Jogos és érthető büszkeséggel emelte ki olimpiaösszegző beszédében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke, hogy az augusztus 12-én zárult londoni ötkarikás játékokon a megannyi nagyszerű eredmény sorában 44 világcsúcs és 117 olimpiai rekord is született. Jóllehet nem ez volt Jacques Rogge mondandójának lényege, ám hogy a rekordokra is kitért, egyszersmind érzékeltette: nem csupán az újkori olimpiák szellemi atyja, Pierre de Coubertin „részvételi szabályzata” a mérvadó, hanem bizony számít a teljesítmény, a produkció mérhető értéke is.
A francia bárónak tulajdonított, kétségtelenül rokonszenves tétel – amely szerint a részvétel a fontos és nem a győzelem – ma már inkább akként igaz, hogy mindkettőre szükség van. A mennyiséget a tízezernél is több londoni induló eleve garantálta (többet, még nagyobb létszámú sportolói tömeget amúgy sem nagyon bírna el már a négyévenkénti csúcsesemény), a minőség pedig a belga sportdiplomata által is felemlített rekordmennyiségben köszönt vissza.
Mert hát nincs mese: azért csúcsok, szupereredmények is kellenek. Avagy kellettek Londonban is. Külön repeshetett a szívünk, hogy Gyurta Dániel úgy érdemelte ki a 200 méteres mellúszásban az olimpiai aranyat, hogy közben minden idők legjobbját produkálta. De persze dübörgött-éljenzett a szurkolók serege a többi úszó- vagy éppen íjász-, sportlövő- és súlyemelő-világcsúcs megszületésekor is, nem beszélve a briteknek hazai diadalok sorát hozó kerékpáros rekordok tömkelegéről. (Csak zárójelben tegyük ide: Pekingben 43, a 2004-es athéni olimpián 31 világcsúcs született.)
Antitézis
Felettébb rokonszenves „antitézisnek” ugyanakkor ott voltak a másfajta végletek, amelyeknél az olimpia házigazdái tanúbizonyságát adták egészséges sportszeretetüknek, hogy ne írjam: a fair play melletti mélységes elkötelezettségüknek is. Jelesül akkor, amikor éppenséggel ellencsúcsokkal szembesültek a versenypályákon.
E sorok rögzítőjének éppen ez a folyamatosan megtapasztalt magatartás volt aranyérmet érő. Azt a tényt még lehet holmi honfitársi részrehajlással, túlzott elfogultsággal magyarázni, hogy bár versenyszámában tökutolsó lett, ünneplő tízezrek, tapsorkán fogadta célba érkezésekor a Buckingham Palota előtt az 50 km-es gyaloglásban a győzteshez képest 39 perccel később bevánszorgó Dominic Kinget. Az viszont már több mint beszédes, sőt felemelő érzést kiváltónak is bátran nevezhető, hogy a vendéglátók hovatartozástól, nemtől, színtől, és főképpen eredményességtől függetlenül ünnepelték az olimpikonok mindegyikét, a nem szigetországbelieket is. Ekként is adózva magának a sportemberi nagyságnak, a vállalkozó kedvnek, a célt elérni akarásnak, akár sikerült, akár nem a próbálkozás.
Ott volt – hogy a nagy vesztesek egyikével kezdjük – a kínaiak 2004-es, athéni olimpiai aranyérmes gátfutója, Liu Hsziang, aki London után különösen okkal pályázhatna minden idők egyik legbalszerencsésebb sportolójának címére. Csúcsszintű pechszériáját azzal kezdte, hogy 2008-ban odahaza, Pekingben nem tudott rajthoz állni Achilles-ín-sérülése miatt, így meg sem kísérelhette a címvédést. Hosszú gyógyulás után kijutott a brit fővárosba, esélyesnek is számított megint, de a végzet újból közbeszólt: már az első gát útját állta, bukott, Achillese ismét felmondta a szolgálatot. es Riót, a 2016-os ötkarikás próbát már aligha fogja tudni megejteni…
Balszerencsésen indult Michael Phelps londoni fellépése is. Az amerikaiak klasszis úszója csak negyedik lett egyik korábbi sikerszámában, 400 m vegyesen (amelynek döntőjébe úgy került be még éppen nyolcadikként, hogy kiszorította onnan a vele egy selejtezőfutamban szereplő, de csak a kilencedik időt tempózó Cseh Lászlót, a szám olimpiai ezüstérmesét…).
A folytatásban viszont parádézott: nyert négy aranyat, két ezüstöt, összességében pedig úgy hagyhat fel sportpályafutásával, hogy minden idők legéremdúsabb olimpikonja lett a 18 aranyat magában foglaló 22 medálos ötkarikás zsákmányával. es ha már élharcosoknál tartunk: a jamaikai szupersprinter, Usain Bolt azzal írt történelmet, hogy első atlétaként tudta megvédeni olimpiai elsőségét Londonban 100 és 200 méteres síkfutásban egyéniben, ráadásul hazája 4×100 méteres gyorsváltójának tagjaként is diadalmaskodott 2008 után 2012-ben is.
Ellenpontok
A „csúcspéldák” után pedig ugorjunk át az ellenpontok világába.
Ott van mindjárt Afrika egyik evezős küldötte, Hamadou Djibo Issaka, aki férfi egyesben formailag csupán a parton aratott sikert. A nigeri sportoló Eton Dorney evezőspályáján még az utolsó előtti helyezett mögött is csaknem egymérföldnyivel lemaradva haladt át a célvonalon, de mindez egyfelől olyan tapsorkánt váltott ki, mintha nyert volna, másfelől kedvenc közösségi világhálós oldalán 25 ezren gratuláltak neki. Merthogy hőst láttak a 35 éves versenyzőben, aki London előtt mindössze három hónappal ismerkedett meg a sportággal – úgy, hogy egy agg halászcsónak volt a „gyakorlótársa”.
Persze azonnal és indokoltan nyomulhat ide a kérdés: akkor mégis mit keresett ott, egyáltalán hogy került ki Londonba? Nos, a NOB úgynevezett egyetemességi elvének és gyakorlatának köszönhetően. Hiszen ha kizárólag a megszerzett tudás, szigorúan csak a teljesítmény számítana, a világ számos fertálya, így az afrikai kontinens se nagyon tudná magát képviseltetni az ötkarikás csúcstalálkozókon. A NOB meghívására, az olimpiai wild card – az univerzalitás érvényesülését segítő szabad kártya – révén azonban az Issakák is rajthoz állhatnak, és ez feltételezhetően a nagy többség helyeslésével találkozik.
De London kiemelkedő állomásává vált az egyetemességnek abból a szempontból is, hogy a harmincadik nyári olimpián képviselték – méghozzá ketten is – nők Szaúd-Arábiát, amely az iszlám előírásaira hivatkozva korábban hivatalosan egyszer sem adott rajtjogot a gyengébb nemhez tartozó sportolóinak. Most megtörtént az áttörés, így a brit fővárosban zajlott az első olyan olimpia, amelyen minden sportágban minden országból szerepelt női versenyző is. Ebből a megközelítésből pedig nincs jelentősége annak, hogy a 16 éves cselgáncsozó, Wojdan Ali Seraj Abdulrahim Shaherkani alig 80 másodpercet tölthetett a tatamin, mert gyors vereséget szenvedett. Vagy hogy a futó Sarah Attar fényévnyire, pontosabban 43 másodperccel elmaradva a futamgyőztestől csak a „futottak még” kategóriába kerülhetett be 800 méteren. Az Olimpiai Stadion ember tízezrei ezzel együtt szűnni nem akaró ovációval értékelték produktumát.
Ahogy a tetszésnyilvánítás e formája visszaköszönt a férfi 100 méteres síkfutás selejtezőiben is, például a Marshall-szigetekről érkezett Timi Garstang esetében. Ő volt a leggyengébben teljesítő a teljes sprintermezőnyben 12.81 másodperces idejével, miközben Bolt és társai, a villámléptűek jóval 10 másodpercen belül tudták le a távot. „Nem vagyok elégedetlen – nyilatkozta Garstang. – es még gyorsabb is lettem volna, ha Bolttal vagy Blake-kel egy előfutamba kerülök…”
A vízben leglassúbb indiai úszó, a 20 éves Gagan Ullalmath is csak a miatt volt kissé elégedetlen, hogy 16 és fél percen kívül kerülve ért célba az 1500 m gyors selejtezőjében, merthogy korábban – egyéni csúcsával – 16 percen belüli időeredményre is képes volt már. „Nem voltam teljesen egészséges – magyarázta a BBC-nek. – De mindenért kárpótolt a közönség hangos támogatása. Csodálatos volt, ahogy buzdítottak az utolsó száz méteren, számomra ez volt az igazi elismerés.”
Szegényes botránykrónika
Negatívumok? Alig akadt ezen az olimpián, és arról sem a házigazdák tehettek, hogy például meglehetősen sok, összesen 13 doppingesetet kellett feljegyeznünk az idei játékok amúgy szegényes botránykrónikájában. Akadt ugyan már – többször is – ennél jóval kevesebb pozitív mintával járó olimpia, de a mostani is messze van az eddigi doppingrekordtól, a 26 lebukást hozott athéni nyári játékok szégyenmutatójától.
Nem érhette szó a ház elejét a rendkívül szigorú, ugyanakkor az ebben a műfajban bátran tapintatosnak mondható biztonsági ellenőrző rendszer miatt sem. A szükséges rossz – az alapos rosta, minden és mindenki átvizsgálása – is kellett ahhoz, hogy valóban incidens nélkül, a terrorcselekményeket a hatékony megelőzéssel kizárva, valamennyi veszélyforrást kiiktatva rendezzék meg a játékokat Londonban.
Ahol mi, magyarok sem vallottunk szégyent, hiszen kilencedikek lettünk a nemzetek nem hivatalosnak mondott, ám annál inkább komolyan vett „numizmatikai” különvetélkedésében – az éremtáblázaton. A 204 nemzet rangsorában az első tízben végezni bizony dicsőség, és bár volt már előkelőbb pozíciója is a magyar élsportnak (még harmadik is akad az ötkarikás históriában), ez a 9. hely elismerésre méltó, ahogyan a nemzetközi sajtó méltató írásai is igazolják. A nyolc magyar arany önmagában is várakozáson felüli, különösen, ha az összehasonlítás alapjául a pekingi (le)szereplést vesszük, ahol és amikor 3 arany, 5 ezüst és 2 bronz jelentette az összgyűjteményt, a 10 medál pedig a 21. pozíciót az éremtáblán.
Némely különleges versenyben pedig eleve mi vittük a prímet, így például férfi kézilabda-válogatottunk bizonyult a 12 csapatos mezőny legmagasabbikának. Kereken 195 centis átlaggal diadalmaskodott Mocsai Lajos legénysége, amely magán az olimpián is helytállt negyedikként zárva. A sajátos korvetélkedőt is megnyertük, amennyiben a kézis mezőnyben a kubai születésű átlövőnk, Perez Carlos bizonyult a legidősebbnek, aki a torna nyitányán 40 éves és 338 napos volt.
Különversenyek
es ha már életkor, az idei olimpián – ahol a statisztika szerint 187-en jártak negyven felett, miközben a sportolók átlagéletkora 26 esztendőre rúgott – a legidősebb résztvevő egy japán díjlovagló volt, aki március 28-án ünnepelte 71. születésnapját. Hokecu Hirosi Londonban negyvenedik lett díjlovaglásban, míg a koralelnök, a 65 évével a második legidősebb kanadai Ian Millar a kilencedikként végzett díjugratásban. Négylábú társa nyergében egészen az olimpiai bajnoki aranyig jutott el az a brit Nick Skelton, aki 54 évesen lett első a díjugratás csapatversenyében, míg a kanadai Lesley Thompson-Willie 52 esztendősen jutott hozzá olimpiai ezüsthöz a női evezős nyolcas tagjaként.
Az évek mellett sokan figyelték a centiméterek számát is, alapvetően a testmagasságokat összevető lajstrom készítésekor. Négy éve, a kínai fővárosban a játékok legmagasabbjának bizonyult hazai óriás, a később az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságban is sikeres Jao Ming a maga 229 centijével Londonban is nyert volna, miután az idei fő égimeszelő, a honfitárs Csang Csao-hszü 219 méternél „megállt”. A pekingi ellenpont, az alig 142 centis kínai műugró, Csen Zsuo-lin viszont „kikapott” volna Londonban a kicsiségi különviadalon, mivel a legalacsonyabb titulust kiérdemlő venezuelai atlétanő, a 200 méteres síkfutásban nevezett Necerly Soto mindössze 132 centiméter.
A termetverseny mellett súlyos ügyekben is rögzítettek szélsőségeket a brit fővárosban: a japán ritmikus gimnasztikázó Teramoto Aszuka alig 30 kilót nyomott a mérlegen (a 2008-as „győztes” kínai műugró, Hszin Vang 28 kilós volt), a guami cselgáncsozó, Ricardo Blas viszont átmentette pekingi formáját Londonra is, amennyiben csaknem 211 kilogrammos – akkor is abszolút olimpiai csúcsot érő – testsúlyát mostanra még magasabbra, 218 kilósra tornázta fel, toronymagasan verve a teljes ötkarikás állományt. A dzsúdószőnyegen aztán már őt verték…
