Mit hozhat még a Bajnokok Ligája, az 1999-es fantasztikus manchesteri fordítást követően, gondolhattuk magunkban, ám a klubok életében egyre fontosabbá váló sorozat természetesen képes soha nem látott meglepetésekre.
Zinédine Zidane álomgólja
Nem kellett sokáig várni egy újabb legendássá váló mérkőzésre, három évvel a Manchester nagy pillanatai után Zinédine Zidane ajándékozta meg a szurkolókat.
A futballban talán az a legcsodálatosabb, hogy miközben számos olyan mérkőzés van, amikor nyugodtan rejtvényt is fejthetünk, vagy hosszú csevegést folytathatunk arról, hogy miért is választunk egy semmi érdekeset nem hozó találkozót egy sokkal hasznosabb tevékenység helyett, ám a pillanat varázsa bármikor bekövetkezhet, az olyan mutatványé, amelyet évtizedekkel később is csillogó szemekkel idézhetünk fel; kiváltkép, ha a társalkodó partnerünk is átélte azt a csodát. Ezek az események persze előfordulhatnak egy átlagos bajnoki mérkőzésen is, ám ha a BL-döntőn kápráztatnak el, az igazi közösségi élménnyé válik.
Zinédine Zidane, a Real Madrid algériai származású francia labdarúgója 2002-ben egy ilyen góllal írta be először magát a BL-történelembe. Az ekkor már nyolcszoros(!) győztes spanyol sztárgárda egyértelmű favorit volt a szezon meglepetéscsapatának számító német Bayer Leverkusen ellen. A gyógyszergyári klub persze igyekezett rácáfolni az előzetes várakozásokra, és ugyan Raúl a 8. percben már vezetést szerzett a Madridnak, ám a brazil Lúcio öt perccel később kiegyenlített, sőt a folytatásban csak az ifjú spanyol kapus, a mindössze 21 éves Iker Casillas bravúrjai akadályozták meg, hogy a Leverkusen átvegye a vezetést.
A türelmetlenebb szurkolók a félidő vége előtt talán már el is indultak a büfék felé, amikor a 45. percben Roberto Carlos beadása után Zidane ártalmatlannak tűnő helyzetből, a 16-os vonaláról félfordulattal hatalmas kapásgólt rúgott a jobb felső sarokba, olyant amit azóta is ismételgetnek a világ tévécsatornái.
Később születhetett volna még több gól is, elsősorban az elkeseredetten küzdő Leverkusen jóvoltából, ám Iker Casillason ezen az estén többször már nem lehetett kifogni.
Káprázatos hat perc
Zidane gólját még három év múlva is emlegettük, amikor az angol zseni, Steven Gerrard nem egy lenyűgöző mozdulattal, hanem egy mindaddig elképzelhetetlen feltámadás vezéreként nyűgözte le a világot.
Az AC Milan parádésan kezdte a 2005-ös isztambuli döntőt, hiszen Maldini már az 50. másodpercben megszerezte a vezetést az olaszok számára, amihez az argentin csatár, Crespo még kettőt hozzá pakolt az első félidőben, így a szurkolók többsége okkal érezte úgy, hogy 45 perc alatt a Milan elrendezte a trófea sorsát. Még a Liverpool leglelkesebb szurkolói is magukba zuhanva ücsörögtek a lelátón. A kegyelemdöfést az 53. percben az ukrán Sevcsenko adhatta volna meg az angol csapatnak, ám a lengyel Dudek bravúrosan védte a szabadrúgását, és egy perccel később, Steven Gerrard 11 méteres pazar fejessel szépített.
A Liverpool csapatkapitánya két karral tüzelte a társakat, a szurkolókat, mutatva, hogy „látjátok, megy ez, nem dőlt el még semmi, húzzunk bele”, majd amikor két perccel később a cseh Smicer is betalált a milánóiak kapujába, akkor már valóban mindenki hitt a fordulatban, amire nem is kellett sokat várni, mert négy perccel később Gerrard buktatásáért a spanyol játékvezető büntetőt ítélt. A csapatkapitány, aki nem sokkal korábban két 11-esnél is hibázott, nem vállalta a feladatot, ám a helyette a labda mögé álló Xavi Alonso lövését is kivédte a milánóiak brazil kapusa, Dida, csakhogy balszerencséjére a labda éppen Alonso elő pattant ki, aki másodszor már a kapuba vágta (3-3).
Hat perc alatt a „sírból” visszahozta az esélyeit a Liverpool, és ugyan a folytatásban már több gól nem esett, talán ez a hat perc is rányomta a bélyegét a trófea sorsáról döntő 11-es párbajra, mert a milánóiak közül hárman is hibáztak, így végül a 45 percnyi játék után már eltemetett Liverpool a klub története során ötödik diadalát ünnepelhette.
A moszkvai sár aranyat ért a Manchesternek
Ahogy az évtizedek során egyre több csapat nőtt fel arra a szintre, hogy a sorozat kezdetén az esélyesek között tartsák számon, úgy gyarapodtak a drámai fordulatokban bővelkedő finálék is, hiszen amelyik csapat már eljut a döntőig, az ott nem lehet esélytelen sem.
Három évvel később hasonló idegtépő pillanatokat élhettünk át a moszkvai szakadó esőben rendezett Manchester United–Chelsea döntő során. A mérkőzés a 11-es párbajig – talán éppen a katasztrofális időjárás miatt – nem hozott felejthetetlen küzdelmet. A portugál Cristiano Ronaldo fejesével szerzett vezetést a MU, amire Lampard válaszolt.
A rendes játékidőben nem született döntés, a tizenegyesek alatt éppen Cristiano Ronaldo hibázott, így ha a Chelsea csapatkapitánya, John Terry betalál, akkor a londoniak első alkalommal érhettek volna fel a csúcsra. Erre azonban akkor még várni kellett, mert a találkozó során teljesen felázott talajon Terry elcsúszott, a labdája pedig a kapufán landolt, és miután Giggs berúgta a tizenegyesét az MU-ból, Anelka pedig rontott a Chelsea-ből, a manchesteri együttes harmadszor nyerte el a trófeát.
