Már kezdő újságolvasóként arról is hallottam annak idején, hogy Iharos Sándor 1955-ben a világ abszolút legjobb sportolója büszke címet kapta. Tehát nem egy sportágban, hanem mindent összevetve döntöttek Iharos mellett. Amint pedig elkezdődött az aranykor, vékonyka bukszámba ,,bedőlt” a havi 10, jobb hónapokban 20 forintban megszabott zsebpénz, mind rendszeresebben vettem, majd elő is fizettem az akkori Népsportot.
Így megy ez, immár több mint félévszázada. Újabban Nemzeti Sport a neve, és több olyan sportágról is rendszeresen olvashatok benne, amelyek egyáltalán nem érdekelnek. A labdarúgás persze a másik kategóriába tartozik, hiszen jómagam az emlékeimből is élek. Még 1956. előtt ötször láthattam a Népstadionban a világverő Aranycsapatot, miként utána is rengeteget jártam a kettős bajnoki meccsekre (legtöbbször a kerítésen beugrálva, mert amikor a három forintos diákjegy elfogyott, nem volt kilenc forintom a felső oldal tribünre szóló, legolcsóbb jegyre…) majd hatalmas sprintekkel eltűntem az akkor még létezett tömegben.
Az ötvenes évek nagy egyéniségei közül már csak nagyon kevesen élnek, a hatvanas-hetvenes esztendő magyar labdarúgásának meghatározó egyéniségi közül viszont még elég sokan közöttünk vannak.
