Sokan kísérték utolsó útjára pénteken délután a Farkasréti temetőben az életének 78. évében, hosszú, súlyos betegséget követően eltávozott dr. Kovácsi Aladárt (képünkön), a helsinki olimpia aranyérmes magyar válogatottjának tagját.
A ravatalozó előtt evangélikus egyházi szertartás búcsúztatta a sok év óta súlyos betegséget követően távozott egykori öttusázót, aki pályafutása befejezése után orvosként dolgozott évtizedeken keresztül.
A lelkész szavait követően a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, dr. Schmitt Pál lépett a mikrofon mögé.
– Sporttörténelmi esemény részese volt Aladár, mindenki Alija – mondta többek között a MOB elnöke. – Ő egyébként úgy lett életének huszadik évében olimpiai bajnok, hogy a helsinki részvételük is csak az utolsó pillanatokban lett végleges. Az ő példáján sok fiatal – köztük jómagam is – fellelkesülve vágott bele, s kezdett el öttusázni: hátha nekik is sikerülhet! Ali úttörő volt, s az volt az olimpiai bajnokcsapat másik két tagja, Benedek Gábor és Szondy István is. Aladár annyival még többet produkált, amennyi plusz terhet a versenyzés melletti tanulás jelentett.
– Sokoldalúsága már a sportban is tetten érhető volt, hiszen a nyári öttusa mellett a téli bajnokságokon is többször tudott nyerni – folytatta az elnök. – Nagy küzdő volt, s ezt a tulajdonságát élete utolsó éveiben is látványosan bizonyította: nagyon keményen ellenállt az egyre inkább elhatalmasodó betegséggel szemben. A kiváló közéleti szereplő ezen a téren is bizonyította kivételes képességeit.
A 83 éves csapattárs, a Németországban élő Benedek Gábor januárban a világbajnok dr. Tasnády Károly temetése után Kovácsi Aladár búcsúztatására is hazajött.
– Most inkább csak a sportról szólnék – közölte előjáróban Benedek Gábor. – 1952-ben elsősorban reménykedtünk, hogy kijutunk Helsinkibe, így végül már a részvétel is egyfajta csodának számított, miután egy szovjet meghívásnak eleget téve Moszkvában várakozáson felül jól szerepeltünk. A vezetőség döntése értelmében a két idősebb csapattag – Szondy István és jómagam – mellé egy fiatalt állítottak be Aladár személyében. Egy megtépázott ország idegen ideológiájával lefátyolozott népének képviselőiként mentünk a finn fővárosba, ahol érzésem szerint azért szerepelt minden várakozást felülmúlóan olimpiai küldöttségünk, mert a bizonyíthatnék – hogy Magyarország még él – erősen dolgozott valamennyiünkben. Ebben Aladár is részes volt, akitől most búcsúzom: Isten veled.
