Tizenhat évet bármely kiemelt sportág vezetésében eltölteni egyáltalán nem könnyű feladat. Dr. Kiss Istvánnak nyolc év alelnöki megbízatást követően nyolc év elnökség is megadatott a Magyar Kézilabda Szövetség élén.
Dr. Kiss István (fotó: jochapress)
Ennyi idő után csak a kiváló sportvezető minősítést szabad vele szemben megkockáztatni, akinek pályafutása egyéb érdekességekkel is szép számmal rendelkezik. Ritka kivételként például háromszor ment nyugdíjba – negyedszer már nem biztos, hogy megtörténik vele ez. Békességben és boldogságban telő pihenő idejében elvállalt egy érdemi beszélgetést, amelyre csillaghegyi otthonában került sor.
– Ön 1993 és 2009 között volt előbb alelnöke, majd elnöke az egyik legnépszerűbb magyarországi labdajátékot működtető Magyar Kézilabda Szövetségnek. Visszatekintve erre a hosszú időszakra, mi az, amivel változatlanul elégedett és van-e esetleg olyasmi, amit ma másként tenne, mint annak idején?
– Előre szeretném bocsátani, hogy csodálatos tizenhat évben volt részem a szövetség élén. 1993-ban, amikor átalakult az MKSZ és a Sinka László, Vass Károly, Kiss István trió vette át a szövetség irányítását, bizony elég nagy anyagi mínuszt örököltünk elődeinktől. Mint gazdasági alelnök, pontosan tudtam, mekkora köz- és magán adósságot kell rendeznünk. E tények ismeretében határoztuk el a szövetség anyagi talpra állítását, egyidejűleg a sportág szakmai színvonalát is feljebb akartuk hozni. Ez a csapatmunka olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy az 1995-ös női világbajnoksággal kezdődően bekövetkezett a magyar női kézilabdázás ezüstös aranykora. Az első csúcsot az 1995-ös, közös magyar-osztrák rendezésű vb jelentette, amelynek Wiener Neustadtban megrendezett döntőjében a magyar válogatott is ott lehetett.
Vass Károly (fotó:jochapress)
– A Bécsújhelyen megszerzett ezüstérem akár arany is lehetett volna?
– Mivel magam játékvezető is voltam, így csak a legritkább esetben mondok bármit is az ő működésükkel kapcsolatosan. De azért annyit csak megjegyzek, hogy a vb-döntő első félidei magyar vezetését követően a második játékrészben a spanyol barátaink által megítélt hétméteresek aránya 8-1 volt a koreaiak javára, ami azért kicsit túlzásnak tűnik. Azt is gyorsan hozzáteszem, hogy a második 30 percben a koreaiak fizikai fölénybe kerültek. Ezzel együtt is óriási dolog volt a kilencvenötös vb-rendezés, az összes tapasztalatával együtt. Borzasztóan irigykedem a Fradi pályával szemben felépült 20 ezres sportcsarnokot látva, mert mi annak idején azért nem rendezhettünk világbajnoki döntőt 10 ezer néző előtt, mert a BS-t éppen karácsonyi vásárra foglalták le. Ezért szorultunk be az ötszázról ezerötszáz férőhelyesre „felfejlesztett” Körcsarnokba, ott viszont a csoportmeccsek lebonyolítása jelentette a maximumot. Azt is elmondanám, hogy sportvezetői pályafutásom egyik legnagyobb elismerésének tartom, amikor a világ legjobbjának megválasztott Kocsis Böbének hazai közönség előtt én adhattam át a neki járó díjat. Ráadásul ő volt az első magyar kézilabdázó, aki ebben a megtiszteltetésben részesülhetett!
Kocsis Erzsébet (fotó: jochapress)
– Ez volt az egyik „majdnem” aranyérem, de volt még két, másik, ugyancsak már megnyertnek hitt, végül elvesztett aranyérme a magyar női kézilabda válogatottnak…
– A Sydney-i olimpia eseményei azt hiszem, minden magyarnak beleégtek az agyába, hiszen ott egy aranyérmet engedtünk ki a kezünkből. Ráadásul ugyanez megtörtént 2003-ban, a zágrábi világbajnokságon is. Mivel edző sosem voltam, így a lehetséges szakmai kérdésekben nem akarok megnyilvánulni. Azt gondolom, 2000-ben, az olimpiai döntőben Mocsai Lajos azért cserélte be a kispadon ülőket is, hogy mindenki játsszon, hogy mindenki egy kicsit a magáénak is érezhesse az olimpiai aranyérmet. Mivel ott bebizonyosodott, hogy hatgólos előnyt is pillanatok alatt le lehet dolgozni, így azt is megtanultuk, hogy egy kézilabda mérkőzés is az öltözőbe vonulásig tart.
– Zágráb egy másik történet – folytatta Kiss István. – Ott nem tudom, mi játszódhatott le a játékosok fejében. Ami viszont tény: a Nemzetközi Kézilabda Szövetség (IHF) akkori főtitkára, a francia Raymond Hahn a szünetben hívott, jöjjek én is az eredményhirdetéshez, mert mi fogjuk megnyerni a világbajnokságot! Én még a vége előtt három perccel sem mentem, pedig többen is biztattak. A végére mindenki emlékszik, nekem pedig sajnos nem lett dolgom a díjkiosztón.
Dr. Mocsai Lajos (fotó: jochapress)
– Ön nem volt soha edző, viszont játékvezető igen. Hogyan lett az?
– Ez is egy érdekes történet. Fiatal éveimben atletizáltam, közép- és hosszabb távokon versenyeztem, de egy idő után megsérült a térdem. Ez idő tájt vegyészmérnökként dolgoztam a Kőbányai Gyógyszergyárban, ahol a K. Lombik Sportkör és az üzemi sportesemények is egyaránt jól működtek. Sportszervezője voltam a gyárnak, de a kézilabda csapatban is szerepeltem. Elnézést kérek mindenkitől, de nagyon nem szerettük a bírókat, ezért is határoztam el, hogy játékvezetőnek állok. A gyakorlati vizsgán a Goldberger pályán teljesen ismeretlenül egymás mellé kerültünk Hercz Józsival, akivel azután 18 évig elég szép pályát befutott bírópárt alkottunk. Amikor 1993-ban alelnök lettem, abbahagytam, mert ez a két működési terület nem volt összeegyeztethető.
– Van olyan mérkőzés, amely valamilyen oknál fogva kiemelésre érdemes lehet?
– Rengeteg élményünk volt, közülük egy egészen ritka szituációt szeretnék kiemelni. Egy Fradi-Veszprém férfi meccsen a népligeti faházban történt a feszültségekkel terhes első félidőt követően, hogy a 2. félidő elején a Gyurka Jani odaszólt a fiúknak, segítsünk a játékvezetőknek! Ettől kezdve arany életünk volt a meccs végéig. A búcsúmeccsünket is felemlíteném, amelyen az Elektromos játszott a Graz ellen. A két kispadon edzőként Vass Karcsi és Vass Sanyi ült. A testvérek extra showt produkáltak, szórakoztattak mindenkit, végül az osztrákok nyertek.
Gyurka János (fotó:jochapress)
– Ezután kezdődött az a bizonyos 16 esztendő az MKSZ vezetésében, amelynek 1996-ig Pősze Lajos volt az elnöke…
– Nagy várakozással voltunk iránta, maradjunk annyiban, hogy ezek a remények egyáltalán nem váltak be. Az őt követő Dr. Benedek Andrással egészen másként lehetett együtt dolgozni. Benedek után engem 2001-ben választottak elnöknek. Miután én 2007-ben először mentem el nyugdíjba, a 2008-as pekingi olimpiát követően jeleztem, hogy egy harmadik ciklusra már nem jelöltetem magamat. Az ok egyértelmű: a nyugdíjazás után meggyengült az a háttér, az a kapcsolatrendszer, amelyen keresztül addig tudtam a sportágat támogatni.
– Nem sokáig maradt nyugdíjas…
– Igen, mert 2009-ben a Magyar Iparszövetség Oktatási Központ Alapítványa által alapított Harsányi János Főiskola főigazgatója lettem. Ez az ott töltött öt esztendő egy újabb minőségi ugrás volt az életemben, ahonnan megbízatásomat kitöltve, 2014-ben másodszor is nyugdíjas lettem. Közben is rendszeresen jártam teniszezni az Elektromos Sporttelepére, ahol arra kaptam ajánlatot: vezessem a bordó-sárga sportegyesületet. Ez a munkám 2019-ig tartott, a leköszönésemet követően pedig harmadszor is nyugdíjas lettem. Azóta is bármiben segítek, de már csak úgymond társadalmi munkában teszek eleget a kéréseknek. A tenisz pedig marad, ameddig lépni fogok tudni.
– Amióta megszűnt a hivatalos kapcsolata a kézilabda szövetséggel, milyen szinten van benne a sportág vérkeringésében?
– Amikor 2009 áprilisában elbúcsúztattak a közgyűlésen, nekem megszavaztak egy örökös tiszteletbeli elnöki titulust, amire nagyon büszke vagyok. Ami ennél is fontosabb: én a mai napig minden tiszteletet megkapok a szövetségtől. Most már elmondhatom: tizenhat éves ottani regnálásom alatt egyetlen forintot sem vettem fel a szövetség kasszájából! Ez nálam elvi kérdés volt, én társadalmi elnök voltam. Az apparátus tagjai viszont kaptak jutalmakat… Engem mindmáig minden kiemelt rendezvényre meghívnak, miközben szomorú megtiszteltetéseknek is eleget kell tennem: a szövetség nevében én búcsúztattam Török Bódogot, Madarász Istvánt és Vass Károlyt is. Legutóbb pedig én köszönthettem az 1995/96-os válogatott csapattagokat a 25 éves évfordulóra emlékező összejövetelen.
Török Bódog (fotó:jochapress)
– Kérdezném, hogy jelen időben mennyire figyeli a sportág történéseit, s ha azokból bármit kiemelne vagy éppen felhívná valamire a figyelmet, amit fontosnak tart…
– Amit valamennyi labdajátékkal kapcsolatosan kijelentek – teszik vagy nem tetszik – nekem bizony nem tetszik, hogy tele vagyunk külföldi játékosokkal! Ez a magyar kézilabdázás szempontjából nagyon-nagyon nem jó, de ezt láthatjuk a többi labdajátéknál is. Sokan indokolatlanul kapnak szerződéseket, és ez a tendencia a magyar kézilabdázásnak kimondottan árt. Ha egy-egy tehetség, mint például Máthé Dominik – ha már nem tudták itthon tartani – nagy klubban, mint a PSG, pallérozódik, még inkább elfogadható. Az a külföldi játékosdömping viszont, amely ellepi a magyar csapatokat, semmiképpen sem jó, ez biztos, hiszen akár válogatott szintű játékosok is epizódszerepekre kényszerülnek a külföldiek tömegei miatt. Ha az itthon játszó válogatott kerettagok pályán töltött perceit egyszer kigyűjtenék, hát az eredményen mindenképpen el kellene gondolkodni.
– Ön kiket lát a mai magyar mezőnyben, akiktől a következőkben számottevő előrelépést lehet várni?
– A női vonalat jobban ismerem, de például a Fradinál mind a férfi, mind a női vonal játékospolitikáját jónak és követendőnek tartom. Ők ugyanis a többi klubhoz képest egyértelműen kevesebb külföldit foglalkoztatnak. Győrben viszont a tehetséges fiatalok leginkább csak a padon ülnek, ha odáig el is jutnak. A két férfi élcsapatnál is rossz az alaphelyzet. A Szeged talán annyival jobban áll, hogy ott azért Mikler Roland mellett a mezőnyben Bánhidi Bence és a Bodó Ricsi is biztos csapattagnak számít.
Bodó Richárd (fotó: MTI/Ujvári Sándor)
– A kézilabdázásért igen sokat tehetnek a játékvezetők is. Ezt a kérést hogyan látja?
– A nemzetközi szövetség hatalmas hibákat követett el a játékvezetők kerettagságával, a nemzetközi minősítés felső határának drasztikus leszállításával, illetve az alsó korhatár jelentős csökkentésével egyaránt. Így kerülhetnek be olyan fiatalok is a nemzetközi vérkeringésbe, akikről mi annak idején azt mondtuk, hogy „még tisztességesen meg sem égtek”. Ma sokkal kevésbé vannak meg azok a kategóriahatárok (A-keret, B-keret), amelyekben elég jól megállapítható volt, hogy valaki mikor érett meg arra, hogy feljebb léphessen. Ma ennek a kérdésnek a kezelése bizony sok kívánnivalót hagy maga után, itthon és külföldön egyaránt.
– Hogyan summázná a kézilabdasportban eltöltött évtizedeket, mit tart a legfontosabbnak pályafutását összegezve?
– Nekem ez a tizenhat év kitörölhetetlen és felejthetetlen időszaka az életemnek. Sok munkával és örömmel teli évek voltak ezek, amelyekből szinte teljesen hiányoztak a keserűséget okozó események. A mai napig is csodálkozom azokon az élversenyzőinken, akik néhányan nem vállalták a megszólalást a hozzám nagyon közel álló, 2003-ban megjelent „Ötkarikás beszélgetések” című könyvben, amit én egy korszakos alkotásnak tartok. Talán azok ma már bánják, hogy ezt a lehetőséget elhárították.
(jochapress / Jocha Károly)
Post Views: 58
