A magyarországi férfiak átlag életkora a KSH adatai szerint 70 év. Az 1968-as, mexikóvárosi olimpián négyevezősben ezüstérmes magyar egység egyik tagja, Melis Zoltán szeptember 11-én ünnepli 75. születésnapját. A Csepel SC egykori kiválóságát, a későbbi szövetségi kapitányt – aki tizennyolc éve harcban áll a rákbetegségekkel – duplán megilleti a születésnapi gratuláció.
Melis Zoltán kedvenc kutyusaival (fotó:jochapress)
– Azt nem mondhatnám, hogy döntő fölényes győzelemre állok, de élek és ez a fontos. Sportágammal mindmáig laza, de folyamatos kapcsolatban vagyok. Kéthavonta 30-40 kortárssal összegyűlünk, elbeszélgetünk – a régi, szép időkről is.
– A kezdetekről nem sokan tudnak Önnel kapcsolatosan.
– Sportos családba születtünk, édesapánk egy ladikkal gyakran leereszkedett Ráckevéig is, de minket – Antal bátyámmal – nem segített rá erre a vonalra. Mozgásigényünket így a vágóhídi sportkörben, a Kinizsi Húsos birkózóinál próbáltuk meg kielégíteni. Eleinte jól ment, de néhány hónappal később a Tónit fejére ejtettem egy edzésen, erre abbahagyta. Engem pedig nemsokára egy durva baleset tántorított el a folytatástól.
– Ezután pesterzsébeti gyerekként a város túlsó végét vette célba…
– Kitaláltam, hogy úszni fogok, ezért naponta három és fél órákat utazgattam a Margitszigetre és vissza. Valószínűleg tehetségtelen voltam, mert az edző mindig elküldött a toronyugró medencébe. Ezt megunva, hamar befejeződött a sosem volt úszókarrierem.
– Az úszás után már az evezés jött?
– Ismerősöknél néztük az 1960-as, római olimpia tévéközvetítéseit. A kenus Parti János győzelme nagy hatással volt ránk. Nagybátyánk megígérte: elvisz minket kajakozni, de tévedésből az evezősöknél kötöttünk ki. Előbb csak a Tóni járt edzésekre, én egy évvel később, 1961-ben követtem. Bátyám hamar bekerült egy négyesbe, engem pedig egy „link” srác helyére később ő „protezsált” be. Ez a négyes 1964-ben már országos ifjúsági bajnokságot nyert.
– Ekkor még csak 17 éves volt.
– Ha lehet, még jobban belelkesedtünk, igen keményen dolgoztunk. Két év után, 1966-ban nyolcasban már a felnőtt világbajnokságon is indulhattunk Bledben. Az ottani 9. helyünket bátyámmal kétevezősben a következő évi Eb-n, a franciaországi Vichyben megismételtük.
– Ugyanott a magyar négyes Eb-ezüstérmet harcolt ki.
Ez a nyolc evezős aspirált a mexikóvárosi részvételre. Balról: Lucsánszky László, Romvári László, Czakó Csaba, Pályi András, Sarlós György, Csermely József, Melis Antal, Melis Zoltán (fotó: jochapress)
– Ez a tény nem valószínűsítette az 1968-as, mexikóvárosi olimpián való részvételünket. Csanádi Árpád javaslatára összeült egy „ellen-négyes” is, ebben ültem Romvári László, Pályi András és a bátyám mellett. A luzerni regattán lehetett bizonyítani, ki is a legény a gáton. Mivel a Czakó, Lucsánszky, Csermely, Sarlós négyes nem került a döntőbe, mi viszont három másodpercen belül maradtunk a végső győzteshez képest, így nekünk állt a zászló. Ám ezt követően a ferencvárosi érdekeltségű, „nagyhatalmú” sportvezető, Losonczi Tibor Pályi és Romvári helyére beültette Csermelyt és Sarlóst. Végül ez a négyes indulhatott Mexikóvárosban.
– Ahova már az olimpia kezdete előtt hat héttel kiutaztak.
– Az edzéseredményeink alapján nagyon jól mentek a dolgok, az előfutamban tíz másodperccel jobb időt mentünk egy másik futamban a későbbi győztes németeknél. A döntő azért egy kicsit másként alakult. Riválisaink „sokoldalúbb” felkészültsége döntött.
– Huszonegy évesen miként élte meg a sikert?
– Kimondottan örültem. Az ember fiatalon még nem érzi a lehetőségei határait. Én például azt hittem, hogy ez még csak a kezdet. Azután, hosszú, 1980-ig tartott pályafutásom során nem sikerült az ismétlés.
– Visszavonulását követően azonnal edzőnek állt.
– Addigra már szakedzői diplomám volt, legalulról akartam építkezni. Ám 1983-ban váratlanul felszólítottak: pályázzak a szövetségi kapitányi posztra. Előbb hármas társbérletet akartak, ezt nem vállaltam. Meglepetésre később egyedül engem bíztak meg. Első kapitányságom a barcelonai olimpiával (1992) zárult. Két évnyi csepeli lazítást követően – egyiptomi meghívást elfogadva – onnan két versenyzőmmel kijutottam az atlantai olimpiára, az egyik a döntőbe is bekerült. (1996). A hosszabbítás körüli hercehurcát megunva hazajöttem – itthon kaptam meg az új szerződést, de már nem mentem vissza.
– 1997-ben ismét megválasztották szövetségi kapitánynak…
– Két, alapvetően eltérő ciklusról beszélhetek. Az elsőben teljesen szabad kezet kaptam, mindenkinek én írtam az edzéstervét, a másodikban viszont már elsősorban koordinátorként működtem. Eredetileg is úgy terveztem, hogy a 2008-as, pekingi olimpiát követően visszavonulok.
– Mit gondol, miért várunk evezésben 1968 óta újabb olimpiai éremre?
– A kétezres évek elején előbb (kétszer is) a Pető Tibor-Haller Ákos, majd a könnyűsúlyú Varga Tamás-Hirling Zsolt kétpárevezős lett világbajnok és mégsem sikerült. Az edzőcsere, az edző-versenyző kapcsolatok alakulása és az elvégzett munka milyensége egyaránt közrejátszhatott az ötkarikás remények meghiúsulásában. Általánosságban is elmondhatom, az evezés nagyon „melós” sportág, itt tényleg rengeteget kell edzeni. Az U23-as korosztályig ma is jól állunk, de a következő fordulatszám-emelést már hosszú ideje nem sikerül megvalósítani.
– Visszavonulása óta mi minden történt az életében?
– Néhány hónapig csak szerencsétlenkedtem, azután visszasomfordáltam Csepelre, ahol egészen 2016-ig fiatalokkal foglalkoztam, teljesen társadalmi munkában. 2014-ben meghalt a feleségem, akinek mindmáig még a „letolásai” is hiányoznak. Bátyámmal minden hétvégét együtt töltünk, de a legfontosabb számomra egyetlen unokám, a már nyolc és fél éves Viktória.
(jochapress / Jocha Károly )
Post Views: 11
