Ha nagyon röviden akarnám summázni a korábbi férfi kézilabda válogatott évekig fix tagjának, az ötvenhat válogatottbeli szereplést számláló Harka Lászlónak szakmai életútját, akkor elég lenne annyit megírni, hogy az a Rottenbiller utcai általános iskolától a Budapesti Műszaki Egyetem tanszékvezetői megbízatásáig ívelt. Persze azért ez így túlontúl egyszerű lenne, amint az a beszélgetés írásos változatából ki is derül.
Harka László (fotó: jochapress)
– Az iskolában a Honvéd vízilabdázója, Patyi György volt a testnevelő tanárom, aki az iskolákban szokásos, több sportágbeli versenyeken volt részvételeim után egy alkalommal közölte: engem és egy osztálytársamat elvisz a Honvédba vízilabdázni. A medencéig el is jutottam, de onnan bizony látni lehetett a kézilabdázók edzéseit. Márpedig az bizony nekem sokkal jobban tetszett, ezért néhány edzést követően illő módon elköszöntem a pólósoktól és jelentkeztem a kézilabdázóknál.
– Ahol ráadásul szívesen fogadták.
– Így történt. Csiki József, korábbi nagypályás válogatott és Dancs Mihály foglalkozott velünk, a serdülőkkel. Megvallom, ebben az első időszakban majd mindenki a labda körül ugrabugrált, azután persze szép lassan helyükre kerültek a dolgok.
– Középiskolásként már komolyabb sportélményeket is megélt.
– 1960 őszén kerültem az Ajtósi Dürer soron lévő Szent István Gimnáziumba, ahol megint egy jó testnevelő tanár kezei alatt fejlődhettem. Rácz Józsefnek csak egyetlen baja volt: imádta a kosárlabdázást. Ezért kézilabdáról csak akkor lehetett szó, miután a részéről felmerült kosaras igényeknek folyamatosan eleget tettem. Így az iskolai házi rangadókon és a középiskolák bajokságában is rendszeresen pályára kellett lépnem.
– Közben egy véletlenül kialakult személyes ismeretség is jócskán befolyásolta a kézilabdás pályáját.
– Így van, egy padba kerültem Klemanovits Tiborral, akivel később az Elektromosban is együtt játszhattunk. Ő egyszer elvitt magával a „Tromos” edzésére, ahol közelről láthattam azokat a felnőtteket, akiknek legtöbbjét névről már ismertem. A vége az lett, hogy a bordó-sárgákhoz igazoltam és ott folytattam. Jól terhelhető fiatal voltam, aki egyre több góllal vétette észre magát. Közben mind gyakrabban visszacsengtek fülemben Csiki Józsi bácsi annak idején megsúgott szavai: „belőled még válogatott is lehet!” Az ifista időszakomban ennek a jóslatnak már volt némi valószínűsége.
– Az érettségit követően egy évig dolgoznia kellett, mivel édesapja korai halála miatt édesanyja egyedül tartotta el a családot.
– Közben gondolni sem mertem arra, hogy vágyam – felvétel a TF-re – valaha is beteljesedik. Egy alkalommal már a válogatott keret meghívott tagjaként vonattal utaztam a tatai edzőtáborba. Ott beszélgettem a nálam idősebb Vucskó Sándorral, aki biztatott, hogy ne keseregjek, inkább kezdjek bele egy kemény felkészülésbe. Én az utóbbi változat mellett maradtam és Vucskó irányításával annyit gyakoroltam, hogy végül simán felvételt nyertem.
– A TF-en pedig már nem kellett kosaraznia, csak a kézilabdára koncentrálhatott.
– Ott megint szerencsém volt, hiszen a kézilabda Kolos Feri bácsihoz tartozott, aki meggyőződésem szerint abban az időben Magyarországon a legjobban értett az egyéni felkészítés módszereihez. Én mindenesetre nagyon sokat köszönhetek neki. Például ő tanított meg engem a kanyarított lövésre, hogy csak egy konkrétumot is említsek.
– A magyar válogatottban már a TF-felvételt megelőzően bemutatkozhatott.
– Az akkori kapitány, Albrecht Miklós adott lehetőséget a nemzeti együttesben való bemutatkozásra. Albrecht egy rendkívül korrekt, rendszerető és nagy tudású szakember volt, akitől sokat elleshettem az edzésmunka vezetéséből. Az egyik edzőtáborozást követően mindenkitől azt kérte, írja le őszintén, milyennek találta az együtt töltött időszakot. Jómagam kicsit naivan és bizonyára túl őszintén írtam le a benyomásaimat, amit a kapitány egy hosszabb mellőzéssel „jutalmazott”. 1971-ben azután ismét beválogatott, így részt vehettem az 1972-es, müncheni olimpián is.
– Ahol a magyar válogatott többek szerint mélyen a valós tudásszintje alatt produkált.
– Az egy óriási kaland volt! Már itthon elkövetett a vezetés egy elég nagy hibát. Ugyanis két és fél héttel korábban kiutazott a csapat és Münchenben nagy lelkesen zajlottak az edzéseink – rekortánon. Ez a borítás pedig a második hétre már szinte mindegyik játékosnál konkrét fájdalmakat okozott. A bekövetkezett – és elkerülhető! – sérüléssorozat alapvetően behatárolta a lehetőségeinket. A korábban legyőzött jugoszlávok Münchenben revansot vettek rajtunk, így végül meg kellett elégednünk a nyolcadik hellyel.
– Ez az ötkarikás szereplés volt pályafutásának csúcseseménye, bár még a következő években is ért el említésre méltó sikereket.
– A TF-diploma megszerzését követően a Budapesti Spartacusba igazoltam, ahol 1973-ban magyar bajnokcsapat tagja lehettem, korábban pedig a Magyar Kupát is elnyertük. Ott a korábban játékosként is kitűnő, sokszoros válogatott Pfeiffer János volt az edzőnk, aki az én szememben optimális főnökünk volt. Nagyon jól együttműködött a rábízottakkal, miközben sokat a játékosok döntésére bízott.
– Az 1975/76-os években azután szép lassan kivezette önmagát a kézilabdázásból.
– Akkor már volt családom, a súlypont mindenképpen arrafelé tolódott el. Ráadásul 1976-ban egészen váratlanul felajánlották nekem, hogy vállaljam el az NB II-ben szereplő MAFC férfiegyüttesének edzéseit. Egyidejűleg bekerültem a Műszaki Egyetem Testnevelési Tanszékére is, ahol egészen 1985-ig dolgozhattam. Ekkor Vass Sándor segítségével és ajánlásával az észak-olaszországi Brixenbe szerződtem és ott két, összességében nagyon hasznos évet tölthettem el. Visszatérve a MAFC-ban a testnevelési tanszéken folytattam, ahol előbb tanszékvezető helyettes, majd tanszékvezető lehettem. Így ment ez egészen 2012-ig, amikoris 65 éves koromban kértem a nyugdíjazásomat.
– Azóta mi mindennel tölti az idejét.
– Fiaim és unokáim vannak, akikkel közel lakunk egymáshoz, így jószerivel ők az én főnökeim. Amiben csak lehet, alkalmazkodom hozzájuk, igyekszem mindenben segíteni őket.
– Azért egy-egy kézilabda mérkőzésre csak jut ideje?
– Őszintém megmondom, a külföldi játékosok nem különösebben izgatnak. A Veszprém helyett inkább a győri nőket nézem, bár ott is többségben vannak a külföldiek. A többi labdajáték jobban érdekel, így a vízilabda, a kosárlabda vagy éppen a magyar labdarúgó válogatott mérkőzései is le tudnak kötni.
(jochapress / Jocha Károly)
