Bár papíron már nyugdíjas a Testnevelési Egyetem Úszó Tanszékének korábbi vezetője, dr. Tóth Ákos, ám a nyolcvanat is betöltő, kiváló szakember még javában az aktívak táborába tartozik. Így egy vele való komolyabb beszélgetés során is bőven volt érdemi mondanivalója. Talán természetes, hogy az úszók tanszékének egyik szobájában diskuráltunk, miként az is magától értetődő, hogy legelőször a mai egyetem elődje, a TF került szóba.
– 1961-től 1965-ig voltam a TF tanár szakos hallgatója – emlékezett arra a bizonyos négy esztendőre a tanár úr, aki azt is elmondta: annak idején még a tanári diploma mellett egy sportágban edzői minősítést is lehetett szerezni. – Hogy miért éppen az úszást választottam? Azért, mert alföldi gyerek révén erre volt lehetőségem szülővárosomban, Kiskunfélegyházán. Ott volt egy strand, ahol úszkáltunk, a vízilabdázásba is belekóstolgattunk.
Mikor történt valami érdemi változás ebben az „úszkálásban”?
Amikor egy alkalommal megjelent az uszodában egy elég furcsa alak, akit Kuhinka Vilmosnak hívtak. Őt elsődlegesen úszómesterként alkalmazták, de túllépve hatáskörén, behúzta a medencébe a pályaválasztó köteleket, a többieket pedig kitessékelte onnan, velünk pedig elkezdett foglalkozni. Nem voltam egetverő tehetség, de megyei bajnokságokon azért nyertem érmeket is, elsősorban pillangón, mert azt kevesen vállalták a nehézsége miatt. Mellette 100 gyorson is tűrhetően úsztam. Pillangón 1:02-03, gyorson pedig 58,5 volt a legjobb időm – akkoriban ezek sokkal többet értek, mint manapság.
Miért éppen a TF-en akart továbbtanulni?
Érdekes a történet, mivel az egész család tele volt orvosokkal. Öten voltunk testvérek, és az idősebb kettő is az orvosi hivatást választotta. Harmadik gyerekként az orvosiért nem különösebben lelkesedtem, pedig édesapán finoman ajánlgatta ezt a lehetőséget. Nekem viszont a középiskolában két, igen jó testnevelő tanárom volt – Soltész Dezső és Tulit Péter –, akik szeretettel és nagy szakmai ügybuzgalommal tanítgattak bennünket, és így komoly részük volt abban, hogy imádtam a sportot. Miután az orvosi egyetemet elhárítottam, édesapám szabad választást adott. Én pedig a TF mellett döntöttem.
Ahova simán felvették…
Így történt. A felvételin a legnehezebbnek tartott tornagyakorlatokat is be tudtam mutatni, hála Tulit Péter tanár urunknak, aki felkészített ezekre. Ráadásul a többi, a felvételin szereplő sportágakban is rendelkeztem a szükséges jártassággal, mivel a félegyházi gimnázium csapataival rengeteg megyei versenyen edződtem.
Tanulmányi időszakában miért kötelezte el magát az úszás, az úszásoktatás mellett?
Volt egy tanárom, a későbbi tanszékvezető, dr. Arold Imre. Ő tanított engem, s amikor harmadikos lettem, ő – mint a válogatott egyik erőnléti edzője – megbízott bizonyos részfeladatok elvégzésével. Amikor nem ért rá, kimentem a Margitszigetre, tornatermi edzéseket vezettem, vagy felmentünk a Normafához gimnasztikázni. Ott ismerkedtem meg olyan úszókkal, mint Dobay Gyula, Csikány József vagy éppen Egervári Márta – ott kerültem kapcsolatba velük.
1964-ben aztán nagy megtiszteltetés érte.
Az egy évvel korábban alakult, Gyarmati Dezső és Gallov Rezső vezette KSI vízilabda szakosztályába hívtak dolgozni. Olyan, későbbi klasszis játékosok úszástudásának finomítása volt a tennivalóm, mint Somossy József, Gajdosy Tamás, Koller Ákos és mások, akiknek kitűnő vízilabdát oktató edzőjük volt Kőnigh György személyében. A „kis Csasziban” készültünk, ahol utolsóéves TF-hallgatóként Hargitay Andrással és társaival is foglalkozhattam. Persze, Széchy Tamás megbízása volt a lényeg. Emlékszem, egyszer benézett a csapóajtón és vagy öt percig figyelt. Végül szólt, hogy menjek be hozzá edzés után. Kérte, mutassam meg az óravázlatomat. Azt válaszoltam, hogy még nem csinálok ilyesmit, mert a legegyszerűbb gyakorlatokat végezzük. „Micsoda?!” – förmedt rám – „ez most fordult elő utoljára! Részletes programot kell minden napra írásba foglalni, edzés előtt percekre élesre bontani, kezdéskor sorakozó, majd elolvasni az aznapi tervet!” A továbbiakban nem volt pardon, mindent írásban kellett lefektetni.
Amikor 1965-ben átvehette a diplomáját, mihez kezdett?
Szülővárosomban, Kiskunfélegyházán kaptam tanári állást, mivel korábbi tanárom, Tulit Péter éppen akkor vonult nyugdíjba, így kerülhettem a helyére. Elsődleges szándékom az volt, hogy ott maradok a népes családom közelében. Ám alig egy évvel később Arold Imrétől egy levélben meghívást kaptam azzal, hogy van egy megüresedett tanársegédi állás, ennek betöltésére rám gondolt. Én pedig örömmel kaptam az alkalmon. Éppen akkor avatták fel az azóta már bezárt TF-uszodát, ahol egészen 1976-ig nagy lelkesen tanítottam.
A montreali olimpia évében, 1976-ban milyen változás következett be pályafutása ívében?
Ez év őszén kaptam egy edző szakos, szakedzői csoportot, amelynek tagja volt Sós Csaba, Széles Sándor és Verrasztó Zoltán is. 1977 januárjában újabb fordulat következett, ugyanis kineveztek szövetségi kapitánynak. A döntés előzménye a sikertelen olimpia volt, amelyen – ritka kivételként – érem nélkül maradtak a magyar úszók. Ezt követően kerestek olyan független szakembert, akinek sem klubbal, sem versenyzővel nincs konkrét kapcsolata. Így kerültem én a képbe. Nem tengett túl a bizalom a személyem iránt, akinek 34 éves koromra az lett az egyik fő feladatom, hogy simítsam az érdekellentéteket, és kialakítsak egyfajta közös nevezőt is az élversenyzők és edzőik között. Az idősebb mesterek visszavonulásával sem lett könnyebb a helyzetem, hiszen Széchy Tamás eredményeit, dominanciáját sokan nem nézték jó szemmel. Szerencsére sikerült megnyernem a Spartacusban dolgozott Kiss Lacit, én pedig, amennyire lehet, Széchynél igyekeztem a háttérben maradni. Ha valamit javasoltam, leginkább az volt a válasza: te hogy képzeled ezt? Három nappal később ő jött egy új ötlettel, azaz ugyanazzal az ötlettel, azt meg én kérdőjeleztem meg.
Felidézne néhány izgalmas témát?
Komoly nézetkülönbségek adódtak a magaslati- és a melegégövi táborok bevezetését illetően. Végül abban maradtunk, hogy én vagyok a kapitány, enyém a felelősség, döntsek. Így kezdtünk járni minden év februárjában Kubába, magaslatra pedig az ausztriai Söldenbe; ezek a helyszínek azután polgárjogot nyertek a válogatottak felkészülésében.
Nyolc évig töltötte be ezt a felelősségteljes munkakört. Mit emelne ki ezen időszak legfontosabb eseményei közül?
Az 1980-as olimpia sokkal jobban sikerült, akkor lett Széchy tanítványként első olimpiai bajnok Wladár Sanyi, s mellette még többen is érmet szereztek. Nekik Széchy volt az edzőjük, én pedig soha nem akartam sehova sem befurakodni, mások érdemeit csökkenteni. Annak viszont örülök, hogy megmozgattam sok olyan edzőt, akik háttérbe voltak szorítva, vagy vidéki szakembereket, akik nem kaptak elég támogatást és elismerést. Sokat jártam az országban, igyekeztem mindenkivel konzultálni. Ezekre a békítő-kapcsolatteremtő törekvéseimre nagyon büszke vagyok, amely területen a leglátványosabb eredményemet annak tartom, hogy sikerült Széchyt és Kiss Lacit közelebb hozni egymáshoz. Rajtam keresztül alakult ki közöttük egy kimondottan jó munkakapcsolat.
Kapitányi tevékenysége nyolc évét milyen mérleggel zárta?
Nagyon rosszul esett, hogy az 1984-es olimpiáról távol kellett maradnunk. Ez annyira elvette a kedvemet, hogy el is köszöntem a szövetségtől és 1985-ben visszajöttem ide, a TF-re – az utódom pedig Hargitay András lett. Végeztem a dolgomat, 1991-ben kineveztek tanszékvezetőnek, és ezt a feladatkört egészen 2008-ig láttam el. Kinevezésem pillanatában az akkori rektornak, Dr. Istvánfi Csabának azt mondtam: szeretném bővíteni a tanszék létszámát! Azt is tudattam vele, hogy csak fiatalokat kívánok felvenni, akik még többet akarnak tenni, mint én. A tanszéken dolgozott Sós Csaba, Kovácshegyi Ferenc, Egressy János, Csaba László és Kiricsi János, majd jött Nagy Nikoletta és Szájer Péter – utóbbi az Úszó Nemzet Program és más, kiemelt események fő szervezőjeként is közismert. Szóval büszke vagyok rá, hogy sikerült felépítenem a tanszéket, amely a korábbi három helyett immár nyolc szakembert foglalkoztat.
Milyen változásokat lehetett elérni a plusz oktatók bevonásával?
Sokat javítottunk a tanárképzés színvonalán. Egységes módszertani oktatást vezettünk be, amelynek érdekében mindenki nagyon precízen és értékesen dolgozott. Azt külön sikerként tartom nyilván, hogy mindenkinek volt valami konkrét kapcsolata az úszósporttal, tehát nem valamiféle üvegbúra alatti társaság alkotta a tanszéket, hanem olyan kollégák, akik benne voltak a mindennapi életben is. Nagy eredménynek tartom, hogy 1993-tól 2018-ig harminc színvonalas konferenciát rendeztem itt, az azóta sajnos leégett aulában, ahova nyolcvanöt, tekintélyes szakembert sikerült megnyerem előadónak. Módszertani, majd oktatás-módszertani témákat dolgoztak fel az előadók, később paralimpiai témák, majd a nyíltvízi úszás kínálta szakkérdések is terítékre kerültek. Különös jelentőséget adtak ezek a konferenciák a szakmai fúzió lehetőségeivel, hiszen ezeken a fórumokon a legkülönbözőbb vidéki bázisok mesterei is megjelentek, és kapcsolatok sokasága jöhetett így létre, illetve erősödhetett meg.
Itt egy ugrással elérkeztünk jelenidőbe. Ismét konferenciákról és a sporttörvény módosításáról is szó esett.
Rendkívüli módon örülök annak, hogy a Magyar Olimpiai Bizottsággal és a Magyar Edzők Társaságával kitűnő a partneri viszonyunk, ami a szakmai együttműködéseket illeti. És az is nagyon tetszik nekem, ahogyan a Magyar Úszó Szövetségben mennek a dolgok. Nem egyszerűen csak jól működtetik a rendszert, hanem korszakos, új kezdeményezéseket is életre hívnak. Ilyen például az Úszó Nemzet Program, amelynek beindítása minden szinten pozitív fogadtatásra talált. Ennek tényleg a tömegesítés a fő célja: tanuljon meg minden gyerek úszni! Ehhez meg is kapta a MÚSZ a szükséges erkölcsi és anyagi támogatást is – és ebben a projektben nagyon nagy munkát végzett Szájer Péter és Nagy Nikoletta is. A gyerekek nagycsoportos ovisként kezdenek, az első és második osztályosok külön-külön csoportot alkotnak, így az egyes lurkók három évig élvezhetik a program foglalkozásait. Az utánpótlás pedig folyamatos, az óvodákból töltődik fel a rendszer.
Hogy került ön ebbe egyáltalán bele, milyen minőségében vállalt feladatot a lebonyolításban?
Úgy, hogy amikor megalkották ezt a programot, annak lett egy szakmai követelményrendszere. Van Magyarországon nyolc olyan egyetem, ahol testnevelő tanárképzés és edzőképzés is folyik: Debrecen, Nyíregyháza, Eger, Szeged, Pécs, Győr, Sopron és a Testnevelési Egyetem. Mindenhol van egy olyan szakember, aki az úszás oktatásáért felel. Mindenkinek van hat-nyolc uszodája, amelyeket neki kell felügyelnie. Így kaptam én is lehetőséget a munkába történő bekapcsolódásra. Nekem a BVSC, Kőbánya, Érd, Csillaghegy, Gazdagrét, Dunakeszi és Gyál a körzetem, ahol szaktanácsadónak vagy nevezhetjük szakfelügyelőnek is a tevékenységemet. Ez számomra óriási élmény, hogy – mivel saját versenyzőim már nincsenek – folyamatosan nyomon követhetem ezeket a képzési helyeket, és véleményemmel, szaktanácsaimmal támogathatom őket. Jókedvemet csak fokozza, hogy mindenütt találkozom az oktatók között régi tanítványaimmal, így mondhatom azt, hogy minden egyes uszodába hazamegyek. Kellemes a fogadtatás, jó az alaphangulat, könnyebben alakulnak ki érdemi beszélgetések is.
A program sikerét nagyban segíti annak nagykövete, aki nem más, mint az ötszörös olimpiai bajnokunk, Egerszegi Krisztina!
Ő is magáénak vallja a programot, és sorra járja a szervezőkkel a vidéki helyszíneket. Magam is igen sok helyen megfordultam, Nyíregyházától Sopronig az ország legkülönbözőbb városaiban, településein, hiszen a programban 46 uszoda van beszervezve. Krisztina mellett mások is vállalják a közreműködést, elég, ha csak a négyszeres olimpiai bajnok Darnyi Tamást említem. Amikor valahova megérkeznek – ezt magam is láthattam számos alkalommal – nem bajnokokként érkeznek meg, hanem olyan közvetlen emberekként, akik mindenkivel váltanak néhány jó szót, vagy éppen szakvéleményt is megformálnak a hozzájuk intézett kérdésekre.
A sikeres úszásoktatáshoz éppen úgy, mint a minőségi versenysport eredményességéhez jól képzett edzőkre van szükség. Érdekelne az ott foglalkoztatott szakemberek munkájáról a szakvéleménye.
Ha valaki kimegy egy úszóversenyre, vagy éppen az országos bajnokságra, és körülnéz, hamar meggyőződhet róla, hogy az ott megjelenő edzőknek minimum hatvan százaléka a TF-en szerzett valamilyen szintű végzettséget. Ezeknek a kollégáknak a medencés vagy a nyíltvízi úszók között világszínvonalat képviselő versenyzőik voltak, vannak vagy lesznek. Ez a tény már önmagában is garancia a minőségi munkára. A legfontosabb az, hogy az egyes korosztályok folyamatosan megtanuljanak úszni. Aki pedig tehetségesebbnek bizonyul az átlagnál, azt kiemelik és viszik őket a minőségi szintet képviselő úszók közé a Híd programba, a derékhad pedig megtanult úszni. A kiszemelt fiatalokat a „Jövő Bajnokai” rendszer várja, tehát a tehetségüknek és a szorgalmuknak megfelelő edzők és az általuk vezetett célirányos edzések következhetnek. Ezeknek a kiemelt fiataloknak 2-3 havonta egy-egy kijelölt uszodában közös edzéseket tartanak, ahova a szövetség mindig delegál magasan kvalifikált szakembereket, akiknek tapasztalataik, észrevételeik aranyat érhetnek. Milák Kristóf korábbi edzője Selmeci Attila, vagy a Kós Hubertet évtizedig irányító Magyarovits Zoltán, vagy a Rasovszky Kristófékat a csúcsok csúcsaira vezető Szokolai László és további, élvonalbeli kollégák is ott vannak ezeken az összetartásokon, ahol jelenlétükkel, megszólalásaikkal sokaknak adhatnak újabb lendületet a fejlődésükhöz.
Elmondhatjuk tehát azt, hogy a magyar úszóedzők alapvetően jól felkészültek könnyűnek cseppet sem mondható munkájuk eredményes elvégzésére?
Ha évtizedekre visszatekintve nyomon követjük a sportág eredményeit, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy pozitív a mérlegük. Sok fiatal és idősebb mester is ambicionálja a sikereket, a konkurenciaharc pedig mindig jót tesz. Olykor komoly ellenszéllel is szembe kell nézniük, mert vannak, akik kritizálják a magyar úszóedzők módszereit. Pedig itt mindenki rendszerben dolgozik, amelynek alapjait kétségkívül Széchy Tamás rakta le. A Tokió és Párizs előtti ellenzéki hangok az eredmények ismeretében jelentősen lehalkultak. Nem is tehettek mást, hiszen a világ talán legsikeresebb edzője, Bob Bowman Kós Hubert első vb-aranyérme után azt nyilatkozta: Hubi kitűnő felkészítést kapott Magyarországon, Magyarovits Zoltántól. Amíg ilyen szakvéleményt kaphat bármelyik magyar edző, addig a kollégák végezzék továbbra is nyugodtan a dolgukat, alkossanak! Ráadásul az utóbbi években már jelentősen jobb életkörülmények között végezhetik tennivalóikat, mint korábban.
Egy személyes kérdést engedjen meg: olvasható a sajtóban, hogy Egerszegi Krisztina a kedvence. Elárulná, mikért éppen ő?
Ennek a választásnak hosszú előtörténete van, hiszen Krisztinát egész kiskora óta jól ismerem. Amikor 1983-ban felavatták a Spartacus Kőér utcai uszodáját, én is ott voltam. Kiss Lacival beszélgettünk az aktuális tanítványairól, majd odahívta hozzám az akkor kilencéves Egérkét, aki nagyon visszafogott volt, amikor köszönt. Ez a pályafutás öt évvel később, 1988-ban érte el az első csúcsot Szöulban, az olimpián, a „méretes” NDK-beli úszónők legyőzésével. A szülőket is 1983 óta ismerem, végig követtem áldozatos útjukat, amellyel leányuk karrierjét segítették. Amikor már komolyabbra fordultak a dolgok, édesanyja minden reggel fél ötkor kelt és készítette a reggelit, édesapja pedig bárhová kellett Krisztinát vinni vagy hozni, mindig csak a fuvarozás időpontját kérdezte. Krisztina pedig hálás alany volt, soha nem nyafogott, hanem csak tette a dolgát. Versenyzői pályafutása nagy csalódását, az 1994-es világbajnokságon elszenvedett vereségét is jól lereagálta, s kizárólag azért nem hagyta abba, hogy1996-ban, Atlantában megszerezze az ötödik olimpiai aranyérmét és csak ezután fejezte be pályafutását. A méltó búcsút követően is szimpatikusan él, mindenféle sztárallűrtől mentesen el tudta helyezni magát az úszósportban, hogy annak javát szolgálja. Az is tetszik nekem, ahogy a családját vezeti-építgeti. Az érmeit például nem tartja látható helyen, mert azt vallja, hogy a három gyermeke ne azért szeresse őt, mert olimpiai bajnok, azok az érmek már a történelemkönyvekben szerepeljenek. Mindezek alapján nyugodtan mondhatom: le a kalappal előtte!
Ha már történelemkönyvek is szóbajöttek, éppen a közelmúltban jelent meg egy, a magyar úszósport egészére nagy hatást tett edzőzseniről, Széchy Tamásról szóló könyv. Ennek a műnek Ön is társszerzője.
Találkoztam Hargitay Andrással, aki említette a megvalósuló könyvet. Rákérdezett, én is elmondanám-e ebben a kiadványban a Széchy Tamásról szerzett benyomásaimat. Ezt követően kerültem a szerzők közé, mint egy olyasvalaki, akinek nem voltak saját tanítványai, de mint a TF tanára, közelről, semleges és tárgyilagos emberként követhettem az ő kivételes edzői pályafutását. Arra mindmáig büszke vagyok, hogy Széchy az 1980-as, sikeres olimpiát követően többször is hangoztatta: szakmáról beszélgetni és vitatkozni is a legjobban velem tud.
Nyolcvanegy éves, jelenleg is aktív. Vannak-e még konkrét vágyai?
Igen, nagyon szeretném, ha nem csak az úszósport, de a többi, doppingérzékeny sportág is teljesen tiszta lenne. A másik pedig az, hogy szeretném megérni a bejelentés szerint 2026-ban elkészülő új, 25 méteres uszodánk átadását, amelyhez egy tanmedence is tartozni fog. Ha ez így lesz, akkor minden reményem az úszó tanszék további sikeres munkásságában csúcsosodhat majd ki. Mivel a TF-en belül immár az 59.évfolyamot fejezem be, szeretném megérni jövőre a 60. év befejezését is. Utána pedig jó szívvel visszavonulok, ha már itt nem lesz igény a munkámra.
Jocha Károly
A Dr. Tóth Ákos: jöhet a hatvanadik TF-es évfolyam bejegyzés először Hírpláza-én jelent meg.
