Hétfőn (ma) 75 éves Pézsa Tibor, a tokiói olimpia egyéni kardvívóbajnoka.
Az Esztergomból indult vívó 1957-től másfél évtizeden át a Bp. Honvédban töltötte pályafutása legsikeresebb időszakát. A csaknem két méter magas, laza mozgású kardozó finom pengevezetéssel 1964-ben, Tokióban sikerrel őrizte meg a magyar kard világelsőségét, megnyerve az egyéni versenyt. 1968-ban Mexikóban egyéniben és csapatban, valamint 1972-ben, Münchenben csapatban bronzérmet vehetett át. Világbajnokságokon kilenc érmet – közte két aranyat – nyert.
Visszavonulása után, 1973-tól edzősködött, majd a kardvívás szakágvezetője volt. Később Németországban, aztán a Bp. Honvédban tevékenykedett, de Szaúd-Arábiában is oktatott.
Amikor az MTI a hogyléte felől érdeklődött, és egy kis emlékezésre kérte, éppen egy "vérre menő" sakkpartiban volt benne, későbbre kért visszahívást. Akkor viszont már készségesen állt rendelkezésre, megosztva többek között, hogy amikor nem lehet horgászni, sakkozik. Utóbbi szenvedélyével kapcsolatban megjegyezte: sokan nem is gondolják, mennyire hasonlít a víváshoz, legalábbis abban a tekintetben, hogy mindkettőben előre kell gondolkodni, ki kell következtetni az ellenfél lépéseit, akcióit.
"Egyébként nem új hobbi, egykor az edzőtáborokban is sokat sakkoztunk. Aki jó vívó volt, jól is sakkozott… Mostani sakkpartneremmel pedig már húsz éve vívunk nagy csatákat."
Éppen idén negyven éve annak, hogy Pézsa Tibor Ankarában egyéni világbajnoki címet nyert:
"Kellemes és kellemetlen emlékek is előjönnek, összességében azonban óriási élmény volt világbajnokságot nyerni. A világbajnoki aranyamat többre értékelem az olimpiai aranynál – kezdte a vb-cím körülményeinek felidézését. – Nagy szó volt, hogy hat évvel a tokiói ötkarikás siker után világbajnok lettem, ráadásul úgy, hogy a 69-es vb-t kihagytam, és 70-ben gyakorlatilag újrakezdtem a vívást. Akkor az oroszok, vagyis a szovjetek nagyon erősek voltak, a negyedik-ötödik emberük is jobb volt más nemzetek élversenyzőinél. A hatos döntőbe, mert akkor hatan vívtuk a finálét, hárman bejutottak.
A három orosz mellett volt egy olasz, meg Marót Peti és én. Sosem felejtem el, hogy botrányos volt a finálé, tíz perc kényszerszünetet is el kellett rendelni, mert a közönség aprópénzekkel dobálta tele a pástot. A törökök ugyanis úgy fejezik ki nemtetszésüket, hogy aprópénzt hajigálnak, és a zsűri ténykedése nagyon nem tetszett nekik. A rendőrségnek kellett rendet tennie, a pástról meg csak úgy söpörték a pénzeket, melyek akkorák voltak, mint a mai fém kétszázasunk" – mesélte, hozzátéve, hogy aki akkoriban tudott vívni, mindig az élmezőnyben végzett, nem volt akkora hullámzás, mint ma.
Ezzel egyben arra is utalt, hogy nem szakadt el a sportágtól, követi a versenyek alakulását, de – amint arra emlékeztetett – tevékenyen is részt vállal a fiatalok oktatásából.
"A BSE-ben öt éve megalapítottam a Pézsa Tibor Vívóakadémiát, ez mindennapos elfoglaltságot ad nekem. Nyolc edzővel dolgozom, járjuk az iskolákat, keressük a tehetségeket, az utánpótlást. Délelőttönként én is aktívan kiveszem a részem az edzésből, hét órára lemegyek a terembe, kardot fogok, iskolát adok, megmutatom a gyerekeknek, mit hogy kell csinálni. Délután pedig a fiatal mestergarnitúrának próbálom átadni, megtanítani azt, amit nem tudnak. A vívás egyik alapja ugyanis a jó mester. Régen Borsodi László őrnagy, katonai vívómester megalkotta a magyar kardvívó-oktató módszertant, és a tehetséges versenyzők mellett ez is kellett a kardsikerekhez. Egykor fantasztikus edzők, igazi mesterek egész generációja nevelkedett fel a leírtakon: Somos Béla, Szücs János, Hatz József, Vass Laci bácsi, hogy csak néhányat említsek. Nekik még meghatározó szakmai hatalmuk volt. Ma meg olimpiai műhelyekről beszélünk, és közben megöljük az egyesületeket. A válogatott élére kinevezünk valakit, az meg az egyesületi munkába, az edzésekbe is bele akar szólni… Szóval délután az edzőket oktatom, és figyelem, hogyan adják át a gyerekeknek az adott leckét. Bízom benne, meglesz az eredménye a munkánknak."
