Dömötör Zoltán és felesége, Ellyke
Szálfa termetével ma is kiemelkedik az átlagemberek közül a 80. születésnapját augusztus 21-én ünnepelt olimpiai bajnok vízilabdázó, Dömötör Zoltán.
Aki civilben beszélget ezzel a galamblelkű emberrel és nem tudná róla, hogy annak idején mekkora játékos volt, talán el sem hinné, hogy egykori vízilabda klasszissal áll szemben.
A kerek jubileumot ünnepelt Dömötör Zoltánnal solymári családi házában beszélgettünk. Sok minden szóba jött, de talán legjobb elindulni attól a góltól, amely őt különösen ismertté és híressé tette.
„Természetesen nekem is életre szóló élményt jelentett az a bizonyos ötödik találat, amelyet a Szovjetunió ellen vívtunk Tokióban, amelyre nélkülözhetetlenül szükség volt az olimpiai győzelmünkhöz” – emlékezett a házigazda az immár több mint fél évszázada történtekre.” Ennek megszületését oly elemi erővel közvetítette Szepesi György, a Magyar Rádió riportere. „Dömötör lőj, Dömötör lőj, Dömötör lőj….Dömötör lő, gól!!!” – hallhattuk akkor és azóta számtalan ismétlés során. A sztorihoz azért két dolog is hozzátartozik. Egyrészt végül nem lőttem, hanem ejtettem. Másrészt azt soha nem felejtem el hozzátenni, hogy az 5-2-re módosult eredményt követően még hátra volt 30 másodperc. Az én gólom elvesztette volna jelentőségét, ha a szovjetek utolsó támadásánál Ambrus Miki bravúros védésével nem akadályozta volna meg az ellenfél harmadik gólját. Ez esetben ugyanis máris elvesztettük volna a nagyon várt aranyérmet.”
Ambrus Miklós (Fotók: jochapress.hu)
– Ez a gól, s egyáltalán, a tokiói olimpia egy sikerekben gazdag pályafutás csúcsát jelentette. Azt azonban már egyre kevesebben tudják, hol tette meg az első lépéseket Dömötör Zoltán a világhírnév felé vezető úton?
„Az újpesti Tungsram uszodában töltöttem a nyarakat, az öcsém hozta naponta oda nekem az ebédet. Egy alkalommal megszólított dr. Técsői Henrik, a Doki bácsi azzal, hogy jó lenne, ha rendszeresen úsznék. Ezzel irányított az 1936-os olimpián a 4×200-as gyorsváltóban bronzérmes Gróf Ödönhöz, aki azután pártfogásába vett. Nyáron Újpesten, télen pedig a Nemzeti Sportuszodában edzettem. Először tizenöt éves koromban, 1950-ben egy gyerekversenyen figyeltek fel rám. Ettől kezdve rohamléptekkel fejlődtem. Érdekességként felidézném, hogy 100 gyorson többször is kikaptam Kárpáti Gyurikától, nekem ugyanis inkább a 200 és a 400 méter voltak az erősségeim. Az 1952-es olimpiára már nagy versenyben voltam a 4×200-as gyorsváltó tartalék helyéért Kettesi Gusztávval, aki se az előtt, se később nem úszott olyan időt (2:13,8), mint a válogatón… Így ő utazhatott Helsinkibe.”
dr. Kárpáti György
– Ez volt az első lehetősége arra, hogy kijusson az olimpiára.
„A balszerencsés próbálkozás ellenére nem adtam fel az úszással kapcsolatos elképzeléseimet. Az 1953-as bukaresti VIT-en harmadik lettem 100 gyorson, majd egy évvel később, Torinóban tagja voltam a felnőtt Európa-bajnokságon győztes magyar 4×200-as gyorsváltónak. Az abban az évben úszott 2:10,2 perces országos ifjúsági rekordomat tíz évig nem javították meg.”
– A bukaresti és torinói sikereket követően optimistán készült az 1956-os ötkarikás játékokra.
„Miután Melbourne-ről is lemaradtam, abbahagytam az úszást. Szerencsémre már 1950/51-től pólóztam is, így nem volt ismeretlen a sportág, amelybe hamar belenőttem. 1957-ben hónapok alatt biztos pontja lettem az Újpesti Dózsa csapatának. Ráadásul mivel többen is kinn maradtak az olimpia után, így szinte azonnal bekerültem a válogatottba is. Emlékszem, 1957 nyarán Vízvári, Boros, Kanizsa, Mayer és Markovits mellett csupa fiatallal mentünk ki Barcelonába, ahol a franciák ellen debütáltam: két gól mellett tizenháromszor találtam el a kapufát!”
– 1958-ban már főszereplő lehetett a budapesti Európa-bajnokságon.
Lemhényi Dezső
„Ekkor lett Lemhényi „Butykó” Dezső a kapitány, akitől technikai és taktikai téren egyaránt sokat tanultam. Az Eb-döntőben a szovjetek elleni 4:2-re végződött összecsapáson egymagam három gólt szereztem. Rá két évre jött a nagy csalódást hozott római olimpia, ahol évekig tartó veretlenségi sorozat után csak a harmadik hely jutott nekünk. Hogy tényleg egy csúnya kisiklásról volt szó, azt bizonyítja az újabb Eb-győzelem (1962, Lipcse), majd a tokiói olimpián kiharcolt első helyezésünk is.”
– 1966 és 1968 ismét hullámvölgyeket jelentett a magyar pólónak.
Markovits Kálmán
„Az utrechti kontinensbajnokságon csak ötödik, a mexikóvárosi olimpián pedig harmadik helyen végeztünk. Ezekben biztosan része volt annak is, hogy Markovits Kálmánt túl korán tették meg kapitánynak. Az egyik nap még a medencében volt, másnap pedig már ő dirigált. Később világhírű edző lett, de akkor még várni kellett volna vele. Egyébként röviddel később, 1969-ben, a Honvéd elleni, vesztes kupadöntőn játszottam utoljára.”
– Ön eredetileg közgazdászként diplomázott, mégis az edzői pályán kötött ki.
„Előbb az U. Dózsa ifjúsági csapatával foglalkoztam, majd közgazdászként pályáztam 1971-ben egy algériai munkahelyre. Ez végül kútba esett, viszont onnan kaptam egy edzői ajánlatot, így kerültem Oránba. Legalul kellett kezdenem, újsághirdetések útján toboroztam 14-18 éves pólós tanítványokat. Két évvel később megtettek az algériai vízilabda-válogatott kapitányává. Legnagyobb sikeremet 1975-ben, Marokkóban értem el, ahol megnyertük a Magreb Játékokat. A helyiek elleni döntőben székekkel dobálták a kispadunkat, miközben a medencében hatalmas bunyó zajlott az egész meccs folyamán. A legfőbb hozadéka ennek az 1976-ban befejeződött kalandnak az volt, hogy megtanultam franciául.”
– Hazajöttek és mindjárt az OB I-ben kapott lehetőséget.
Balról: Székely Bulcsú, Dömötör Zoltán, Vári Attila, Maercz Tamás
„1977-ben átvettem a Tungsram OB I-es újonccsapatát, s a korábban hol kieső, hol feljutó együttessel 1980-ban a hatodik helyig kapaszkodtunk. Ekkor kerültem a KSI-hez vezetőedzőnek, bár előzőleg szó volt a Ferencvárosról is. Végül a szövetségben szakfelügyelőt csináltak belőlem, egyidejűleg vezettem a KSI-t is. Ha belegondolok, nem bántam meg, hogy így alakult a sorsom, hiszen nagyon szerettem a gyerekeket, akik közül sokan eljutottak a felnőtt válogatottságig. Bár nem minden edzést vezettem, az alapkoncepciót végig én adtam meg. A legfontosabbnak a minél alaposabb úszástudást, illetve a technikai elemek rendkívül precíz elsajátítását tartottam. Ennek érdekében – a teniszezőkhöz és a vívókhoz hasonlóan – kisebb sporteszközt használtunk. Hogy jó úton jártunk, annak legfényesebb bizonyítéka, hogy a Sydneyben aranyérmes magyar vízilabda válogatottban hét olyan játékos volt – Benedek Tibor, Varga Zsolt, Steinmetz Barnabás, Märcz Tamás, Kásás Tamás, Vári Attila, Székely Bulcsú -, akik a KSI-ben nevelkedtek, ott lettek élvonalbeli pólósok. Igazságtalan lennék, ha nem sorolnám fel kollégáimat – Lakics Istvánnét, Kőnigh Györgyöt, Pék Gyulát, Kácsor Lászlót, Lőrincz Lajost, Merész Andrást és Szabó Zoltánt – akik mindenben a segítségemre voltak.
– Hogyan telt el ez a több mint húsz esztendő?
A tokiói meccs labdájával és az aranyéremmel
“A nyolcvanas években sokkal jobb körülmények között dolgozhattunk. 1990 után viszont mind többet kellett a pénzszerzéssel és kunyerálással foglalkoznunk. Szép lassan elnök, szakvezető, személyzetis, anyagbeszerző, raktáros, intéző, pénztáros és még ki tudja, mi minden voltam egy személyben! Bár 2001-ben már hatvanhat éves voltam, de ha jobbak a körülmények, biztosan nem vonulok végleg vissza.
– A nyugdíjas éveivel elégedett?
„Alapvetően igen. Vagy egy drága jó feleségem, Ellyke, akivel 58 éves házasok vagyunk. Van két lányom és négy unokám, mindannyian egymás közelségében, Solymáron élünk. A korábbi, megtisztelő feladataimat szép lassan leadtam, utoljára az Olimpiai Bajnokok Klubjának elnöki tisztétől váltam meg 2012-ben.”
– Kedvenc sportágáról, a vízilabdáról feltehetően máig sem vette le a szemét?
„Természetesen örültem a három, egymást követő olimpiai bajnoki címnek, majd a 2013-ban megszerzett világbajnoki elsőségnek is. Az idei Vb elég gyengén sikerült, de meggyőződésem, hogy jövőre, az olimpián ennél csak sokkal jobb eredmény következett” – fejezte be a beszélgetést a 80 éves Dömötör Zoltán, akinek további, boldog éveket kívánunk!
(Nemzeti Sport / Jocha Károly)
