Az 1938-ban vb-győztes olasz válogatott (fotó: uefa.com)
Az 1930-as évek az olasz és a Duna menti kultúra állandó harcáról szóltak. A magyarok is mumusként tekintettek Vittorio Pozzo csapatára, amely korának taktikai csúcsterméke volt.
A magyar válogatott 1938-ban játszott történelme első világbajnoki döntőjét. De vajon mennyire volt ez akkoriban reális, és miért nyertek mindent az olaszok?
– Magyarország erőn felül teljesített, három magabiztos győzelem után sima vereséget szenvedtünk az olaszoktól. A torna előtt a válogatott nem számított esélyesnek, mert bár a magyar csapatokban kiváló labdarúgók játszottak – de elavult stílusban és játékrendszerben. Magyarországon a tízes években a rövid passzokra operáló skót iskola honosodott meg, ami kifogástalan technikával párosult, a közép-európai játékstílusnak nevezett iskola még a harmincas években is egyeduralkodó volt nálunk – mondta az mlsz.hu-nak Szegedi Péter szociológus-sporttörtnész.
Az 1925-ös lesszabály-módosítás nyomán azonban új játékrendszer, sőt játékrendszerek alakultak ki Európában. Nem véletlenül írta a 38-as döntő után a Paris Soir: „A magyar csapat játéka olyan volt, mint az 1910-es női divat: sok csipke, sok sallang.”
– Az olasz az 1938-as divathoz igazodott: egyszerű, gyakorlatias, időszerű, mai volt. A fizikai erőre, kötött posztokra épülő gyors játékot a magyarok nem tudták adoptálni – tudhatjuk meg Szegedi Péter: Az első aranykor című könyvéből, amely a magyar foci 1945-ig tartó történelmét mutatja be részletekbe menően.
Ennek ellenére az olasz focinak a Duna menti kultúra volt ez egyetlen igazi ellenpólusa, az 1934-es vb-döntőt Csehszlovákia ellen vívta Olaszország.
Közép-Európa a skót fociból építkezett
Közép-Európa abból a szempontból szerencsésnek tarthatta magát, hogy a skótok élen jártak az evangelizációban, ők pedig mindig a gyors, rövid passzok fontosságát hangsúlyozták. Prágában például a Celtic korábbi balösszekötője, John Madden edzette a Slaviát 1905 és 1938 között, akiről Jim Craig így ír A Lion Looks Back című könyvében: „korának kiemelkedő mestere volt, ami művészi technikáját és labdás kunsztjait illeti”. Madden honfitársa, az az Arsenalt is megjárt John Dick pedig 1919 és 1933 között két alkalommal is vezette a Spartát. Eközben Ausztriában arra irányultak a labdarúgó-társadalom törekvései, hogy sikerrel másolják az 1905-ös Rangers stílusát, annak bécsi vendégjátéka után.
A skót futballiskola legnagyobb tanára azonban egy ír gyökerekkel rendelkező angol, Jimmy Hogan. „Úgy futballozunk, ahogyan Jimmy Hogan tanította nekünk” – mondogatta gyakran Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya az ötvenes években. „Amikor a labdarúgásunk történelméről beszélünk, az ő nevét arany betűkkel kell feljegyeznünk.”
Eközben Olaszország egészen más úton járt. Az olaszok cinizmusa és agressziója azonban egy kétségtelenül tehetséges csapatot takart, és 1938-ban meg is védték világbajnoki címüket, Vittorio Pozzo szövetségi kapitány elmondása szerint az általa valaha irányított legerősebb csapattal.
Taktikailag az olaszoknak nem volt párja
– Az olaszok igazán nagy trükkje az, hogy válogatottjuk a lehető legkevesebb játékos bevonásával is képes veszélyes akciókat vezetni, miközben a két fedezetük sohasem adja fel a védőmunkáját. Ez a felfogás az ismert rendszerek legjobb elemeit szintetizálja – áradozott a La Gazzetta dello Sport hasábjain az újságíró Mario Zappa.
Taktikailag az olaszok gondolkodása olyan gyors volt, hogy amíg Európában a WM-rendszer sem terjedt el teljesen, ők máris még tovább léptek. Pozzo a Juventus játékosát, Luisito Montit centro medianóként, a középpálya motorjaként kezdte használni. Monti visszazárt a védelem elé, mikor az ellenfél birtokolta a labdát, tapadt a középcsatárra. Labdaszerzést követően azonban előre nyomult, és segítette a támadókat. A „harmadik hátvéd” szerepkörét nem vette fel tehát, ugyanakkor mélyebben játszott, mint egy hagyományos középfedezet, és emiatt a két összekötőnek be kellett segíteni a két szélső fedezet védőmunkájába. A csapat alakzata így 2-3-2-3-ra, vagyis WW-re módosult.
Persze a magyar válogatott is mindent megtett, hogy sikeres legyen az 1938-as vb-n.
Az összetartás már akkor is fontos volt
– Okulva az 1934-es világbajnokság tapasztalataiból – amikor első mérkőzésünk előtt tíz nappal játékosaink még bajnoki mérkőzéseket játszottak – ezúttal az MLSZ igyekezett alaposan felkészülni a tornára. Tavasszal Dietz Károly szövetségi kapitány kérésére trénernek szerződtették Schaffer Alfrédot, az egykori legendás játékost, aki edzőként is kitűnő eredményeket tudott felmutatni. Egy jó edző a válogatott mellett már csak azért is fontos volt, mert 1945 előtt a szövetségi kapitányok elsődleges feladata a válogatás és csapatösszeállítás volt – így Dietz Károlynak sem volt edzői múltja. Bár a bajnokság 1934-hez hasonlóan ezúttal is elhúzódott, utazás előtt egy héttel a válogatott keret elvonult egy rejtekhelyre. Ennyiben tehát komolyabb előkészületeket tettek mint négy évvel korábban, bár az is tény, hogy az olasz válogatott egy hónapon keresztül készült a francia vb-re – mondta az mlsz.hu-nak Szegedi Péter szociológus-sporttörtnész.
Óriási volt a csalódás az olaszok elleni összecsapást követően a magyar táborban. Szabó kapus annyit mondott: „A régi recept, mi támadunk, és ők rúgják a gólokat.”
Sas Ferenc szomorúan jegyezte meg: „Úgy látszik, hogy a balszerencse-sorozat nem akar megszakadni. Sosem fogjuk ezeket megverni” – tudjuk meg Andreides Gábor: A párizsi ezüst című könyvéből.
Soha nem látott felvételek az 1938-as vb-ről!
