Na, ezt most hol kezdjem…… Kezdem a végén. Lefutottam a maratont! Persze, nem ez a vége, de most itt tartok és nem tudom, hogy írjam le azt a sok mindent, amit érzek, ami eszembe jut, ami miatt sokkal több ez, mint futva megtenni 42 197 métert.
Úgy 23 km után, amikor még jól esik nevetni, mégiscsak eszembe jutott az eredeti, idén pont 2505 éves sztori,. Szóval, futunk együtt sokan, mosolygunk, élvezzük, én meg hangosan gondolkodni kezdtem: “Gyerekek, hogy van az, hogy valaki pár ezer éve csinált valamit, amibe rögtön bele is halt és ezzel csinált kedvet másik pár milliónak ahhoz, hogy ők is ugyanezt csinálják?! Ez hülyeség!” – és nevettünk, futva, lihegve, boldogan.
Befutsz a Célba
A maraton is olyan, mint az élet: fárasztó, sokszor hülyeségnek érezzük, de tudunk nevetni, boldognak lenni és persze igyekszünk célba érni mások előtt, vagy másokkal együtt. És persze nem értjük, csak érezzük, hogy van itt a cél körül valamiféle megfejthetetlen titok!
Azután megtörténik az, ami most velem is megtörtént…
Befutsz a célba, nyakon önt az endorfin, olyan boldogság árad szét benned, hogy egy pár pillanatra átváltozol és látod a szeretetet áramolni az emberek között… Hihetetlen, áldott állapot. Eltart egy pár percig, pedig már nyilatkozol a kamerának, fogalmazol, fogadod a gratulációkat, olyan vagy, mint aki jelen van, de belül más zene szól és úgy érzed lebegsz a fold felett pár méterrel.
A Kijózanodás
Azután kicsit józanodva körülnézel és azt látod, hogy amíg a bensődben zajlott az ünnep, minden megváltozott! És te eddig ezt észre sem vetted! Minden ugyanott van, minden ismerős, de mindennek valahogy furcsán más a színe. Nézed a célkaput a túloldalról és már nem látod rajta a CÉL feliratot… Innen már csak egy kapu…. Fémből, illesztésekből, ponyvából – hisz ezt ismered! Minden koncerten van ilyen! Ha barkóbáznánk, azt mondanám, hogy ez az, amikor a fogalom tárggyá változik: A fennkölt célból szimpla állomás lett…
Áron 2015. 10. 15-én futotta le élete első maratoni versenyét. Gratulálunk!
Ilyenkor szoktam felvenni Harsányi Levente által kitűnően parodizált buta arcot azzal a bölcs kérdéssel, hogy: “Hát, ez meg hogy?!”
Hát így, ahogy mondom!
Csak egy Állomás
8-10 hónapja készülök rá, hogy 42 évesen, egy krisztusi kort cukkerként leélve lefussam a 42 kilométert. Csak a célra koncentráltam, éjszaka futottam, ha nappal nem volt időm, úsztam, bringáztam, indultam triatlon és futóversenyeken és mindig a Cél lebegett a szemem előtt, soha nem néztem a célkapu mögé, még képzeletben sem! Csak a CÉL! És tudom, hogy pont ez kellett ahhoz, hogy elérjem!
Most, hogy túlfutottam rajta, már azt is tudom, hogy a cél tovább futott és most pont olyan mesze van tőlem, mint amikor elkezdtem az egészet. Valószínűleg átalakulhatott, mert amit célnak hittem “csak” egy állomás volt.
Létezik egy szó, amit csak most kezdtem el ízlelgetni, ami már teljesen mást jelent mint ahogy régen használtam és benne van minden, amit fent elemezgettem: Célállomás. Ez is, az is… Egyszerre.
Nem cukorbeteg vagyok, maratoni futó vagyok
És most tegyük fel a kérdést, amit próbáltam elkerülni egészen idáig, de a korábbi írásaim okán nem tehetem: Hogy kapcsolódik mindehhez a cukorbetegség?! Tudjátok mit? Sehogy! Nem fontos.
Futottak velem vakok, dialízissel élők, cukorbetegek, mozgássérültek, pacemaker-esek! A maratont le lehet futni világtalanul, cukrosan, szívbetegen, sőt láb nélkül is, hisz kerekesszékkel is indulnak! Tudom, ezek után furcsa, de egészségeseknek is egész jól megy! Ha van fejed, képes vagy rá! Ha akarod, meg tudod csinálni! Ehhez semmi köze semmilyen betegségnek!
Esetenként más persze az odavezető út és szívesen adok tanácsot cukkereknek, ha kérik, de a legfontosabb, hogy hihetetlen gazdag leszel a végére, ami persze sosem a vége! És nem kell maratont futni! Teljesen mindegy, hogy milyen formában csináljuk, de CSINÁLJUNK ÁLLOMÁST A CÉLBÓL! Ennyi kell csak a boldogsághoz!
