Retro
2016. március 11. péntek, 09:11
A Ferrari napjainkban nem arról híres, hogy debütálási lehetőséget biztosít pilótáknak az F1-ben – olyannyira nem, hogy 1972-ben tett ilyet utoljára. Arturo Merzario azonban nem tudott élni a lehetőséggel.
1943-ban ezen a napon született a világ által legkönnyebben cowboy-kalapjáról felismerhető F1-es pilóta, Merzario ugyanis olasz létére nem csak a sportban töltött évei során, de még napjainkban is előszeretettel tűnik fel ebben az Amerikából származó fejfedőben.
Közvetve Formula-1-es debütálását is az Egyesült Államoknak köszönhette, ahol a Ferrari részmunkaidős pilótájának, Mario Andrettinek az 1972-es Brit Nagydíj hétvégéje alatt volt versenyzési teendője, ráadásul a csapat egy másik pilótája, Clay Regazzoni ugyanekkor eltörte a karját egy szabadidős tevékenység során, így a Ferrarinak találnia kellett valakit, hogy Jacky Ickx mellett egy második autót is indítson Brands Hatch-ben.
Merzarióra esett a választásuk, aki korábbi sportautós sikerei során már versenyzett is Ickx és Andretti oldalán, debütálásakor pedig még nem tudhatta, hogy hosszú évtizedekre ő lesz az utolsó F1-es pilóta, aki a Ferrari színeiben futhatja első versenyét. Azonnal meg is hálálta a bizalmat, hiszen autóját a 6., pontszerző helyen hozta be, noha ezen kívül csak egy további versenyen indulhatott a szezonban, mielőtt kollegái visszatérése miatt félre kellett állnia.
Az olasz csapat azonban neki szavazott bizalmat a következő évre, így a teljes 1973-as szezon alatt ő és Ickx tekergették a Ferrari 312B3 volánját. Az istálló azonban nem volt a csúcson, így Merzariónak két negyedik hellyel kellett beérnie, miközben jóval rutinosabb csapattársa sem végzett sokkal előtte a bajnoki tabellán.
A Ferrarinál azonban 1974-re megérkezett a változás szele, ami a pilótafelállás teljes cseréjével is járt. Lauda és Regazzoni érkezett, így Merzariónak is távoznia kellett, aki Frank Williams frissen alakult csapatánál talált menedéket. Az olasz Ferrari utáni karrierjét azonban néhány számmal lehet a legjobban összefoglalni: míg a maranellóiaknál teljesített 11 versenyéből 9-szer eljutott a kockás zászlóig és hét pontot gyűjtött, addig az F1-es karrierjéből hátralévő 46 futamán már csak nyolcszor ért el a célig, ebből csak hatszor értékelhető pozícióban, és csak további négy pont ütötte a markát. Hallatlanul magas kiesési mutatóját főként műszaki gondok okozták, de voltak köztük szép számmal balesetek is, na meg ide kell sorolnunk az 1976-os Német Nagydíjat, ahol ő is egyike volt az autójában égő Niki Lauda segítségére sietőknek.
Néhány kiábrándító év után úgy döntött, saját kezébe veszi a sorsát, és 1977-re saját F1-es versenycsapatot alapított Team Merzario néven, amelynek egyetlen pilótája ő maga volt. Első évében még vásárolt March 761B modellekkel versenyzett, 1978-tól azonban már karosszériát is épített, amiben Ford motorok kerültek. A Merzario azonban a legsikertelenebb F1-es autók egyikeként vonult be a sport történelmébe: a csapatalapító csak a kieséseket halmozta, egyetlen célba érkezése az 1978-as Svéd Nagydíjon pedig túl nagy körhátránnyal zárult ahhoz, hogy értékelhető eredményként jegyezzék. 1979-ben aztán már a futamokra való kvalifikálás is nehezére esett az autónak, így Merzario inkább kiszállt a sportból és az F2 felé vette az irányt saját autójával, amelybe az ottani szabályoknak megfelelő BMW-motort épített. Őrülten nagy sikereket azonban itt sem jegyzett, és 1984-ben végleg eltűnt az autóversenyzés palettájáról a csapat.
Maga Merzario a sportautók világában még elboldogult néhány évig visszavonulása előtt, de alkalmanként még ma is feltűnik az F1-es paddockban, ahol jellegzetes cowboy-kalapjában továbbra is összetéveszthetetlen figura.
