Az ember csak úgy kapcsolgatja a tévét, hogy az Anglia-Szlovénia után mivel töltse el az időt az esti meccsig. Persze van némi tudatosság, hisz Wimbledon nálam felülmúlja a foci vb-t, de amire bukkantam… Roger Federer meccse után kutattam, erre felül, a bal felső sarokban a szemembe akadt egy 2-2 31-31!!! Pislogtam párat, nyitogattam a szemem, mi van? De annyi, 31-31.
Nah, innen nem volt kísérlet a váltásra. Csak kísérlet megfigyelésre: világcsúcs, rekorddöntés. Akkor hat óra egynéhány percnél jártak a fiúk. A hősök. Az amerikai John Isner és a francia Nicolas Mahut. Testméreteiket tekintve Dávid és Góliát harcának aposztrofálnám, ha nem lenne egészen egyszerűen egy, a túlélésért vívott keserves küzdelem. A francia egészen fittnek látszott, ment a labdákért, megrázta magát, ha kellett. És kellett, mert Isner kezdte adogatással a döntő szettet úgy négy órája, így Mahut ment az eredmény után. Az amerikai inkább csak cammogott az eredmény "előtt". Fogadóként nem sok labdáért sprintelt, de szervájára és méretes kezére számíthatott, ha kellett, második szervájából ütött ászt, nem került bajba adogatásánál. Valamikor az órák között elveszve volt meccslabdája is, kínkeservesen bánhatta, hogy nem tudta kihasználni.
Roddick, Hewitt és Federer mérkőzései voltak összesen olyan hosszúak, mint ez a találkozó. Döntő szett 48:47-nél írták ki, hogy Isner 200. foghatatlan szerváját ütötte (ász és az, amibe az ellenfél valahogy belepiszkál). Eltelnek mérkőzések anélkül, hogy bármelyik félnek ennyiszer kellene akármilyen szervára emelnie karját. A külső pálya lelátója megtelt, a lassan véget érő meccsekről kivándoroltak a nézők: ez igaz? Néha volt 30 mind, jobbára Mahut adogatásainál, de nem úgy tűnt, hogy befejeződne június 23-án ez a mérkőzés. Bőven kétszer annyi gémet játszottak le a döntő szettben, mint az azt megelőző négy játszmában.
Aztán 50:50-nél megdobbant a néző szíve: Isner kisebb hibái után Mahut két bréklabdához jutott! És… Isner ütött egy foghatatlant és egy kemény lecsapást, folytatódott a tenisztörténelem. A csodálat és te-jó-Isten-meddig-tart-ez-még? lágy hullámain ringatózva arra riadtam, hogy 54-53-nál két labdára van Isner a győzelemtől. Szépen vissza is szenderülhettem ébren alvásomba, hiszem a francia két parádés megoldással egyenlített, majd két ásszal a játékot is behúzta. Isner csak óriási árnyéka volt magas termetének, az volt az ember érzése, hogy minden egyes adogatójátéknál egyre kevesebb erőt tud pályára tenni, és ez hosszú távon (milyen hosszú lehet még?) Mahut-nak kedvez. Keserves vicsorral emelte jobb karját újra és újra szervára, ám valahogy mindig megoldotta. Mondjuk ahogy 55-54 után a székéhez vonult… mind a 206 centije halálos fáradtságról tanúskodott.
Kétszer is úgy tűnt, azon tanakodnak a bírák, hogy abbahagyják-e a mérkőzést mára, ám folytatták. 59:58-nál ismét meccslabdája volt Isnernek, de Mahut valami hihetetlen ásszal hárított. Isner a következő rontott ritörn után fejét fogva leguggolt. Mahut persze egyenlített. Ám ez volt a szerda zárszava. A játékosok mérhetetlen csalódással vették tudomásul, hogy tíz (!) órányi játék után nem állhatnak újra az alapvonalhoz. Folytatás holnap, 4:6, 6:3, 7:6, 6:7, 59:59-ről…
