Szilágyi Áronnak eszébe sem jutott a visszavonulás, mi több, még éveken keresztül ott akar lenni a páston a háromszoros olimpiai bajnok, hiszen a brisbane-i olimpia idején is csak 42 éves lesz még…
Szilágyi Áron (fotó: Magyar Nemzet, Mirkó István)
– Akkor irány Brisbane?
– Egyáltalán nem lehetetlen – mosolygott a felvetés kapcsán Szilágyi Áron, a Vasas SC háromszoros olimpiai bajnok kardvívója.
– Az ember azt hinné, hogy miután történelmet írt Tokióban azzal, hogy megszerezte a harmadik ötkarikás aranyérmét, még a befejezésen is elgondolkozik.
– Ellenkezőleg: most csengettek be csak igazán – a második felvonásra. Egyre erősebb bennem ez az érzés, hihetetlenül nagy erőt, erős motivációt adott a folytatásra a tokiói csapatverseny elődöntője.
– Jaj, már megint emlegetjük azt a furcsa, elveszített asszót…!
– Ezúttal nem a vereségre gondolok, hanem arra, hogy álltam a pást mellett, ahol egymással kötött be az olasz Aldo Montano és a csapattársam, Decsi Tamás: ketten együtt nyolcvanévesek voltak! Egyszerűen inspirált, amit akkor láttam. Harmincegy éves vagyok, Párizsban harmincnégy leszek, és még Brisbane-ben is csak negyvenkettő, szóval, van még ebben, határozottan érzem.
– Gyakorta felvetődik ebben a korban, ezúttal sem kerülhetjük meg: azért marad a sportágban, mert nem találja a helyét máshol, vagy tényleg azért, mert nagy céljai vannak még a kardvívásban?
– Szeretem a vívóterem közegét, szeretek versenyezni, és igen, vannak még céljaim a sportágban, vagyis semmilyen indokát nem látom annak, hogy befejezzem a pályafutásomat. Persze, emellett már igyekszem építeni a vívás utáni életemet, nem véletlenül jártam egyetemekre, kezdtem el sportvezetőként dolgozni, vagyis óvatosan ugyan, de már bele-belekóstolgatok a civil életbe, ám még jó darabig a vívás marad a középpontban.
– Fizikailag vagy mentálisan nehezebb a folytatás?
– Mentálisan nincs gond, nem is kellett magam győzködnöm, hogy gyerünk, folytasd, már csak azért sem, mert tényleg eszembe sem jutott a befejezés – a fizikumommal, a testemmel viszont nagyon is foglalkoznom kell, például azért, hogy ne zavarja a folytatást semmilyen sérülés. És persze azért is, hogy ne hízzak el. Tudom, ha befejezem, pillanatok alatt középkorú kövér emberré válok… Az ember hiú, én is az vagyok.
– Netán a pihenője alatt már eresztett is egy kis pocakot?
– Ha azt nem is, de a testzsírszázalékom szépen felkúszott. Nincs gond, nem leküzdhetetlen ez a néhány kiló, és kifejezetten ösztönöz, ha tükörbe nézek: Jaj, nehogy már így nézzek ki, amikor két hónapja nyertem meg az olimpiát Tokióban!
– Az nem ösztönzi, hogy a hat megszerezhető címből kettő még hiányzik?
– Az olimpiai csapataranyhoz Tokióban közel jártunk, az egyéni világbajnoki cím viszont tényleg hiányzik. Át kell programoznom magamban, mit is gondolok a vébéről: először 2007-ben indultam világbajnokságon, akkor a csapattal aranyérmet szereztünk, és az elmúlt években is rendre dobogón állunk, viszont a tíz vébémről mindössze egy egyéni bronzot tudok felmutatni, vagyis a világbajnokságon szerzett tapasztalataim, az onnan származó emlékek egyáltalán nem pozitívak, így azokból nem tudok táplálkozni – Tokióban egyértelműen az olimpiai emlékeim segítettek, azokat hívtam elő a páston. Ha most mégiscsak le kellene zárnom a pályafutásomat, kereknek érezném, de nem zárom le: nekimegyek azoknak a címeknek is, amelyeket még nem szereztem meg. A lelki szemeim előtt tényleg ott lebeg az az egyéni világbajnok aranyérem.
– Egyedül programoz ilyenkor?
– Leginkább igen, de természetesen ebben is segít a sportpszichológusom, Faludi Viktória és a mesterem, Decsi András.
– Vagyis akkor Brisbane-ről beszélgetünk, de valójában az egyéni világbajnoki címet hajtja?
– Azt is. Dobogón állni nagyszerű érzés, ez az, ami vonz. Amellett, hogy élvezem a napi munkát, az edzéseket, a felkészülés minden fázisát, szeretnék újra és újra ott állni a dobogón, szeretném újra és újra átélni, hogy érmet akasztanak a nyakamba, hogy elégedett vagyok, hogy sikereket érek el, hogy büszkék rám az emberek.
– Ilyen lehet, amikor a drogfüggő újabb és újabb adagra vágyik.
– Igen, ez is függőség, csak éppen a jobbik fajtából, egyáltalán nem érzem patológiásnak a helyzetet, egyszerűen csak szeretek versenyezni, és vágyom a dobogóra.
– A társakkal, így Szatmári Andrással, Gémesi Csanáddal és Decsi Tamással együtt is? Vagyis folytatja a nagy csapat is?
– Csanád és Tomi részéről éreztem vacillálást a kérdés kapcsán, hiszen amellett, hogy családapák, már mással is foglalkoznak a vívás mellett. Csanád már elkezdte az erőnléti felkészülést, vagyis úgy érzem, ő komolyan gondolja a folytatást. Tominak valószínűleg hosszabb pihenőre van szüksége, de én bízom benne, hogy számíthatunk rá, nagyon szeretném, ha a következő olimpiára és addig még együtt maradna a négyesünk.
– És Szilágyi Áron mennyit pihen?
– Egyfajta erőnléti edzést már én is elkezdtem, ez azt jelenti, hogy lejárok a konditerembe, kerékpározom. Néhány napja adta ki a nemzetközi szövetség a versenynaptár-tervezetét, abban van idén egy világkupaverseny, azon nem tervezem, hogy elindulok, de januártól teljes értékű szezonnal számol a szövetség – én is. Úgyhogy onnantól jöhet a folytatás!
(nso.hu / Kovács Erika)
Post Views: 24
