WTCC
2016. szeptember 28. szerda, 14:59
A kínai versenyhétvége lehetőséget teremtett számomra, hogy a világbajnoki harmadik helyért is harcba szállhassak a végén. Innentől ez a cél: az év végi dobogó!
Amikor kiszálltam az autóból a sanghaji Nyitó futam végén, azt láttam, hogy a csapatban mindenki örül, mindenki gratulál nekem. Én viszont kicsit sem éreztem boldogságot, sőt: rendkívül csalódott voltam. Szinte végig vezettem a futamon, legbelül már beleéltem magam a győzelembe, és iszonyatosan nehéz volt ezek után elfogadni a második helyet. Kívülről a csapat tagjai sokkal reálisabban élték meg nálam a történteket. Ők már akkor tisztán látták azt, amit én csak most, már itthon, a lakásban töprengve érzek át: kihoztuk a maximumot a lehetőségeinkből, és nincs okunk mérgelődni. Annál több van örülni.
Az első futam előtt nem számítottam arra, hogy akár nyerhetek is. Pontosabban tudtam, hogy ehhez nagy szerencsére is szükségem lesz, mert a Fő futamon láttam, hogy milyen mértékű a lemaradásunk a hosszú egyenesben. 7–10 km/h-val lassabbak voltunk ott, mint a többi márka, amikörülbelül olyan, mint amikor sétálsz, és valaki lazán elkocog melletted. Ez egyszerűen túl nagy sebességkülönbség, úgyhogy inkább csak azt tűztem ki célul, hogy a fordított rajtrácsos második helyről indulva be tudjam hozni a Hondát a dobogóra. Ennek ellenére könnyen összejöhetett volna a szezonbeli második futamgyőzelmem, mindez apróságokon múlt. Például ha nem jön be a safety car, és ezzel nem veszik el az akkor kb. két másodperces előnyöm, akkor talán kitartottam volna az élen. De amikor láttam, hogy Thed Björk került mögém, és öles léptekkel dolgozza le a hátrányát, tudtam, hogy bele kell adnom mindent, ami a csövön kifér.
Körökön keresztül vonatozott mögöttem, és többször is nekem jött kicsit hátulról. Nem voltak ezek komoly taszigálások, inkább csak apró ütések, amiket kamerán keresztül nem is igazán lehetett látni. De én éreztem őket, így az egyik féktávon ráhúztam Björkre az autót, ezért kaptam a fekete-fehér zászlós figyelmeztetést. Meg akartam mutatni neki, hogy én is ott vagyok a pályán. Ha kell, én is ki tudom tenni a könyökömet, azt azonban nem gondoltam, hogy kapásból figyelmeztetnek majd ezért. Egyébként mivel Björk apró lökéseit nem láthatták tisztán a bírák, utólag abszolút jogosnak tartom, hogy figyelmeztettek engem. Mindenesetre ez nem befolyásolt semmiben, nem fogtam vissza magam azért, mert a következő szankció a kizárás lett volna velem szemben.
Következmények nélkül mégsem múlt el mindez, mert a svéd sorozatos lökései úgy megdolgozták a Honda hátulját, hogy kulcspillanatban leszakadt a hátsó lökhárítóm. Az utolsó körben a hosszú egyenes vége felé szinte már biztos voltam abban, hogy meg tudom nyerni a futamot, mert az előző körökben sem volt messzebb tőlem Björk, mégsem volt akkora lendületelőnye, hogy körbe tudjon autózni. Hogy ezúttal mégis sikerült neki, abban szerepe volt annak, hogy leszakadt a lökhárítóm. Ennek pillanatától két másodpercig egyáltalán nem gyorsult az autóm, így 7–8 km/h-val lassabb voltam az egyenes végén, mint a korábbi körökben. Emiatt alakult ki akkora sebességkülönbség köztünk, hogy simán el tudott menni mellettem, és erre nem volt ellenszer. Az egyenes végén a hajtűben próbáltam kívülről visszaelőzni, de a két autó ismét összeért a kanyar kijáratán, aminek következtében Björk felfüggesztése eltört. Az volt az utolsó reményem, hogy ezután elveszti az egyensúlyát, de az utolsó kanyar sajnos balos volt, ahol a terheletlen, sérült bal hátsó kereke nem számított sokat, így meg tudta tartani az első helyét.
Vizsgálták az esetet a bírák, először halványan reménykedtem is benne, hogy esetleg időbüntetést kap, de lehiggadva már nem gondolom, hogy ez jogos lett volna. Björk keményen küzdött, olyan viszont nem történt, ami egyértelműen indokolta volna a szankciót. Azt kell nézni, hogy kizárólag a lökhárítóm leszakadása miatt tudott-e megelőzni, amiért ugye ő volt a felelős. A versenybírák szerint volt akkora lendületelőnye, hogy enélkül is elmehetett volna mellettem. Ezzel közvetlenül a leintés után vitatkoztam volna, de visszanézve a felvételeket sajnos számomra is hamar egyértelművé vált a hatalmas lendületkülönbség.
Ezután a Fő futamon szerencsétlenül alakult számomra a helyezkedés a rajt után, ott veszítettem is egy pozíciót. Azt is tudni kell, hogy az összes ászomat kijátszottam az első futamra, így a másodikra már nem maradt igazán jó állapotban lévő gumim sem. Ezzel szemben Tiago Monteiro például új gumikkal tudott menni, de egyébként is jól kockáztatott a rajtnál, ügyesen jött fel a nyolcadik helyig. Az, hogy én végül a még pontszerző tizediket is elveszítettem, fejben dőlt el. Túlságosan dolgozott még bennem a düh a Fő futamos Björk-féle eset miatt, és bevallom, valakin le akartam vezetni ezt a feszültséget. Szegény Hugo Valente volt rosszkor rossz helyen, és túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy leszorítsam őt a pályáról, Tom Coronel pedig ezt kihasználva előzött meg a tizedik helyen. Sajnálom az esetet, és teljesen megérdemeltem a figyelmeztetést, amit kaptam Valente leszorítása miatt, de abban a lelkiállapotban őszintén szólva jól esett kicsit „odacsapni” valakinek. Nyilván ha erős pontszerző helyekért megy a játék, meg tudom emberelni magam, ebben a futamban azonban a kilencedik helynél sehogy sem volt több a tempóm alapján.
Összességében nagyon jó hétvégét zártam Kínában. Büszke vagyok arra, hogy az időmérőn és a Nyitó futamon szinte tökéletes teljesítménnyel sikerült összehoznom egy második helyet egy olyan autóval, amivel a sanghaji körülmények között az első tízbe is nehéz volt bekerülni. A Honda szempontjából persze csalódást keltő volt a verseny, hiszen mindig kicsit jobbra számítunk, ám ezúttal a realista énünknek lett igaza a lemaradásunkat tekintve. Tisztán látszik, hogy milyen területeken kell fejlődnünk, és dolgozni fogunk érte. Kína ugyanakkor lehetőséget teremtett számomra, hogy a világbajnoki harmadik helyért is harcba szállhassak a végén. Innentől ez a cél: az év végi dobogó!
