A Debreceni VSC alapításának március 12-én volt a 120. évfordulója: számtalan kiváló szakember és futballista tett azért, hogy a kétezres évekre a Loki Magyarország egyik legeredményesebb klubjává nője ki magát, közülük is kiemelkedik Sándor Tamás és Herczeg András, akit a szurkolók a klubtörténet legjobb labdarúgójának illetve edzőjének választottak meg.
Sándor Tamás (fotó:Molnár Péter, Hajdú-Bihari Napló)
– Ha a százhúsz éves DVSC történetének legjobb futballistáját keresem, jó helyen járok?
– Papíron igen… – vette a lapot a Loki korábbi klasszis labdarúgója, a DEAC vezetőedzője, Sándor Tamás. – Sokan szavaztak, a többség rám, ezt ezúton is köszönöm. Felemelő érzés volt szembesülni a végeredménnyel. Azzal persze tisztában vagyok, hogy ez egy szubjektív voksolás. Hozzám hasonlóan a legtöbb szavazó nem láthatta játszani a klub hajdanvolt klasszisait, például Zilahi Zoltánt vagy Komlóssy Imrét, meglehet, ha látta volna, nem rám, hanem valamelyikükre esik a választása. Az is lehetséges, hogy ha a DVSC százötven éves lesz, és rendeznek egy újabb szavazást, már nem én végzek az első helyen. Mindenesetre óriási elismerésnek tartom, hogy most én nyertem, az elmúlt százhúsz esztendőben mégiscsak számos remek futballista ölthette magára a Loki mezét. Közülük jó néhányat volt szerencsém testközelből, nézőként vagy éppen a régi Nagyerdei Stadionban labdaszedőként látni.
– Ön kire voksolt volna?
– Á, képtelen lettem volna dönteni! A bőség zavara, ugyebár. Egy tízes listát minden bizonnyal össze tudnék állítani, de azt ne kérdezze, hogyan alakulna a rangsor…
– Azon elgondolkodott már, miért ön kapta a legtöbb szavazatot?
– Sok összetevője lehet ennek. Feltehetően az is közrejátszik benne, hogy debreceni gyerek vagyok, a város szülötteként vehettem ki a részem a DVSC jelentős sikereiből. Arra a bizonyos tízes listára talán magamat is felírnám, mert szereztem fontos gólokat, adtam gólpasszokat, még egy-két látványos megoldás is fűződött a nevemhez. Szokták volt mondani, senki sem lehet próféta a saját hazájában, nos, az én esetemre ez nem igaz. Nagyon örültem annak, hogy már tagja lehettem annak a fiatal debreceni játékosokra épülő csapatnak, amely 1993-ban feljutott az NB I-be. Mifelénk sokan úgy tartják, akkor kezdődött el az a folyamat, amely a kétezres években csúcsosodott ki.
– Ha azokban az években, amikor a labdát szedte, valaki azzal kocogtatja meg a vállát, hogy „…Tomika, meglátod, a Loki hétszeres, te pedig négyszeres bajnok leszel”, mit szólt volna?
– Ezt legfeljebb kiváló kapusunktól, Mező Józseftől hallhattam volna, mert mindig a kapu mögött álltam. Ő azonban általában csak annyit mondott: „Kicsi, lassabban hozd vissza a labdát…” Az idő tájt nyilván senki sem gondolta volna, hogy egyszer Magyarország legjobb csapata lesz a DVSC. Egyfelől nem vetette fel a pénz a klubot, másfelől a rendszerváltás előtt a vidéki egyesületek ritkán rúghattak labdába a fővárosiak mellett. Szóval, sokáig nemigen volt okunk abban hinni, hogy miénk lehet az aranyérem, ám ahogy teltek-múltak az évek, úgy vált erősebbé a Loki, mígnem én is feltettem magamnak a kérdést: miért ne lehetnénk bajnokok?! A külföldön töltött évek után már úgy jöttem haza, hogy bajnok akarok lenni a Debrecennel! Arról álmodtam – már felnőtt fejjel –, hogy én vezethetem ki a csapatot arra a meccsre, amelyen megszerezhetjük az aranyat. Ez aztán megadatott nekem, amiért végtelenül hálás vagyok a sorsnak.
– Ha már beszélt a felnőttkori álmáról, árulja el, gyerekként miről ábrándozott?
– Akkor csak élvezni akartam a focit. Idővel persze megfogalmazódtak bennem célok, mindenekelőtt szerettem volna jó futballista lenni. Szerettem volna a Lokiban játszani – lehetőleg az első osztályban. És szerettem volna válogatott is lenni. Hogy mindez megvalósuljon, kellettek az edzők és a társak, s kellett az is, hogy amilyen jó, olyan elhivatott és sikerre éhes játékosok alkossák a keretünket. Ennek is köszönhető, hogy a hőn áhított egy bajnoki címből több lett. Nem a véletlen műve volt tehát, hogy jó ideig a Debrecen számított a legeredményesebb magyar klubnak. Történelmet írtunk azzal, hogy vidéki csapatként sorozatban háromszor végeztünk a bajnokság élén – ez volt karrierem legszebb mesterhármasa. Egyébként tudja, mikor éreztem azt, hogy összejöhet a bajnoki cím?
– A 2004–2005-ös idény huszonnyolcadik fordulójában, amikor önök megverték a Békéscsabát, a Fradi pedig kikapott Pécsen, és ezzel behozhatatlan előnyre tettek szert?
– Nem! Egy évvel korábban, amikor az utolsó játéknapon három egyre kikaptunk a Ferencváros otthonában. Listavezetőként utaztunk az Üllői útra, ám győzelmükkel a zöld-fehérek megelőztek minket. Rettentően csalódottak voltunk, hogy kicsúszott a kezünkből az arany, de éppen azért, mert kézzelfogható közelségbe került, a lelkünk mélyén tudtuk, a csoda megtörténhet! Rá egy évre meg is történt, ami nagyban betudható annak az egységnek, ami akkor Debrecent jellemezte. Nem a klubra, a városra gondolok, akkoriban tényleg mindenki összefogott annak érdekében, hogy történelmet írjunk. Már-már törvényszerű volt, hogy az élen végzünk.
– A kívülállónak olyan érzése volt, hogy az a Loki – jó értelemben – valamiben más volt, mint a többi klub.
– Igen, volt bennünk valami plusz. Utólag elmondhatom, a kötődés miatt kialakult egy roppant erős mag a csapaton belül, nehezen fogadtuk be a máshonnan érkező játékosokat. Jobban mondva: akik jól teljesítettek, akiken azt láttuk, hogy mindenre hajlandók a klubért és a városért, azoknak nem volt gondjuk a beilleszkedéssel, velük a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Akit csak a pénz érdekelt, aki nem szívvel-lélekkel küzdött a Lokiért, annak nem sokáig volt maradása Debrecenben.
Herczeg András. Fotó: dvsc.hu
– A Loki Tv-nek adott hosszabb interjút a szavazáson elért győzelme után. Jól láttam, hogy az Oláh Gábor utcai stadionban nosztalgiázva elérzékenyült?
– Inkább úgy fogalmaznék, szívmelengető volt újra átélni azokat a pillanatokat. Kissé kiszakadtam a mai világból, és visszautaztam oda, ahol életem legszebb sikereit értem el. Jót tett a lelkemnek, hogy a riport során szóba kerültek azok az évek, örömmel beszéltem róluk. Elmúlt az időszak, de azért gyönyörű volt.
– Az edzősködést is élvezi?
– Nagyon! Amit kaptam futballistaként, igyekszem átadni a játékosaimnak. Rájöttem, nincs annál szebb és jobb, mint amikor a meccsen viszontlátom, amit a héten gyakorolunk. Ha ez eredménnyel is párosul, annál többet egy tréner aligha kívánhat. Büszke vagyok a nyolcvan százalékban egyetemistákból, kilencven százalékban DVSC-kötődésű srácokból álló csapatra.
– A Loki történetének legjobb edzőjének a két-két bajnoki címet, Magyar Kupát és Szuperkupát nyerő, a csapatot a Bajnokok Ligája és az Európa-liga csoportkörébe vezető Herczeg Andrást választották. Aláírná, hogy hasonló sikereket ér el a folytatásban?
– Minden idők legeredményesebb debreceni edzőjéről beszélhetünk. Jól jár, aki azt az utat választja, mint ő, s olyan sikerekről ábrándozik, amilyenekkel Bandi bá dicsekedhet. Szóval, igen, boldogan kiegyeznék azzal, ami ő elért.
(nemzetisport.hu)
