Tatár Ferencné, a balszerencsés kapus (Fotó: jochapress.hu)
Felfokozott izgalommal készültem meglátogatni Tatár Ferencné Balogh Erzsébetet, aki az 1949-es, Budapesten megrendezett nagypályás női kézilabda világbajnokságot megelőzően éveken keresztül biztos pontja volt a magyar válogatottnak, ám a Vb-n sérülés miatt nem vehetett részt.
A novemberben 92. születésnapjához érkező, idős hölgy már telefonbeszélgetésünk alkalmával is nagy lelkesedéssel invitált a Vérmezőn lévő kis lakásába és a személyes találkozáskor is nagyon jókedvű volt. Pedig lett volna bőven miért szomorkodnia, hiszen élete legnagyobb sikeréről, a világbajnoki címről maradt le egy fatális véletlen folytán.
Válogatott társai között. Hajpánttal Tatár Ferencné
„Már csak egy hét volt hátra a Vb kezdetéig, amikor az edző kihozott a kapuból azzal, hogy mozogjak egy kicsit a védők között. Erre mi történt? Megbicsaklott a lábam, a bokaszalagom meghúzódott. Képzelheti, hogy le voltam törve! Egy héttel a Vb előtt azt mondták, nem tudnak pótolni. Újpesten, ahol laktunk, kimentem az udvarba azzal, hogy majd én meggyógyítom magamat. Erre újból megbicsaklott a lábam, ekkor lett végérvényes a bokaszalag szakadás. Gipszbe kerültem, s én, aki tíz évig védtem a válogatottban, még ott sem lehettem az Előre pályán! Így otthon, a rádióból tudtam meg az eredményeket. Azt is, hogy a döntőben 7-2-re nyertünk Ausztria ellen. Képzelheti, mit éreztem, hiszen tíz évig a válogatott első számú kapusa voltam.”
– Erzsébet néni 1923-ban született, november 15-én betölti a 92. évét. Milyen világba került?
„Kőbányán, a Szent László tér 20-ban laktunk. Édesapámat hamar elvesztettük. Ő villamosvezető volt és az MTK pályánál leszállt, hogy átállítsa a váltót. Összeesett és meghalt, szívinfarktust kapott, csak akkor azt másként mondták. Édesanyám ott maradt három kisgyerekkel. Én a legkisebb, három éves voltam mindössze. Gondolhatja, kemény életünk volt. Édesanyám a BESZKÁRT-nál kapott takarítónői állást, ahol még a kalauzok is lenézték őt.”
– Akkoriban milyen sportolási lehetőségek voltak?
„Amire én emlékszem, 1937-ben a „Koszorú Kőbánya” nevet viselő klubban jelentkeztem, Kalmár Sándor volt ott az edző, aki később a „Habselyem Kőbányánál” is foglalkozott velünk. Ekkor már kijártam a négy elemit, majd a négy polgárit is. 1937-38-ben eljött az első nagy szerelem ideje is. Dobos Imre – aki később szintén nagypályás válogatott lett – volt a szívem csücske, de a dolog hamar abbamaradt. Tudja, én szegény lány voltam és ez akkor lett világos számomra, amikor egy rendezvényen, a LAMPART cégnél nem mutathatott be a szüleinek. Gondolom, „lekádereztek” és ezzel véget is ért ez az ismeretség. Imre szólt egy barátjának, hogy kísérjen haza engem, neki a szüleivel kell mennie…”
– Mikor került közelebbi kapcsolatba a kézilabdázással?
A 150 centiméteres magugrás jutalma
„A barátnőmmel elmentünk a Fehér útra, ott működött egy sportcentrum, ahol elkezdtünk komolyabban sportolgatni. Eleinte az atlétika is érdekelt, s mivel 171 centiméter magasra nőttem, belekaptam a magasugrásba is. 1941-ben a Budapest-bajnokságon 150 centimétert ugrottam és ezzel első lettem. Az újságok azt írták, hogy nagy jövő előtt állok, miközben nekem a berlini olimpia magasugró győztese, Csák Ibolya volt a példaképem. Ám a kézilabda miatt abbamaradt az ugrálás.”
– Jó labdaérzéke lehetett, hiszen a kosárlabdázásban is sikeres tudott lenni.
„A Kossuth Lajos utcában, a volt Úttörő Áruház helyén működött az akkoriban híres Nagykovácsi cég. Az ő csapatukban játszottam, mert ott kaptam állást. A főnök, Nagykovácsi Milenko ugyanott ebédelt, mint a legegyszerűbb melósok. Ez nekem, mint baloldali embernek, nagyon-nagyon tetszett…”
– A világháború végét követően a Nagykovácsi céget megszüntették, Ön pedig teljes erővel folytatta a kézilabdázást.
„Addig is mindig ott játszottam, ahol a Kalmár Sándor volt az edző. 1946-ban követtem őt a Postásba is, ahol négy bajnokságot nyertünk egymás után. Amint már említettem, nagy bánatomra a világbajnokságról lemaradtam, pedig végig én voltam a kezdő kapus a válogatottban. Ugyancsak abban az évben volt egy nagyon emlékezetes találkozónk, Temesváron játszottunk a románokkal. Képzelje, a vasútállomáson felhangzott a magyar Himnusz, az emberek pedig leginkább csak könnyeztek. Onnan elkísért a tömeg a szállásunkra, a meccset pedig 4-1-re megnyertük. Talán minden túl jól sikerült, de egy tény: nem lett folytatása ezeknek a magyar-román találkozásoknak.”
– Akkoriban Schaeffer Gusztáv úr volt a nagypályás női válogatott kapitánya.
„Igen, így volt. Vele egyébként még a világháború előtt volt egy kis nézetkülönbségem. Ez még valamikor 1940 táján lehetett. Ő ugyanis nem tett be az osztrákok elleni meccsen a csapatba, mert megtudta, hogy párhuzamosan kosarazok is. De mondja, mit tehettem, amikor onnan kaptam a munkahelyemet? Az 1949-es világbajnokságon már berakott volna, de ez a bokasérülés mindent keresztülhúzott.”
– Akkor már régen mindenki csak Bömbinek szólította Önt. Honnan kapta ezt a becenevet?
„Szentgotthárdon játszottunk az osztrákok ellen és 6-1-re nyertünk. Engem azonban az egy, bekapott gól is jól megríkatott. Szó szerint bömböltem, s akkor mondta valaki, hagyjátok békén a Bömbikét! Azóta mindenki csak Bömbinek szólít. Egyébként Szentgotthárdról elmondanám, hogy mivel nem csak emelgettem a lábamat, mint a mai kapuvédők, hanem szaporán vetődtem is jobbra, meg balra, ott kibicsaklott a vállam. Helyben csak egy állatorvos volt, aki azonban nem tudta a helyére tenni. Így valahol visszafelé, útközben bementünk egy kórházba és ott segítettek rajtam.”
– A Vb nagy csalódása után miként folytatódott a pályafutása?
„1950-ben Szabó Jenő vitt el a Goldbergerbe, amely azután – ha jól emlékszem – KELTEX néven szerepelt a későbbiekben. Én 1975-ig, tehát éppen egy negyedszázadig voltam ott. Nagy klub volt a mienk akkoriban, alighanem 16 szakosztályt működtetett – később az egészet átvette az MTK. Jómagam az évek során a Kelenföldi Textilbe kerültem dolgozni, majd aktív időm utolsó három esztendejét a Könnyűipari Minisztériumban töltöttem el. Tanfolyamokat, továbbképzéseket kellett szerveznem, az volt a dolgom.”
– Itt a Vérmező sarkán, a Mikó utcában mióta lakik?
„1971-ben kerültem ide. Előbb meghalt a férjem, majd később lett egy nagyon rendes élettársam, de már őt is eltemettem. Sashalmon volt egy nagyon szép családi házunk, a férjemmel döntően önerőből építettük. Azt vagy harminc éve odaadtam a fiaméknak, akik eladták és Nógrádban, Borsosberényben vettek egy hatalmas telket, mert gazdálkodni akartak. Ma már 70 éves a fiam és nem tudja megművelni a területet…”
– Hogyan telnek a nyugdíjas évei?
„Van egy aranyos unokám, egy óvónő, aki minden héten mindent elintéz, amit lehet. Az ebédet megkapom az Önkormányzattól, nagyon hálás is vagyok nekik érte. Mivel 2006-ban combnyaktörést szenvedtem, ezért az utcára már csak kísérettel merészkedek. A lakásban is a guruló kocsit követem.”
– A mai sporttal van bármilyen kapcsolata?
„A tévén keresztül. Amióta van az M4-es csatorna, még több sportot nézek. Szeretem a focit és nem csak a külföldieket, a magyarokat is. No és persze a kézilabdát is. Az a győri kis varázsló, a Görbicz, na, annak nagyon örülök, hogy visszaállt. Meg van egy barátnőm is, az olimpiai tornászbajnok, a Korondi Gréti húga, az Erzsike. Vele mindent átbeszélgetek, nagyon jó a kapcsolatunk!”
