Azt mondják, hogy ő volt az utolsó mohikán: még hosszú évekig nem számíthatunk arra, hogy magyar férfi teniszező a nyomdokába lép. Taróczy Balázs tizenhárom ATP-tornát nyert egyesben, párosban pedig huszonhetet. A svájci Heinz Günthardttal kétszeres Grand Slam-győztes: 1981-ben a párizsi Roland Garroson, 1985-ben pedig a szentélyben, Wimbledonban diadalmaskodtak. Legjobbjaként 12. volt a világranglistán. Játszott a régi gigászokkal, John McEnroe-val, Ilie Nastaséval és az álnok Jimmy Connorsszal.
Ma az egyik sportcsatorna szakkommentátora, mindenkiről mindent tud, néha az unalmas, szürke játékot is pompássá varázsolja színes, élvezetes és hozzáértő szövegével. Három éve minden esztendőben elhozza Magyarországra a tenisz egykori klasszikusait, John McEnroe-t, Björn Borgot, Ivan Lendlt és a többi világnagyságot. Szombaton, október 29-én a régi idők nagyjai ismét Budapesten teszik tiszteletüket, újra megtelik Papp László Sportaréna.
– Szeret még teniszezni, vagy rosszul lesz, ha labdát, ütőt lát?
– Most is imádom. Egyszóval a kéz nem felejt, talán a test nem akarja, amit és ahogyan szeretnénk, szeretném. Amúgy rendre versenyzek Ausztriában a 45 év felettiek számára kiírt csapatbajnokságon.
– Még felsorolni is nehéz az összes tornát, ahol a képzeletbeli dobogó legfelső fokára állhatott: melyik volt a legemlékezetesebb?
– Wimbledon. 1981-ben Heinz meg én nyertünk a Roland Garroson, aztán egymás után kétszer a páros vébén is győztünk. Viszont eszünkbe sem jutott, hogy van esélyünk füvön, Wimbledonban sikeresen szerepelni. Korábban sem nagyon ment ott a játék. Ezért volt bombasiker, hogy eljutottunk ott is a csúcsra. Ez minden teniszező álma, és nekünk teljesült. Persze voltak nagy, emlékezetes sikerek egyéniben is. Amikor például húszévesen megnyertem a kitzbüheli tornát. Az elődöntőben Manuel Orantest győztem le, aki a maga idejében koronás királya volt a tenisznek.
– Mi a különbség a mai és az akkori idők játéka között?
– Manapság már egészen korán kezdenek a gyerekek, szinte ütővel a kezükben nőnek fel. Céltudatosan teniszezőnek készülnek. Mi akkoriban csak játszottunk, úgymond teniszezgettünk, és igazából csak felnőtt korunkban lettünk valódi játékosok. A fiatalok ugyanolyan versenysorozatokon vesznek részt, mint a felnőttek. Aztán a felszerelés: változott az ütő, a húr, a labda, a pályák talaja, a technika. Egy azonban nem változott: ma is fejben dől el igazán, hogy ki nyer, ki lesz a bajnok. Biztos vagyok abban, ha lehetne effajta összevetést tenni, akkor Boris Becker, Ivan Lendl és John McEnroe ma ugyanúgy a csúcson lennének. Mert végső soron minden ott, belül dől el.
– Véleménye szerint merre fejlődik a játék: erő, gyorsaság, szép tenisz….
– Ma már alig adódik lehetőség a szép játékra. Sok esetben vizet fakasztó adogatás és kész. Ha valaki finomkodik, gyorsan leütik a pályáról. Erő, állóképesség, dinamizmus jellemzi a mai teniszt.
– Mikor kezdett el játszani? A szülők szerették volna, hogy teniszezzen, vagy a pálya mellett lakott és labdaszedőként kezdte, mint a legendás argentin játékos, Guillermo Vilas?
– Ott laktunk a Blöke (a mai Park Teniszklub a Kosztolányi Dezső téren – a szerk.) mellett, télen korcsolyáztunk, nyáron meg teniszeztünk. Aztán gyorsan kiderült, hogy az utóbbi egészen jól megy nekem. Már tízévesen megnyertem a 12 esztendősek bajnokságát.
– Többször is hangoztatta: a jó teniszező legyen jó vesztes is.
– Rendkívül fontos, hogy egy vereség ne vegye el a kedvünket. Fel kell tudni dolgozni, helyre kell tenni még a fiaskót is…
– Hol vannak a magyarok, az utódok? Hajdanán, az ön idejében több kiváló teniszezőnk volt. Gulyás, Benyik, Baranyi, Szőke és még sokáig sorolhatnánk. Ám az utóbbi időben már annak is örülünk, ha egyikük néha-néha selejtezőt játszik valamelyik ATP- vagy Grand Slam-tornán. Aztán gyorsan ki is pottyan.
– A hazai férfi mezőny meg a világ élvonala fényévnyire vannak egymástól. Azt hiszem, ennek az az egy fő oka, hogy a mai játékosok előtt nincs példakép. Nincs ki után menni. Így azután megelégednek azzal, hogy elindulnak egy-egy kisebb tornán, és ha netán meg is nyerik, nincs tovább, nem lépnek feljebb. Erősen hiszek abban, hogy mindenki addig jut, ameddig az ambíciója tart. Ha valaki megelégszik a középszerrel, akkor ott is marad.
– A nők talán sikeresebbek: egy-egy komoly tehetség feltünedezik, igaz a csúcsra nem tud eljutni.
– Úgy vélem, nem tudták, tudják elviselni a nyomást. Véleményem szerint Mandula Petra, Kapros Anikó túlságosan hamar hagyták abba a teniszt. Most pedig Szávay Ági is hasonlót fontolgat.
– Régebben edzősködött is, közismert, hogy ön volt a legendás horvát játékos, Goran Ivanisevic trénere.
– Meg Thomas Musteré egy fél évig. Akkoriban még én is aktív voltam, párosban játszottam, és mellette trénerkedtem. Aztán abbahagytam a versenyzést és "csak" edző voltam. Ám ez pokoli módon untatott. Egyedül mászkálni egy teniszcsarnokban egész álló nap. Nem volt nekem való, ezért felhagytam vele. És még valami: akkoriban még jól ismertem Goran és Thomas ellenfeleit, hiszen többször játszottam ellenük, fel tudtam őket készíteni a riválisokkal szemben. Amikor már nem játszottam párost sem, nem élveztem az egészet. Más, amikor fiatalon bejárja az ember a világot, és megint más harminc és negyven között, kisgyerekkel folyamatosan utazgatni.
– Szokott találkozni Ivaniseviccsel?
– Hébe-hóba. (folyt.)
