Az utóbbi nyári olimpiákon mindig a legeredményesebb magyar sportolók közé tartoztak a kajakozók és a kenusok. Bár az első olimpiai érmet már 1952-ben, Helsinkiben megszerezte a 2021-ben, 87 éves korában meghalt kenus, Novák Gábor, az első, igazán nagy sikersorozat 1954-ben következett be. A franciaországi Maconban megrendezett világbajnokságon ugyanis hat magyar aranyérem született. Az ott szerepelt 12 hazánkfia közül még hárman élnek: Kovács László, Nagy László és Vagyóczki Imre. Közülük most Vagyóczki érkezett kerek jubileumhoz: július 26-án ünnepli 90. születésnapját.
Az 1954-ben világbajnok, Vagyóczki Imre, Kovács László, Nagy László, Szigeti Zoltán
A magas kort megért, egykori kiválóságot a Magyar Edzők Társasága nevében sikerült elérni és gratulálni neki.
– Köszönöm, egészen jól vagyok – fogadta a jókívánságokat a jubiláns. – Néhány napja jöttünk haza a Duna-menti Kulcs községben lévő nyaralónkból, ahol – bár hétköznap sétapálcával járok – kapálgattam, kaszálgattam, rendbe raktam a kertet, a kis uszodámat, szóval jól kidolgoztam magamat. Szerencsére a tévénézésre csak elvétve maradt időm, de a nyári ismétlések különben sem érdekelnek.
– Egy ilyen mérföldkőhöz érkezve elkerülhetetlen a visszatekintés a régi, szép időkre. Például arra, hogyan lesz valakiből világbajnok kajakozó?
– Az Eötvös Gimnáziumban a cserkészcsapat tagjaként bekerülhettem az egyik hatszemélyes evezős hajóba, onnan egy nagy lépésnyit jelentett előre a másik vizes sport, a kajak megismerése, amire az Elzett gyár szakosztályában nyílt lehetőségem. 1948-1949-ben már egyes kajakban versenyeken is elindultam. Az első, figyelmet keltő eredményem az volt, amikor a már felnőttként is jól ismert Varga Ferencet, a ma 97 éves „Ferót” sikerült 500 méteren legyőznöm. Feró később Helsinkiben, 1952-ben Gurovics Józseffel K-2-ben olimpiai bronzérmes lett.
– Az első, nagy skalp tehát már megszületett, mi volt a következő, említése méltó esemény?
– 1950-ben a Bástya (a későbbi Vörös Lobogó, majd MTK) is megalakította szakosztályát, ahol össze is ült az utóbb sikeres négyesünk. Beülési sorrendben: Vagyóczki Imre, Kovács László, Nagy László, Szigeti Zoltán. Közben 1953-ban bevonultattak, a Flottillához kerültem, ahol az alapkiképzést követően járhattam ugyan edzésre, de mégis csak katona voltam.
– Így érkezett el 1954, a világbajnokságra történt kiutazás ideje.
– Bőven volt izgalomban részünk, elsősorban a néhány héttel korábban, Svájcban a németek ellen elvesztett labdarúgó világbajnoki döntő miatt. Az országban mélypontra zuhant hangulat. Minden korábbi döntés megkérdőjeleződött, s ez alól mi sem voltunk kivételek. A ráckevei edzőtábort követően ugyan elfoglaltuk a Keleti pályaudvaron a hálókocsinkat, de pénteken este közölték: menjünk haza, nem utazunk. Vissza Ráckevére, majd hétfőn reggel az Akadémia utcába mentünk, egyenesen a Rákosi-titkárságra. Szerencsénk volt, mert személyesen fogadott Rákosi, aki végül zöld lámpát érő szólítással „Elvtársak, jó utat!” elengedett bennünket. Huszonharmadikán érkeztünk meg Maconba, másnap kezdődtek a vb versenyei. Extra kuriózumként említem, hogy éppen július 26-án, tehát a születésnapomon lettünk világbajnokok a K-4 1000 méteres versenyszámban. A hat magyar aranyérem megtette a hatását, ugyanis a pártközpontból engedélyezték, hogy néhány napot még Párizsban tölthessünk. Ez a jutalom az akkori viszonyok között felért egy holdutazás ígéretével.
Vagyóczki Imre(b2) Melbourne-ben, 2006-ban (jochapress)
– A nagy sikert a négyes esetében nem követte hasonló helytállás Melbourne-ben, az 1956-os olimpián…
– Ennek több oka is volt. Meglátszott rajtunk a három hetes edzéskiesés, majd az egy hétig tartott repülőút sem tett jót nekünk. Az pedig különösen rosszat tett, hogy hamar kiderült: Szigeti kinn akar maradni. Mindent összevetve nem jutottunk a döntőbe.
– 1956 után Önnek hamar alábbhagyott a harci kedve és az MTK sportolójaként vissza is vonult.
– Valószínűleg egészen más lett volna a folytatás, ha az olimpián jól szerepelünk. Az sem a maradás mellett szólt, hogy Szigeti távozásával elvesztettem a páromat. Így fiatalon feladtam és 1960-ban a Sporthivatalban a gépkocsielőadók csoportvezetője lettem. 1970-ben neveztek ki a Sporthivatal gazdasági igazgatóhelyettesévé, amely munkakört 1987-ig töltöttem be. 1989-ben nyugdíjba mentem, de nem sokkal később a Magyar Olimpiai Bizottságban, Schmitt Pál elnök úr hívására technikai munkatársaként tovább dolgoztam. Végleg 2011-ben tettem le a lantot.
– Azóta pedig végképp a boldog nyugdíjasok életét éli.
– Nincs okom panaszra. Egy fiam és három unokám van, jó a kapcsolatunk. Az újbudai lakásom és a kulcsi nyaralónk között ingázunk feleségemmel. Természetesen a sport továbbra is vezető helyet kap az életemben. Minden sportközvetítést megnézek, kevesellem a kajak-kenu versenyekről a közvetítéseket, de sportágam történéseiből így is naprakész vagyok. Ez a helyzet a labdarúgással is, ahol most éppen egy kisebb hideg zuhany ért: a Fradi veresége a BL-selejtezőben. Ám úgy érzem, ezt a hátrányt a Slovan elleni, pozsonyi visszavágón behozzák a zöld-fehérek – adott optimista helyzetjelentést a születésnapját élő csapattársaival, Nagy Lászlóval és Kovács Lászlóval együtt ünneplő, 90 éves Vagyóczki Imre.
(magyaredző.hu / jochapress)
