Semmi kétség: a magyar súlyemelés legeredményesebb időszaka a múlt század hatvanas-hetvenes éveire esik. A sportágra először Földi Imre irányította rá a figyelmet a római olimpián (1960) szerzett pontjával. A következő ötkarikás játékokon elsősorban Földi Imre és Veres Győző vitték a prímet, de mellettük még számosan bizonyították, hogy igenis vannak még erős magyar legények. Közéjük tartozik az a Bakos Károly is, aki 1968-ban olimpiai bronzérmet szerzett, majd a következő évben, a varsói világbajnokságon lökésben arany-, összetettben ezüstéremmel igazolta kivételes képességeit.
Bakos Karcsi mára eléggé „kiment a divatból”. Pedig Budapesttől mindössze 85 kilométernyire lakik a Fehérvárhoz közeli, ugyancsak jó fekvésű, kétezres községben, Zámolyon. Immár öt éve a fiatalkori szerelem másodvirágzásaként megkötött házasságában él Balogh Györgyivel, aki annak idején rövidtávfutóként a világ élvonalában képviselte a magyar atlétikát. 1971-ben Eb-ezüstérmet is kiérdemelt.
A nyugtatóan csendes zámolyi kertben a 80. születésnapját márciusban ünnepelt, hosszadalmas Covid-fertőzésen átesett Karcsit, felesége jelenlétében – mindkettejüket minimum 50 éve személyesen is jól ismerem – egy kis emlékidézésre bíztattam.
– Édesapám a késői, húsz éves korban elkezdett súlyemelésben örökös magyar bajnok lett – kezdte a családi történelem „felgöngyölítését” a házigazda. – Ennek ellenére először az atlétikával próbálkoztam, majd a szorítók világába is betekintést nyertem – néhány, hatalmas pofon kíséretében. Amikor apám ezt a „méretes” verést végignézte, közölte velem, hogy ennek vége, irány a súlyemelés. Ekkor 14 éves voltam és maximum 60 kiló. Azután beleerősödtem a sportágba, az első, tatai behívót követően pedig12 évig gyakorlatilag az edzőtáborban éltem.
– Hamarosan világcsúcstartó lett.
– Húszévesen, 1963-ban az Ybl Miklós Építőipari Technikum tornacsarnokában szakításban 120,5 kilóval megdöntöttem a finn Kailajävi rekordját. Ezután nem lettem jókedvű, amikor kiderült: Veres Győző nem visz ki a tokiói (1964) olimpiára. Győzővel egyébként végig feszültségekkel terhes volt a kapcsolatom. Kezdő éveimben ugyanis közölte apámmal, hogy kár a gőzért, mert nem vagyok tehetséges. Ő egyébként kitalált egy saját módszert és mindenkinek azt illett volna követnie. Voltak, akiknek bejött, másoknak nem. Én már évekkel előbb megmondtam neki, hogy le fogom győzni. Amikor érett versenyzővé lettem, rendre sikerült is nyernem ellene.
– Ha megtanul beüléssel szakítani, még többre vihette volna.
– Én erre anatómiailag alkalmatlan voltam. A mexikóvárosi olimpiai bronzérem megszerzését követően összetettben világbajnok lehettem volna 1969-ben, Varsóban a mexikóvárosi olimpián, ahol 160, 142,5 és 185 kilós részeredményekkel a győztes japán Oucsival azonos eredményt értem el (487,5 kg), de ő 10 dekával könnyebb volt nálam. Ez döntött a javára.
– 1957-ben az Építők edzőtermében kezdett rendszeresen súlyt emelni. Pályafutása során a Testvériség, a Csepel és a BSE színeiben versenyzett.
– A csúcsot kétségkívül az 1968-69-es évek jelentették. A mexikóvárosi összetettbeli bronzérem után jött Varsó, ahol lökésben világbajnok lettem, de meg is sérültem. Utána már nem tudtam javítani. Még így is nekivágtam a müncheni felkészülésnek, de egy lábteniszpartin háromszoros izomszakadást szenvedtem. A szerényen sikerült olimpiát követően mondtam le a válogatottságról. München után igazoltam a BSE-be, ahol kaptam egy nagyon jó munkahelyet. Nem sokkal később elváltam és ekkor kerültem Székesfehérvárra. Szerencsémre akkoriban írt ki a szövetég több vidéki városba is edzői állást azzal, hogy ott a súlyemelésnek új bázisokat alakítsanak ki. Megkaptam a fehérvári megbízatást, teljesen szabad kezet kaptam. Akkora termet tervezhettem, mint egy kisebb focipálya. Rengeteg gyereket toboroztam az iskolákban, volt vagy kétszáz fiatalunk. Mindent megkaptunk, amit kértünk, még saját orvosunk is volt!
– Egyszer azonban mindennek vége szakad…
– Így jártunk mi is. Ránk zuhant a rendszerváltás, a fiú és a leány kosárcsapaton kívül mindenkit szélnek eresztettek. Így lettem kényszerből kárpitos hat évig. Oktató is voltam, elméletet és gyakorlatot is vezettem a szakmunkásképzőben. 2006-ban elmentem nyugdíjba, de a kárpitosok nem akartak elengedni. Tovább dolgoztam, miközben már 1992-től Zámolyon laktam, ahol kárpitoskodtam is, meg egy macskaeledel kereskedést is vittem egy darabig. De a súlyemelés még mindig nem tűnt el az életemből. Egy rögbi szakosztály leányvállalataként működtettem egy súlyemelő szakosztályt hét évig.
– A mai magyar súlyemelésről mit tud?
– Figyelem és tudom, hogy az utánpótláskorúak között vannak tehetségesek is, de lefeljebb az U23-ig tartják a lépést, utána eltűnnek.
– Ön 14 évig volt a Székesfehérvári Építők edzője, megvan a szakedzői minősítése is, tehát komoly munkát végezhetett. Mit tartott a legfontosabban az edzői munkássága során?
– Nem voltak központilag elfogadott módszerek, hanem a legjobbak között is többféle rendszer terjedt. Más alapokon készült a Veres Győző és az őt követők, megint másként építkezett a két oroszlányi, a Benedek Jancsi és a Bagócs Jancsi, megint másként a Tóth Géza és az ő társasága. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy megnöveljem a szériaszámokat. Méghozzá úgy, hogy viszonylag kis súlyokkal csináltam sorozatokat és soha nem fáradtam el. Ezzel a szisztémával lettem világbajnok, miközben mindenki hülyének tartott. Ha ma lennék fiatal, akkor is súlyt emelnék, mert ahhoz értettem és szerettem is a sportágamat. A régi kortársak közül a Nemessányi Árpi áll a legközelebb hozzám. Okos, nagyon rendes ember és még jó dumája is van…
Jocha Károly
Magyar Súlyemelő Szövetség
