– Milyen a Gergely pingpongsuli? Ölik egymást a gyerekek, hogy egy világbajnoktól tanulhatják a szakmát?
– Sajnos a covid alaposan megtizedelte a sulit, sőt inkább úgy fogalmaznék, hogy a nulláról kellett újra felépíteni, ismét elindítani az iskolát. Igen, iskolát, mert én nem versenylovakat tenyésztek, csak mozgásra serkentem a srácokat, akik beleszerettek a pingpongba. Egyelőre nem mondom, hogy asztaliteniszbe, de akad már, aki kopogtat az asztalitenisz sportág ajtaján. És hogy a kérdésre is válaszoljak, ha nem is ölik egymást, de szerencsére szép számmal jelentkeztek nálam, szeptember óta a Gergely Gábor Asztalitenisz Akadémiánál. Jól hangzik, bár én jobban szeretem a pingpongsuli nevet.
– Ti a hetvenes években megtörtétek a kínai hegemóniát, de ettől még Kína változatlanul ott van a sportág élmezőnyében. Ők hogyan csinálják?
– Már évtizedek óta próbálja a világ kiszimatolni, mitől jók, jobbak mindenkinél a kínaiak. Könnyű volna azt mondanom, hogy mert sokan vannak, nagyobb a merítési lehetőség, de szerintem nekik is eggyel többször kell átütni a hálón a labdát, mint az ellenfélnek. De hogy ezt megtegyék, rengeteg munkát kell elvégezniük, akár már óvodáskortól. Itt, Európában ez elképzelhetetlen. Kérdezem, melyik család mond le a gyermekéről csak azért, hogy talán eredményes sportoló válik belőle. Ez Kínában nem kérdés.
– A Gergely-suliban van kínai tanítvány?
– Nincs. Valószínűleg ők máshol próbálkoznak, vagy nem tudják, hogy ki is az a Gergely Gábor.
– Itt van grund, vagy mindenki ott és úgy püföli a labdát, ahol és ahogy akarja?
– Pingpongasztalok akadnak a városban, itt, ahol élek, Újpesten is, de igazából megtanulni ezt a sportot csak hozzáértő szakember segítségével lehet. Ez egy olyan sportág, amelyben nincs egyetlen természetes mozdulat sem, itt mindent milliméter pontosan meg kell tanulni. Ezt egy tornából felmentett, könyvekből elsajátított tudású, úgymond szakember képtelen megcsinálni.
– Egyébként merre vezetett Klampár és Jónyer útja?
– Klampi nehéz időszakon van túl, hiszen néhány hónapja megműtötték, elkopott csípőjét tették rendbe, protézist kapott a villámkezű kétszeres világbajnok. Ahogy mondta, edzősködni a székből is tudna, de számára nem elég, hogy a többszörös magyar bajnok Celldömölk pingpongcsapatát irányítja, neki nagyon hiányzik a mozgás.
– És Jónyer?
– Ő országjáró lett. A négyszeres világbajnok több ezer kilométert tudhat maga mögött az elmúlt hónapokban. Rendszeresen feltűnik a kisebb-nagyobb városokban, hogy szóval és tettekkel népszerűsítse örök szerelmét az asztaliteniszt. Egyébként már nyugdíjas, igaz, a jól megérdemelt pihenője helyett nap mint nap azon fáradozik, hogy elhitesse mindenkivel, mennyire fontos a mozgás. És meg is mutatja, hiszen nem telik el hét, hogy ne fogna ütőt, és ne püfölné a labdát egy-két órán át.
– Te pedig, amellett, hogy kollégák vagyunk, mint mondtad, Újpesten tanítod a szakmát. De ha jól tudom, eredetileg focista szerettél volna lenni, csak aztán elkanyarodott az utad. Gondolom, nem bántad meg.
– Néha még álmodom arról, hogy egy NB I-es meccsen beküld az edző a pályára. De ki tudja miért, mielőtt belépnék, felébredek. Hogy megbántam-e? Nem.
– A nagy hármas, a Klampár, Jónyer, Gergely trió idején mindenki büszke volt rátok, minden magyar a versenyeket nézte, betéve tudtuk például, hogyan pörget fonákkal Gergely Gábor. Egyszerűen pingpongláz volt az országban.
– Tudod, sokat gondolok arra, miért is volt ez így. Nos, remélem, nem tűnik szerénytelenségnek, akkor volt mit nézni, volt kiért szurkolni. Talán nem véletlenül volt tizensokezer néző az Európa-bajnoki döntőn az azóta leégett Budapest Sportcsarnokban. Nem tudom, megtörtént-e azóta, hogy a BKV a metró menetrendjét megváltoztatta, kitolta, mert a férfi csapat döntője nem fejeződött be az utolsó járat indulásáig.
– Mit gondolsz, mitől jött össze egy nagy csapat? Klampár zseni volt, Jónyer megbízható, Gergely kicsit bohém, de küzdő, harcos.
– Jókor, jó időben voltunk együtt. Ez panel, ez hülyeség. Annyi bizonyos, hogy majdnem egykorúak voltunk, igaz, Pista kicsit idősebb volt Tibornál és nálam. Viszont talán mindhárman tehetségesebbek voltunk az átlagnál, bár ezt – ha már rólam is eshet szó – többen nem így látták. Aztán később, a nagy kritikusok veregették egymás vállát, hogy ők megmondták. Nem, ők semmit sem mondtak meg, csak egyetlen ember, Berczik Zoltán bízott bennem.
– Hogyan jöttetek ki egymással, nem volt féltékenység köztetek?
– Féltékenység? Az mit jelent? Mindössze rivalizálás volt, mégpedig egészséges. De vérre menő.
– Manapság hiányzik valami? Edző, játéklehetőség, példakép?
– Szerencsére évtizedek óta nem kérték ki a véleményemet a sportágunkban. Ma már elengedtem ezt a kérdést, ráadásul nem is szeretnék kívülről beledumálni. Nem titkolom, egykoron voltak terveim, de ma már inkább a családommal, a szeretteimmel akarok lenni, hiszen így, hetvenen túl kevesebb van hátra, mint amit eddig megéltem.
– Neked ki volt a példaképed, kitől tanultál a legtöbbet?
– Az életben édesanyámtól és édesapámtól. Ha ők nem úgy élnek és nevelnek bennünket, a bátyámat és a nővéremet velem együtt, ahogy azt erőn felül tették, ma biztosan nem rólam szólna ez a cikk. Sajnos, édesanyám nem élhette meg, hogy a kisfia világbajnok lett, de boldogság tölt el, hogy apám együtt ünnepelhetett velem.
– Te BVSC-s voltál, Klampiék meg postásos, illetve spartacusosok. Vérre ment köztetek a csata?
– Természetesen igen. De csak a pingpongasztalnál. A fehér asztalnál már teljes volt az egyetértés. Kisfröccs és zsíros kenyér.
– Melyikőjük ellen nem szerettél játszani?
– Tibi ellen nehéz dolgom volt. Ha tízszer játszottunk, hétszer ő nyert. De arra büszke vagyok, hogy a BVSC–Spartacus BEK-döntőn hármat nyertem a Szpari ellen, és a lesajnált vasutasok legyőzték a nagy Szparit.
– A válogatottnál, ugye, Berczik volt a csapat lelke. Mit tudott, amit más edző nem.
– Mindent. Képzelj el három karaktert, akik együtt sehogy sem stimmelnek. Zoli el tudta hitetni velük, hogy csak együtt, egymásért érhetnek el olyan világraszóló eredményt, amiről csupán álmodhatnak a magyar pingpongozók. Megértette velünk, hogy a kínaiakat csak együtt, mi hárman tudjuk legyőzni, és akkor történelmet írunk. Igaza lett.
– Olimpiai bajnok nem lehettél, mert akkor még nem engedték be az asztaliteniszt a játékokra, így viszont, gondolom, az egyik világbajnoki címedre vagy a legbüszkébb. Melyikre?
– Igen: 1979 Phenjan. Csapat-világbajnoki cím. Zárójelben jegyzem meg, kétszer is legyőztük Kínát néhány nap leforgása alatt. Ez még senkinek sem sikerült azóta sem.
– És a négy Eb-arany?
– Legyen elég annyi a válaszom, hogy én vagyok az egyetlen és eddig az utolsó egyéni Európa-bajnoka a csapatunknak.
– A focizó kiskölyköt mi csalta a pingponghoz?
– Akkor nem gondoltam, hogy pingpongban a csúcsra jutok. A foci volt az első, a második. De valahogy tizenévesen, amikor pingpongozni kezdtem, motoszkált bennem a kisördög, hogy Kőbányáról, a Pongrác telepről megmutassam, ki ez a srác, aki egyedül sem ijed meg senkitől.
– Manapság hiányzik neked valami? Edzőség, játéklehetőség, példakép?
– Rövid lesz a válaszom. Az életem kerek, semmi sem hiányzik belőle. Csodálatos párom van, aki nélkül nem tudom, merre sodort volna az élet.
– Bátran kijelenhetjük, futballban nem lettél volna háromszáztizenhétszeres válogatott.
– Azért jó lett volna egyszer, akár csereként is felhúzni a BVSC mezét, ugyanis már világbajnokként leigazolt az akkori edző, a későbbi szövetségi kapitány, Mezei György a vasutascsapatba. A válogatott címeres mezét ki kell érdemelni. Én ehhez kevés voltam. Szóval, jól választottam.
– De mégis, mintha vonzódtál volna a csapatsportág felé, egyéniben árnyalatnyival halványabbak az eredményeid, mint párosban és csapatban.
– Mint már említettem, egyéniben itthon én vagyok az egyetlen Európa-bajnok.
– Úgy tudom, a kezdés után a befejezés is a fociban történt, egy alacsonyabb osztályú csapatban.
– A Tordasi TSZ SK fantasztikus, megye kettes csapatában próbálkoztam. A szurkolók néha zrikáltak, hogy nem fordulok a pályán, hanem kanyarodok, de ennek ellenére gólkirály lettem. Szép emlék. Ma is meghívnak egy-egy italra a tordasi kocsmában, ha arra járok.
– Viszont Újpesten pingpongsulit nyitottál. Hogy megy a suli?
– Most ismét dübörög. Lassan segítségre szorulok, mert egyedül nem bírom. De ez édes teher.
– Látsz új Klampárokat, Gergelyeket a suliban?
– Szeretném azt mondani, hogy igen, de nem, egyelőre nem látok.
– És ezen túlmenően civilként is ott maradtál a sport körül, hiszen a sportújságírót tényleg csak egy pingponglabda választja el a versenyzőtől. Bár az nagyon. Hogy érzed, jól választottál?
– Már általános iskolásként azt mondtam, hogy újságíró szeretnék lenni. Sokat köszönhetek két nagy tanítómesteremnek, Várkonyi Sándornak és Gazsó Ferencnek, akik lehetőséget adtak, hogy a Mai Nap című újságnál dolgozzam. Eljutottam odáig, hogy szerkesztője voltam és vagyok ma is a Bors és a Metropol lapoknak, s tizenegy éve az Újpest Tv-ben készítek riportokat. A helyemen vagyok.
– Nem voltak fenntartásaid, jobban mondva gátlásaid a többi sportággal kapcsolatban? Elvégre az egyikhez mesterfokon értesz, a többiben csak outsider lehetsz. Míg, úgymond, civilekből lett újságírók számára ebből a szempontból minden sportág egyforma, szinte teljesen mindegy, miről írnak.
– Soha nem akartam hozzáértő lenni. Viszont egykori sportolóként, belülről, másként láttam a dolgokat, mint a tornából felmentett tollnokok.
– Tudom, láttam, olvastam, egy rakás kitüntetésed van: a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, tagja vagy az európai asztalitenisz Hírességek Csarnokának, négyszer voltál itthon az év asztaliteniszezője, van Budapestért díjad, és már a sportújságíróknál is kaptál életműdíjat, majd a Prima Primissima díj (2021) következett, legutóbb meg, az idén Kőbánya díszpolgára lettél. Szép gyűjtemény.
– Mindegyik csodálatos, de leginkább a Kőbánya Díszpolgára kitüntetést tartom a legmegtisztelőbbnek. Egy kis Pongrác telepi srácból díszpolgár lettem. Csodálatos.
– Tudom, te még tollszárfogással kezdtél. Manapság van ennek még jelentősége?
– Talán annyi, hogy az ázsiaiak is ma már normál, európai ütőfogással versenyeznek.
– Vajon van-e különbség az akkori pingpong és a mai között? Ma gyorsabb, dinamikusabb a játék?
– Gyorsabbnak mondják, de kérdem: a kisebb labda, amivel mi játszottunk, lassabban ment-e, mint a mai, nagyobb átmérőjű?
– Világverés után lehanyatlottunk, de leszünk-e mi még az élvonalban?
– Mi azt már nem éljük meg!
Írta a Magyar Hírlap
