani, hogy az első nagy lépést megtette a felfelé vezető úton?
– Igen és menet közben nem csak a Fáy utcai, régi betonpályán megtartott edzéseken voltunk ott, hanem az elérhető összes sporteseményen is. Tizenhat éves lehettem, amikor a magyar kézilabdázás egyik meghatározó egyénisége, Cséfay Sanyi bácsi kiemelt az ifik közé, a következő két évben, 1972-ben és 1973-ban egyre több játéklehetőséget is kaptam. Így vehetett észre a fiatalok meccseit rendszeresen figyelemmel kísérő Török Bódog, a felnőttek kapitánya is. Neki köszönhetem, hogy előbb lettem a felnőtt válogatott keret tagja, mint a junioroké. Ez 1974-ben történt.
– Akkor már csak egy év volt a következő világbajnokságig (1975, Kijev) és még egy a montreali olimpiáig. Ekkor talán már merészebb álmokat is szövögetett?
– Bár a beálló posztért nem volt különösebb tolongás, mert ott nagyon sok pofont lehetett kapni, én viszont elfogadtam a lehetőséget, amikor a korábbi, szélső helyemről oda kerülhettem. Annyira szerettem játszani, hogy elviseltem a keménykedéseket is csak azért, hogy a pályán lehessek. Bogyi bácsinál is mind többször felkerültem a küzdőtérre, s egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy benne vagyok a világbajnoki keretben. Sokat jelenthetett az ottani elfogadásomhoz, hogy a Vasasból többen is ott lehettek, mert mi sokkal jobban ismertük egymás gondolatait, mint a többi kerettagét. De a más klubból ott játszók is segítőkészek voltak velem szemben.
– Kijevben pedig bronzérmesek lettek, ezzel nyílott meg az olimpiára történő kiutazás lehetősége.
– Előzőleg nem volt különösebb értelme álmodozni, hiszen az ötkarikás programba először bekerült női kézilabda tornára a kijutás a kijevi eredményességen keresztül történhetett meg. Természetesen mindent elkövettem azért, hogy a közkedvelt kapitány, Bogyi bácsi bizalmát továbbra is élvezhessem, amit végül is sikerült megőriznem, így én is repülhettem Kanadába.
– Erről az olimpiáról sokféle véleményt lehetett hallani-olvasni az azóta eltelt évtizedek során is.
– Én csak szépet és jót mondhatok, mert igaz ugyan, hogy a müncheni merénylet hatására szigorúbb lett a mozgáslehetőség, de így is ott lehettünk szinte mindenhol. A mi meccseink mellett amikor időnk engedte, jártuk a magyar érdekeltségek helyszíneit. Ami engem illet én valóban jól éreztem ott magamat. Japán, Kanada és Románia legyőzésével, az NDK elleni döntetlennel és a Szovjetuniótól elszenvedett vereséggel zártuk a tornát, s végül csak rosszabb gólkülönbségünk miatt szorultunk az ezüstérmes NDK mögé, a harmadik helyre. Sokan még ma is csak aranyérmekben gondolkodnak, én viszont akkor is elégedett voltam és ma is örülök a bronzéremnek. Annak ellenére is, hogy a mérkőzések alapján több lehetőségünk is adódhatott volna egy fényesebb érem elérésére is.
A 23 évig volt kapitány, Török Bódog (fotó: jochapress)
– Az 1978-as, csehszlovákiai világbajnokságon ismét egy harmadik hely következett, majd eljött az újabb olimpia ideje: 1980, Moszkva.
– 1979-ben új kapitány érkezett Lele Mihály személyében, akiről szinte semmit nem tudok mondani. Más lett a vezetés, Bogyi bácsi után bárkinek nehéz dolga lett volna. A nyugatiak bojkottja sem tett jót a hangulatnak – minden más volt, mint Montrealban. A csapat eredménye is elmaradt a várttól, hiszen reálisan érmet vártak tőlünk, ám be kellett érnünk a negyedik hellyel. Hangsúlyozom, minden más volt, mint négy évvel korábban. Én az első olimpiámon sokkal jobban éreztem magamat. Számomra ez a második, egyben az utolsó olimpia is volt, hiszen az 1982-es, budapesti világbajnokság ezüstérme alapján ott lehettünk volna 1984-ben, Los Angelesben is. Ha jól emlékszem, mindannyian sírtunk, amikor Tatán, edzés közben megtudtuk a politika döntését, a Los Angelesből való távolmaradás tényét. Többeknek ez lett volna az első olimpiájuk, amiről azután végleg lemaradtak. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, hiszen én már kétszer is részt vehettem az ötkarikás játékokon. Összességében nagyon elégedett vagyok pályafutásom eredményeivel.
– Az olimpiai fejezet ugyan véget ért, de Ön még nagyon hosszú ideig élvezhette a játékot.
– A válogatott meztől 1984-ben búcsúztam el, de utána még a legkülönfélébb okok miatt sokáig a pályákon voltam. 1985-ben kislányom született és férjemmel, Csik Jánossal 1987-ig Miskolcon éltünk, a Borsodi Bányász csapatánál, ahol szülés után visszatértem a játéktérre. Ezt követően János két évre a Hypobank Südstadthoz szerződött, én pedig azt hittem, hogy szép lassan befejezem. Ám az ottani beálló, Jadranka Jez szezon közben kisbabát várt, engem pedig megkértek, hogy segítsem ki a csapatot. Így a visszavonulás megint eltolódott. És ezek a halogatások egészen az 1992/93-as bajnokság végéig tartottak. Ekkor nyert utoljára bajnokságot a Vasas, ekkor én is végleg felhagytam az aktív kézilabdázással.
A Hypo Südstadt motorja, Gunnar Prokop (fotó: jochapress)
– Azóta milyen kapcsolata van a sportággal?
– Egy ideig még edzősködtem a gyerekeknél, de azután mindketten abbahagytuk, hogy végre legyenek közös hétvégéink. Előtte ugyanis évtizedeken keresztül a szombat-vasárnapok voltak a legfoglaltabbak.
– Mennyire figyeli a mai legjobbakat? Gondolom, az olimpia közeledtével Ön is „felhangolódik” a játékokra?
– Nagy dolognak tartom a magyar nők kijutását Tokióba, ez a siker már nagyon ráfért a sportágra! A játék természetesen jelentősen megváltozott az én időm óta, miként a mezőnyök erőssége is egyre kiegyenlítettebb. Elég csak a norvégokat felemlíteni, akik csak a montenegróiaknak köszönhetik, hogy egyáltalán ott lehetnek Tokióban.
– Mit vár a mieinktől?
Kovacsics Anikó
– Elég nehéz sorsolást kaptak, így kétszeresen figyelem a meccseiket és drukkolok nekik. Kovacsics Anikónak pedig külön is szorítok, hogy gyógyuljon fel idejében a sérüléséből, és teljes értékű tagja lehessen a nemzeti együttesünknek.
(jochapress / Jocha Károly)
