Bár hatvankétszer kevesen játszottak a magyar labdarúgó válogatottban, Göröcs János (képünkön) nevét mégis egyre kevesebben ismerik. Az immár huszonkét éve méltatlanul nyugdíjas újpesti extraklasszis minden hétvégén hat-nyolc meccset megnéz. Volt csapatában Simon Krisztiánt tartja a legtehetségesebbnek.
– Egyáltalán nem örülök annak, hogy immár harmadik évtizede nem tehetek semmit a magyar labdarúgásért, mert a véleményemre senki nem kíváncsi – mondta némi keserűséggel a hangjában a hajdan óriási játékos, Göröcs „Titi”. – Ez van, ezt kell elfogadni. Ettől persze még szeretem a labdarúgást, s amikor választani kell, először a magyar meccsre kapcsolom a tévét. Láttam az Újpest – Szolnok találkozót is, ahol a lila-fehér fiúk megint nagyot küzdöttek. Így rettentő nehéz lehet edzőnek lenni, ahogy Mészöly Gézától elvették a játékosokat. Nekem egyébként leginkább a fiatal Simon Krisztián tetszik, aki még sokra viheti.
– Simon tizenkilenc éves. Annak idején Ön hol tartott ennyi idős korában?
– Nehéz körülmények közül kerültem ki, heten laktunk egy szobában a régi Angyalföldön. Tízévesen már „feketén” játszottam a Jutagyár ifi csapatában, mert akkor tizenegy év volt az alsó korhatár. Tizennyolc éves voltam, amikor bekerültem a Vasas Izzó csapatába. Röviddel később Konkoly Béla, az Újpesti Dózsa intézője az utcán íratta alá velem az átigazolási kérelmet. Egy nappal előzte meg a Vasas képviselőjét. 1958 tavaszán – tehát éppen tizenkilenc évesen! – játszhattam először az Újpesti Dózsa színeiben, a Népstadionban, ahol mindjárt vezető gólt szereztem. A végén viszont a Salgótarján örülhetett, 3-1-re nyertek. Még abban az évben a lengyelek ellen Chorzow-ban (3-1) a válogatottban is átestem a tűzkeresztségen.
– Később hogyan alakult a karrierje?
– Tagja voltam az 1960-as olimpián bronzérmes válogatottnak és az 1962-es, chilei Vb-n ötödik együttesnek is. Sajnos, az 1966-os, angliai világbajnokságra nem vitt ki Baróti Lajos, az akkori kapitány. Ezután állt össze Újpesten a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó ötösfogat, amely azonban hiába lőtt 102 gólt az 1967/768-as bajnokságban, mégis a Ferencváros lett a bajnok, mert az utolsó öt meccset kivétel nélkül megbundázták!
– 1970-ben megsérült az Ausztria elleni válogatott meccsen…
– Ezzel véget is ért a pályafutásom érdemi része. 1972-ben áthelyeztek Tatabányára, majd két év múlva visszavonultam. Életem nagy kalandja 1976-ban kezdődött, ekkor nyolc csodálatos évet tölthettem Kuvaitban. 1985 és 1988 között az Ú. Dózsa vezetőedzője lettem -pechemre Törőcsik András éppen akkor szerződött külföldre. 1988-ban én mondtam le, amit csak másodszorra fogadtak el.
– Szinte hihetetlen, hogy negyvenkilenc évesen végleg lemondtak Önről!
– Pedig így történt, húsz évig még bérletet sem kaptam – közben szép lassan én is elkényelmesedtem. Ma már a tévén nézem a meccseket, de a foci változatlanul érdekel.
– Lát valami bíztatót a hazai pályákon?
– Az alapokkal van a legnagyobb baj, korrupt lett a magyar labdarúgás. Amíg régen egy intéző volt, ma csapatonként minimum öt-hat ember akar ebből jól megélni. Amíg pedig üres lelátók mellett mennek a meccsek, addig ez a csodálatos játék halálra van ítélve. Sajnos, úgy érzem, tíz-tizenöt éven belül nem lesz érdemi változás a magyar pályákon. Azt pozitívumnak tartom, hogy Egervári Sándort tették meg kapitánynak, aki legalább ismeri a magyar éljátékosokat. Abban biztos vagyok, hogy a külföldön még kispadra sem kerülőket nem fogja beállítani a hazai legjobbak kárára!
– Hogyan telnek a nyugdíjas évei?
– Délelőttönként Várhidi Palival találkozom; Sándor Csikar a Margithíd lezárása miatt egyre ritkábban jön. Ebéd és egy kis pauza után öt órakor indul a délután számomra. Egymást érik a híradók, majd filmet is nézek. A sportközvetítések során leginkább a teniszezők érdekelnek. Federert egyenesen imádtam, de sajnos, ő megindult kifelé. Nagy bánatomra az angol bajnokikat nem közvetítik, így be kell érjem a spanyol és a holland találkozókkal.
