Harcsa Zoltán az I. Ifjúsági Olimpián harmadik helyen végzett. A hazaérkezés után azonnal jött az iskolakezdés, de a gondolatok már a brit főváros körül járnak.
– Sikerült már felfogni az olimpiai dobogót?
Most már kezdem érezni, mivel is jár ez. Az iskolában első nap nem is tudtam végigmenni a folyosón úgy, hogy ne szólítottak volna le rengetegen. „Gratulálunk Zolika, büszkék vagyunk rád!" Ilyeneket mondogattak. Volt rá precedens, hogy az utcán is megállítottak, hogy nem te vagy az az ökölvívó, aki Szingapúrban dobogós volt? Szerencsére azért eljutott az esemény híre az emberekhez.
– Az, hogy ez volt az első ifjúsági olimpia, ad valamilyen többletet?
Persze, már csak azért is, mert én már legközelebb nem vehetek részt rajta koromnál fogva. Remélem, két év múlva a nagyok olimpiáján viszont ott lehetek.
– Mi kell ahhoz, hogy a nagy válogatottban is alapember legyél?
Hú, rengeteg mindenben kell még fejlődnöm. Fejben például kell még javulnom, hiszen a felnőtteknél azért még rutint kell szereznem. Kondicionálisan rendben vagyok.
– A súlycsoportodban kivel kell megküzdened itthon?
Ha a bátyám indulna, akkor vele, de nem valószínű, hogy találkozunk. Szántó Öcsi bácsi, az edzőm azt mondta, míg ő él, és a szüleink is, addig nem csap össze a két Harcsa. Így Szabó László és Móna Imre lehet az, akinél jobbnak kell lennem.
– Mik a távolabbi célok?
A magyar bajnoki cím, a felnőtt válogatottság után szeretnék ott lenni jövőre a bakui világbajnokságon, ahol a tízbe kerülés már londoni kvalifikációt jelentene.
– És 2012 után jöhet a profi karrier?
Természetesen az én vágyam is az, hogy profi világbajnok legyek, de hogy ez mikor következhet be, arra még tippelni sem tudok.
