Tatai Tibor ma. Fotók: jochapress.hu
Tatai Tibor a ritkán mutatkozó olimpiai bajnokaink közé tartozik; az elmúlt két évtizedben az első számú magyar sikersporttá emelkedett és folyamatosan reflektorfényben működő kajak-kenuban különösen szembetűnő a visszavonultsága.
Ő ebben persze semmi különöset nem lát, hiszen versenyzőként is magányos farkas volt, miért éppen hetvenegy éves korára változna meg. Érdemes hát megragadni a lehetőséget, ha a nyilvánosság előtt szerepel, miként az Ahogy tőlünk telt című, a magyar kajak-kenu hetvenöt évét feldolgozó könyv múlt heti bemutatóján.
Tatai Tibor szinte az ismeretlenség homályából előbukkanva nyert 1968-ban kenu egyes 1000 méteren. Úgy, hogy amikor kiutazott Mexikóba, még abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán rajthoz áll az olimpián. Készséggel elevenítette fel életének meghatározó korszakát.
– Három éven át a Magyar Néphadsereg vendégszeretetét élveztem, 1968-ban versenyezhettem újra – vágott bele. – Kivittek egy nemzetközi versenyre, Snagovba, ahol megszorongattam a kor legjobbjának, s az olimpia nagy esélyesének tekintett, világ- és Európa-bajnok Detlef Lewét. A német versenyző a futam után felindultan érdeklődött a magyaroknál, ki ez a Tatai. Granek István utánozhatatlan stílusában csak annyit mondott neki: „Vele nem kell törődni. Na, de a bátyja! Az nála még sokkal jobb!”
Wichmann Tamással mindmáig baráti a kapcsolata
– Tudom, sokat emlegetik és furcsállják, hogy kettőnk párharca Wichmann Tamással csak kinn, Mexikóban dőlt el. Nekem azonban ez természetes volt, előre tudtuk, hogy így lesz. Én itthon kettő, Tamás pedig egy válogatót nyert meg, szerintem logikus, hogy kettőnk közül az indult az olimpián, aki az adott időben jobb formában volt. Történetesen akkor én voltam jobb, s miért is lennék álszerény, az olimpiai döntőt is meglehetősen nagy fölénnyel nyertem meg. Tamással egyébként, hiába tettek rá kísérletet, akkor sem, később sem tudtak minket összeugrasztani, tiszteltük egymást, még párosban is indultunk együtt nemzetközi versenyen.
A látványos siker dacára Tatai Tibor nem vált korszakos egyéniséggé, már 1972-ben, csupán 28 évesen felhagyott a versenyzéssel. Ennek okáról így beszélt:
– Ritkábban kerül szóba, hogy 1970-ben a világbajnokságot is megnyertem, ám egy év múlva csak második lettem. Elkezdtek bírálni, hogy így a stílusom, úgy a mentalitásom, ne legyek olyan nagyra az olimpiai aranyérmemmel, bárki utánam csinálná. Kizökkentettek a ritmusomból, Wichmann jutott ki Münchenbe, igaz, ott nem tudott győzni. Mint ahogy sokáig senki, negyven évet kellett arra várni, hogy Vajda Attila révén újra aranyérmesünk legyen ezer méteren. Én inkább kenuzni szerettem, sohasem voltam versengő alkat, ezért 1972-ben abba is hagytam.
Novák Ferenc (jobbszélen) Sydneyben szerzett aranyából mások húztak hasznot
A sportágnak azonban nem fordított hátat az olimpiai bajnok kenus. Igaz, edzőként és szakosztályvezetőként ugyanolyan váratlanul köszönt el, mint korábban versenyzőként.
– A BKV Előre sohasem tartozott a nagy klubok közé, ha én nem nyerek olimpiát, talán fel is számolják a kajak-kenu szakosztályát. Hűséges maradtam az egyesülethez, volt olyan év, hogy a hazai rangsorban a negyedik helyre törtünk előre. Akadtak kiváló tanítványaim, mint például Novák Ferenc, de hát az ő olimpiai győzelméből már más húzott hasznot… Igaz, én eleve nem értek egyet azzal, hogy az edző csinál bajnokot a versenyzőből. Dehogy. A bajnok csinál edzőt abból, aki segíti a munkáját.
– Nem voltam éppenséggel simulékony ember, olykor gáncsoskodtak velem, ezért amikor elértem a korhatárt, rögvest nyugdíjba vonultam. Ám ne higgye senki, nem vagyok sértett, csalódott ember, csak éppen nem keresem a szereplés lehetőséget. De ha megkeresnek, örömmel válaszolok.
(magyaridok.hu / Novák Miklós)
