Már csak rossz emlék a wolfsburgi 5-1, pedig nem is volt olyan régen.
És végül még Grafite sarkazása után is becsorgott a labda. Totális káosz, totális katasztrófa. A Bayern München 2009. április 4-én a Wolfsburgban elszenvedett 5-1-es vereségével sok-sok évtizedes mélységbe süllyedt.
Rá néhány napra pedig jött a Barcelona elleni BL-negyeddöntő, melynek 4-0-s végeredménye igazából még a Jürgen Klinsmann vezette Bayernre volt hízelgő, akkora fölényben játszott a katalán csapat.
Nem volt ez olyan régen, mindössze 4 és fél év telt el azóta, s mekkorát fordult a világ. A mindenfajta elképzelés nélkül tengődő, sorozatosan megalázott csapatból lépésről lépésre haladra, folyamatosan beillesztve a kirakós darabjait, mára Európa legjobb és egyben leginkább irigyelt klubjává váltunk.
Rengeteg minden megváltozott azóta, kicserélődött szinte a teljes csapat, az alapemberek bődületes rutint gyűjtöttek, de mindenképpen közrejátszott az is, hogy az út során elért részsikerek egyre nagyobb mentális erővel töltötték fel a játékosokat.
Ha végigtekintünk a 2008/09-es keretünkön, azt látjuk, hogy jelenleg már mindössze Philipp Lahm, Bastian Schweinsteiger, Franck Ribery, Toni Kroos és Daniel van Buyten tagja csapatunknak. Melléjük jön az akkor már profi szerződést aláíró Holger Badstuber és a bemutatkozását ünneplő Thomas Müller. Utóbbit talán sokan a Sporting elleni BL-meccshez kötik. Ám Jürgen Klinsmann már a 2008-as első fordulóban, a Hamburg ellen (2-2) pályára küldte Müllert.
Az azóta eltelt időben tehát kicserélődött a csapatunk, folyamatosan épültek be azok a játékosok, akik a jelenlegi sikerek alapköveinek számítanak. Nincs szükség mindegyikük felsorolására, de például láthatjuk, hogyan vált Jerome Boateng vagy Thomas Müller megkérdőjelezhetetlen európai klasszissá avagy itt van Manuel Neuer, akiről már érkezése előtt is tudtuk, hogy világklasszis, neki azonban sikerült még ezt a várakozást is túlszárnyalnia.
Nyilván vannak olyanok is, akikről esetleg korábban nem gondoltuk volna, hogy képesek lehetnek bírni a Bayern Münchennél lévő elvárásokat: a Ligán belülről érkező Dante vagy Mario Mandzukic nélkül jelenleg szinte el se lehetne képzelni a kezdőcsapatot. Itt tehetjük fel a kérdést: bár a közvélekedés szerint ők eredendően a padra érkeztek, de vajon Jupp Heynckes nem eleve kezdőként számolt velük?? Amennyiben így van, s a sérülésektől függetlenül is kezdők lettek volna, az ismét egy pluszpontot jelentene a Don üzenőfüzetében.
A megtett út persze nem lineárisan vezetett el a jelenlegi állapotig. Voltak megingások, voltak olyan pillanatok, hetek, hónapok, amikor nem lehettünk elégedettek a csapat teljesítményével. Nem degradálva a többiek teljesítményét, de talán mégis volt két olyan játékos, akinek beépülése hatalmas robbanást jelentett a fejlődésben. Az első Arjen Robbené, aki a 2009/10-es szezonban olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtott, ami a többiekével kiegészülve ismét visszahelyezett minket Európa térképére.
A másik ilyen játékos pedig – remélem, többen is őt várták – David Alaba volt. 2012 telén roppant melankóliában kezdett a csapat, sem a mentalitás, sem pedig az eredmények nem voltak a helyükön (Basel 0-1, Freiburg 0-0 etc.), aztán Jupp Heynckes egyszercsak visszanyúlt ahhoz, amit Louis van Gaal már korábban megálmodott, s beállította David Alabát Franck Ribery mögé. A Lahm-Robben párossal kiegészülve ez olyan energiatöbbletet jelentett, amely egészen a hazai döntőig repítette a csapatot.
/s bár a poszt jellege alapján nem látványos vagy robbanékony, de a Schweinsteiger-Martínez páros összeállása is hasonló jellegű építőkocka volt a végső sikerben/
Némileg átalakult a Bundesliga is. Ha összetesszük a Wolfsburg és a Dortmund bajnoki teljesítményeit, akkor látszólag két kiemelkedő teljesítményt látunk. De ha nemzetközi légtérben is elhelyezzük őket, meg kell állapítanunk, hogy a Jürgen Klopp vezette Dortmund önmagában is versenyképes színvonalat képes felmutatni, a Bayern München teljesítményétől függetlenül is dicséretet érdemlő. Míg 2009-ben a mi gyalázatos teljesítményünk ellenére akár még bajnokok is lehettünk volna, a Wolfsburg nem egyenértékű vetélytárs volt. Magyarán szólva: korábban nem volt valami nagy dolog kiemelkedni a Bundesligából.
Márpedig – most már szépen látjuk -, ahhoz, hogy a Bayern München oda kerüljön, ahol van, szükséges számára a nemzeti vetélytárs is, amely arra sarkallja, hogy még és még inkább jobb legyen. Nem véletlen volt Uli Hoeness 2012-es nyilatkozata, hogy egészen addig fogjuk erősíteni a csapatot, ameddig nem mi leszünk újra Németország elsőszámú csapata.
Apropó, a fent leírtak az átigazolási politikában is éreztették magukat. Egyre bátrabban és egyre célszerűbben igazolunk. Amikor 2012 nyarán felmerült, hogy Jupp Heynckesnek szüksége van egy védekező középpályásra, akkor a klubvezetés végre ezt nem úgy értelmezte, hogy hoz ,,valamilyen védekező középpályást”, hanem kifejezetten ráhasalt arra a transzferre, amit a mester megkívánt. Heynckes és Sammer Javi Martínezben látták a megfelelő építőkockát. Hát, elhoztuk. Került, amibe került. A pénz megvolt rá, utóbb bebizonyosodott, hogy megérte (feltéve persze, ha a BL-győzelmet és az ezzel járó presztízst le lehet mérni pénzben)
Ha leginkább össze akarjuk hasonlítani a közelmúltat a jelennel, talán azt lehetne elmondani: a korábbi években úgy voltunk vele, egy Manchester United vagy Real Madrid előrébb jár nálunk, ám kőkeményen kell küzdenünk, s akkor egy jó napon akár meg is verhetjük őket. (sikerült is). Mostanra fordult a kocka: azért kell minden meccsen kőkeményen küzdenünk, mert bár előrébb járunk, mint mondjuk ezek a klubok, ám egy jó napot kifogva meglephetnek bennünket. A különbség magáért beszél.
Más köntösbe öltöztetve, a Bayern München számára nem ért véget a munka azzal, hogy visszaült Európa trónjára, most itt van egy ehhez hasonlóan nehéz, azonban szép feladat: ezt az állapotot, ameddig csak lehetséges, fenn kell tartania.
A cikk olvasása az fcbayernmunchen.hu weboldalon.
