Az NDK-ban született egy magyar operaénekes és egy német fül-orr-gégész fiaként, ő viszont Magyarországon vízilabdázóként futott be. Tóth Frank kétszeres Európa-bajnok és világbajnoki ezüstérmes, és a pályafutását kereknek érzi annak ellenére is, hogy a Kemény Dénes fémjelezte aranykorszakról éppenhogy lemaradt. Az uszodának 51 évesen sem mondott búcsút, de azon kívül is megtalálta a helyét: gyógyszerészként dolgozik és négy lánya útját egyengeti.
Tóth Frank (fotó:Mirkó István)
– Ha már nőnapon beszélgetünk, adja magát a kérdés: a következő útja a virágboltba vezet?
– Természetesen. A három kisebb lányom megkapja, amikor jön haza az iskolából, a legnagyobbnak pedig postán küldök virágot Miskolcra.
– Annak idején férfiak vették körül, gondolta volna, hogy egyszer majdnem egy csapatnyi nő várja majd otthon? Mindig nagy családot terveztek?
– Egyszer megkérdezték tőlem, hány gyerekem lesz, akkor rávágtam, hogy négy. Végül ha kacskaringós úton is, de tényleg négyen lettek. Nagyon szeretem a lányaimat, ez a hölgykoszorú a mindenem.
– A lányokba is átplántálta a sport szeretetét. Az ő sikereikre vagy a sajátjaira büszkébb?
– Az övéikre. Két héttel ezelőtt Franka megnyerte a Magyar Kupát a Diósgyőr játékosaként. Hatalmas dolog, hogy megtörték a Sopron hegemóniáját, igazi sztárcsapatot vertek meg. Azt gondolom, hogy ez az egyik legnagyobb kosárlabdasiker az elmúlt években. Fridus volt már az U15-ös válogatottal vízilabda Eb-n. A legkisebbek tizenkét évesek, a maguk korosztályában bontogatják a szárnyaikat és a körmeiket.
– Kellett őket noszogatni, vagy maguktól is érdeklődtek a sport iránt?
– Ez az én sportszeretetemnek a hozadéka, ebbe születtek bele. Látták, hogy a sport által lehet élményeket, tapasztalatokat szerezni, barátságokat kialakítani, ez tetszett nekik. Szerencsére van érzékük is hozzá, ezt tőlünk örökölték.
– Az világos, hogy ők miért kezdtek sportolni. Önnél nem ilyen egyértelmű a helyzet. Miért választotta a vízilabdát?
– Az NDK-ban jó volt az úszásoktatás, nekem pedig gyenge a tartásom és a fizikumom, ezért úszni kezdtem, és már gyerekként megszerettem a vizet. Magyarországon sem hagytam abba, 1978-ban lettem a Vasas a tagja, az úszószakosztályt erősítettem, majd átkerültem a vízilabdához. Ördög Éva néni volt az edzőm mindkét esetben – többedmagával ő tette le itthon a női vízilabda alapjait.
– Nem jutott eszébe, hogy inkább operaénekes legyen, mint az édesapja?
– Egyszer egy edzés után mondta apa, itt lenne az ideje, hogy a művészetek terén is pallérozzam magam. Akkor ezt nem értettem. Énekelni szerettem, volt zongoránk, egy-két áriát kívülről tudtam, de nem fogott meg a dolog. Egyébként sincs hallásom, anélkül pedig nehéz. Azt viszont már bánom, hogy nem tanultam meg zongorázni. A vízilabda mellett megtehettem volna.
– A Vasas klasszis játékosaként vonult be a vízilabda-történelembe, de önnek kik voltak a példaképei?
– Ha az ember a Vasas tagja, Faragóra, Csapóra, Kenézre, Budavárira néz fel. Őket láttam játszani. A többiekkel idősebb korban találkoztam, amikor már edzők voltak: Gyarmati Dezsőt, Markovits Kálmánt, Jeney Lászlót említhetném. Nagyon jó közeg volt, hogy a tudást magunkba szívjuk.
– Angyalföld mellett többek között Olaszországban is játszott. Mit adtak önnek az ott töltött évek?
– Az olaszországi időszak egyrészt azért volt csodálatos, mert a legnagyobb lányom ott született. Másrészt megtanultunk egy nyelvet, megismertünk egy másik kultúrát, barátokat szereztünk. A csapattársaim sok dologra megtanítottak, például hogy tésztához bort kell inni, nem kólát vagy vizet. Amikor mondtam nekik, hogy a feleségük kólát iszik hozzá, arra az volt a válaszuk: de ő nő! Egy donna! Éjfélkor értek véget a vacsorák, utána mindenki kávét kért inni, én cappuccinót. Tizenvalahány ember nézett rám megütközve. Magyaráztam, hogy nem ihatok ilyenkor kávét, különben nem fogok tudni elaludni. Idővel megbékéltek vele, mondván, hogy hülye külföldi vagyok.
– Olaszországból van más fontos emléke is, 1999-ben tagja volt a Firenzében Európa-bajnokságot nyert válogatottnak. Ezek után a kora alapján még ott lehetett volna sydney-i olimpián is, van hiányérzete, hogy nem került be az aranycsapatba?
– Hiányérzetem van, de az életben kap az ember olyan pofonokat, amelyek miatt rájön, hogy a vízilabda tulajdonképpen csak egy játék. Olykor sokkal nehezebb dolgokon is átesünk, ezek rádöbbentenek, hogy mi a különbség a valóság és a játék között.
Így is szép volt a pályafutásom. Büszke vagyok rá, hogy jó teljesítményt nyújtottam, és a sport mellett a jövőre is gondoltam, egyetemet végeztem.
– A visszavonulása óta is ezer szállal kötődik a pólóhoz. Milyen tisztségeket töltött be azóta?
– Volt egy kis egyesületünk. Mi tanítottuk a vízilabda alapjaira Leimeter Dórát, aki a tokiói olimpián bronzérmet szerzett női válogatott tagja volt. Arra törekedtünk, hogy olyan játékosokat neveljünk, akik nagyobb egyesületekhez kerülve is helytállnak, nem csak a kispadon ülnek. Jelenleg ellenőrként dolgozom az utánpótlás-mérkőzéseken, a fiatalabb bírók munkáját segítem. Mellette az ob II-ben a Semmelweis Egyetem keretében játszom azokkal, akikre gyerekként felnéztem, illetve akikkel egykoron az élvonalban ellenfelek voltunk. Sajnos egyre kevesebben vagyunk, néhányan eltávoztak közülünk. De mi próbáljuk fiatalon tartani magunkat.
– Nem nehéz bemenni a hideg vízbe?
– De, ez a legnehezebb része. Az a tíz centi, ami elválaszt a medencétől. Utólag viszont mindig úgy érzem, hogy megérte bemenni.
– Tapasztalata szerint miben változott a vízilabda a kilencvenes évek óta?
– Egyszerűsödött a játék. Szerintem a pólósok fizikailag sokkal erősebbek, de ez behatárolja a játéklehetőségeiket.
Én a technikai tudást hiányolom a játékosok többségéből – ez abból is fakad, hogy nincsen Császár uszoda, falazások, dopplerek. Ma már csak az erő számít, lőnek egy nagyot és kész, egy csavar láttán pedig mindenki ámuldozik, hogy milyen szép. Miközben ez régebben nem csak a válogatott játékosok sajátja volt. Annyi jó magyar pólós volt, hogy aki nálunk a B válogatott tagja volt, az máshol az A csapatba is beférhetett volna.
– Tehát az önök idejében nem volt annyira fontos eleme volt a felkészülésnek a konditerem, mint amennyire ma?
– Gyerekkorban nem jártunk konditerembe, de a 90-es évektől, a válogatottban már elengedhetetlen része volt a mi felkészülésünknek is.
– A vízilabdázók körében gyakori, hogy doktorok is, ez önnel sincs másképp. Megfért egymás mellett a sport és a tanulás?
– Reggel egyetem, délben edzés, megint egyetem, kis pihenés, aztán este edzés, majd tanulás. Nem volt egyszerű, sok mindent sutba kellett dobni. Elejtették, hogy nem kötelező egyetemre járni, és azt is, hogy sportolni sem az, de olyan közegben voltam, ahol láttam, másoknak ment a kettő egyszerre, úgyhogy mondtam magamnak, én sem vagyok butább, mint ők. Szerencsére az edzőim támogattak a tanulmányaimban. Ők is doktorok voltak, tudták, min megyek keresztül.
– Milyen indíttatásból választotta a gyógyszerészetet?
– A gyógyítás mindig is érdekelt. Amikor gyerekként megkérdeztek, a fehér vagy a kék köpenyt választanám, a fehér mellett döntöttem – segíteni akartam másokon.
Fogorvos szerettem volna lenni, de belegondoltam, hogy a vízilabdázóknak olykor eltörik az ujja, a keze, és egy fogorvos egy ujjtörés után talán már nem tudja úgy fogni a fúrót, mint korábban. Erről lemondtam, helyette a gyógyszerészetet választottam, ahol nagyobb a sport utáni munkalehetőség is.
– Hogyan tudja egyensúlyban tartani a feladatai, a családot, a vízilabdát és a munkáját?
– Nehezen. Több időre lenne szükségem, mint huszonnégy óra. Alvásra nem sok idő jut, így néha az autóban bóbiskolok el, míg várakozom. Délutánonként papataxi üzemmódba kapcsolok, a gyerekek is igénylik, hogy legalább ennyi időt velük legyek.
– Nemcsak saját lányaira jut ideje, hanem nehéz sorsú gyermekeket is támogat, amiért díjat is kapott a közelmúltban. Mesélne erről?
– Programszervezésben segédkezem több éve a Szülők Házában. Nevelőotthonokban nevelkedő gyerekeknek tartunk foglalkozásokat, vízilabdát, esetleg más sportágat tanítunk. A célunk, hogy pozitív élményekkel gazdagodjanak, legalább egy időre elfelejthessék a gondjaikat. Ha mást nem is tudunk, legalább szeretetet szeretnénk átadni. Nem kerül semmibe, ha belülről jön, és ezt a gyerekek is érzik. És nekünk is jó érzés, amikor viszonozzák a szeretetet.
(magyarnemzet.hu)
Post Views: 27
