Napjainkban szinte minden futballszurkoló tisztában van az olyan fogalmak jelentésével, mint a transzferdíj, az átigazolási időszak, a kivásárlás, a bónusz vagy az opciós joggal történő kölcsönvétel. Ismert, hogy egy játékos a klubjával kötött szerződése lejártakor onnan „szabadon” távozhat; ha más csapathoz kíván szerződni, bármely klubbal mindenféle megkötés nélkül tárgyalhat (sőt, erre már élő szerződése lejárta előtt fél évvel is lehetősége van), és korábbi munkaadója nem kérhet érte átigazolási díjat.
Az Európai Bíróság C-415/93 számú ügyben hozott döntése előtt a professzionális labdarúgás átigazolásait a maiakéhoz képest teljesen más szabályok határozták meg. A döntés alapvetően átrajzolta, de igazából konzerválta is Európa futballtérképét, miközben olyan hatásokat generált, amelyek a labdarúgást (a klubfutballt) drasztikus mértékben alárendelték a piaci viszonyoknak. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy jelentős múlttal rendelkező, de kevésbé tőkeerős csapatok (Ajax, Benfica stb.) „tűnjenek el” – de legalábbis szoruljanak vissza – Európa futballtérképéről, hogy eközben néhány éven belül olyan klubok emelkedjenek fel, és váljanak tényezővé a kontinensen, amelyek a múltjukat tekintve jóval kisebb sikerekkel büszkélkedhetnek, közelmúltbeli sikereiket így elsősorban a nagyfokú tőkeinjekciónak köszönhetik (Chelsea, Manchester City, Paris Saint-Germain).
A klubfutballban az 1990-es évek első feléig az átigazolási szabályok eléggé kaotikusak és bonyolultak voltak. A Bosman ügy utáni „szabályozási forradalom” előtt egy 1983-as dokumentum, a Belga Labdarúgó-szövetség (a továbbiakban: BLSZ) szabályzata (mely az UEFA és a FIFA által alkalmazott szabályokkal nagyjából összhangban volt) szerint történtek az igazolások. Ebben az adott játékos esetében háromféle jogviszonyt különböztettek meg: a nemzeti egyesületi tagsági jogviszonyt, a klubtagsági jogviszonyt, illetve a hivatalos versenyeken való részvétel előfeltételeként szolgáló igazolást. Magát az átigazolást úgy határozták meg, mint amely az adott játékos klubtagsági viszonyának változását eredményezi. A kölcsönadás tehát nem tartozott az „igazi” átigazolások körébe, mert a játékos klubtagsági viszonya lényegében megmaradt, „csak” annyi történt, hogy másik klubban szerepelt.
A klub és a játékos 1-5 éves időtartamra szerződhetett, és a kontraktus lejárta évének június 30. napjáig voltak érvényesek (természetesen volt lehetőség arra, hogy „átstrukturálják” a szerződéseket még azok lejárta előtt). Ha egy játékosnak lejáróban volt a szerződése, akkor a klub a lejárati év április 26. napjáig új szerződést ajánlhatott neki. A klub részéről ez a lépés célszerű volt, ha ugyanis nem tette, a futballista amatőr státusba került, amely a klubra nézve kedvezőtlenebb helyzetet eredményezhetett. Ennek az új szerződésnek (ajánlatnak) az elfogadásáról vagy visszautasításáról a játékos szabadon dönthetett. Ha a játékos nem fogadta el az új ajánlatot, akkor – a május 1. és május 31. közötti időszakra – az ún. „kötelező átigazolás” kategóriájába került. Ez a státus – ellentétben a „szabad átigazolással” – azt jelentette, hogy az eladó klub hozzájárulására nem volt szükség az átigazoláshoz („szabad átigazolásnál” a két klub és a játékos akaratnyilatkozatára is szükség volt a transzferhez). Mindkét átigazolásnál igényt tarthatott azonban az „eladó” klub ún. „képzési költségtérítésre”. Ezt az összeget a játékos életkorát és éves bruttó jövedelmét alapul véve számították ki. Ezzel a „kártalanítási” összeggel számszerűsítették azt, hogy a játékos az adott klubnál fejlődött, következésképpen a vevő klub papíron jobb játékost kapott. A vevő klub továbbá fizette azt a költséget is, amely abból adódott, hogy az eladó klubnak az eladott játékost elvileg pótolnia kellett.
A „szabad átigazolás” időszaka június 1-jével kezdődött. Ha egy klub le akart igazolni egy (lejárt szerződésű) játékost, akkor – a játékossal való megállapodásán túlmenően − köteles volt a megállapodás szerinti átigazolási díjat megfizetni az eladó klubnak. Amennyiben mégsem került sor az átigazolásra, a klub, amely a játékos tagságával rendelkezett, köteles volt a következő szezonra szerződést kínálni a játékosnak, méghozzá ugyanolyan feltételekkel, mint amilyeneket április 26-ig ajánlott neki. Ha ezt a játékos ismételten visszautasította, a klub augusztus 1-jéig jogosult volt ún. felfüggesztő feltételt alkalmazni, ellenkező esetben a játékos amatőr státusúvá vált. Az amatőrré vált játékos pedig klubja jóváhagyása nélkül is eligazolhatott − feltéve, hogy ezt megelőzően két(!) szezont kihagyott. Gyakorlatilag ez volt a játékosok egyetlen, bár igen gyenge „fegyvere” a szabályok ellen.
Az UEFA végrehajtó bizottsága 1990. július 1-jén léptette hatályba „Az UEFA tagegyesületei és ezek klubjai közötti együttműködés alapelvei” elnevezésű dokumentumot, mely tartalmazta, hogy szerződésének lejártával a játékos szabadon köthet új szerződést az általa választott klubbal. Az „új” klub ilyenkor köteles volt haladéktalanul tájékoztatni a korábbi klubot, ez utóbbi pedig értesíteni a nemzeti tagegyesületet, amely ezt követően kiállította az átigazolásról szóló nemzetközi tanúsítványt (ha nem tette, ezt a dokumentumot az UEFA pótolhatta). Mindez azonban semmit sem ért, ha a klubok nem tudtak megállapodni a pénzügyi kérdésekben.
A „képzési költségtérítéssel” kapcsolatban említést érdemel, hogy amennyiben nem sikerült a kluboknak megegyezniük az összegről, akkor azt az UEFA szakbizottsága határozta meg legfeljebb 5 millió svájci frank értékben. Ha minden pénzügyi kérdésben megegyeztek a felek, csak akkor volt olyan az átigazolás, amelyet szabályszerűnek ismertek el.
1991-ben került bele az a ma is érvényben lévő szabály az átigazolási alapelvekbe, mely szerint a játékos a korábbi szerződése lejárta, felmondása vagy annak a következő 6 hónapon belül történő megszűnése esetén köthet (elő)szerződést új klubjával.
Problémát jelentett a labdarúgásban a külföldiek helyzetének szabályozása (általában a külföldiek, illetve a nem az Európai Közösségek valamely tagállamának állampolgárai vonatkozásában) is. A szabályozási igény ezzel kapcsolatban már az 1960-as évektől felmerült, ekkortól kezdtek ugyanis megszorító szabályokat alkalmazni a külföldi játékosok igazolásával kapcsolatban (az olasz élvonalban például 1964-től 1980-ig nem lehetett külföldieket igazolni). Ezek a szabályok idővel változtak, enyhültek, ráadásul amennyiben a külföldi játékos már egy meghatározott ideje az adott bajnokságban játszott, „belföldinek” minősült. Bonyolultabbá tette a működést az is, hogy egyes UEFA-tagállamok kevésbé szigorú regulákat alkalmaztak, azaz messze nem volt egységes a rendszer. 1978-tól kezdődik a szabályok összhangba hozása, amikor is az UEFA kötelezettséget vállalt arra, hogy a közösségi tagállamok vonatkozásában (1978-ban ez 9 államot jelentett) nem alkalmaz megszorító szabályt arra nézve, hogy egy klub hány külföldit igazol. A pályára lépés tekintetében azonban már volt megkötés. 2 külföldi játékos szerepelhetett, azzal, hogy belföldinek minősült, aki már 5 éve az adott szövetség területén futballozott. 1991-től hozták be az ún. 3+2 szabályt, mely 3 külföldi nevezését engedélyezte meccsenként, de 2 olyan külföldi is pályára léphetett, aki már 5 éve az adott országban játszott, és legalább 3 évet ifjúsági csapatnál. A Bosman ügyben hozott ítélet ezt a kérdést is érintette.
A Bosman ügy története 1990-ben kezdődött. A főszereplő bizonyos Jean-Marc Bosman, egy ekkor 25 éves, egyébként közepes képességű belga futballista. Ifiként a Standard Liège-ben futballozott, majd 1988-ban 3 millió belga frankért az RFC Liège-hez szerződött. 1988-ban a felek két évre szóló szerződést kötöttek, amely 1990. június 30-ig szólt. Az akkori szabályok szerint a klub 1990 áprilisában egy új, egyéves szerződést kínált Bosmannak, aki azonban ezt nem fogadta el, többek között azért sem, mert a klub a korábbi bérének mindössze negyedét folyósította volna számára. Bosman így átadólistára került, tehát ahhoz, hogy őt valamely klub leigazolhassa, a vevőnek költségtérítést kellett volna fizetnie a Liège számára. Ennek összegét a klub mintegy 11 millió belga frankban határozta meg. Ez az összeg természetesen irreális volt, így a Bosmant időközben szerződtetni kívánó francia másodligás FC Dunkuerque visszakozott. Bosman tehát már nem állt szerződésben a Liège-zsel, azonban csak akkor igazolhatott volna másik csapathoz, ha a vevő kifizeti ezt a bizonyos összeget. Mivel erre nem került sor sem a francia, sem más csapat részéről, a Liège 1990. július végén felfüggesztette Bosman játékjogát.
Bosman 1990. augusztus 8-án indított pert a liège-i elsőfokú bíróság előtt a felfüggesztés visszavonása iránt. Kérte továbbá, hogy ügyében az Európai Bíróság hozzon előzetes döntést, valamint azt, hogy a BLSZ-t és az RFC Liège-t kötelezzék havonta 100.000 belga frank megfizetésére mindaddig, míg új csapatot nem talál magának. Bosman keresetének lényege az volt, hogy álláspontja szerint a BLSZ és az UEFA átigazolási és állampolgársági szabályai megakadályozták, hogy szerződésének lejártát követően a Liège-től a Dunkuerque-hez igazoljon át.
Az időközben (1992-ben) a liège-i fellebbviteli bíróságtól az Európai Bíróság elé kerülő ügyben a belga bíróság azzal kapcsolatban kért jogértelmezést, hogy az Európai Gazdasági Közösségeket létrehozó 1957-es Római Szerződés szabad munkaerőáramlást rögzítő 48. cikkével összeegyeztethetőek-e a kérdéses átigazolási szabályok. Időközben a perbe bekapcsolódott az eredeti alperesek (RFC Liège, BLSZ, UEFA) mellett az Európai Bizottság, valamint a belga, az olasz, a német és a francia kormány is. Bosman úgy érvelt, hogy mint munkavállalónak a szabad mozgáshoz való joga csorbult: a mintegy 12 milliós átigazolási díj miatt nem igazolhatott át másik csapathoz annak ellenére, hogy egyrészt szerződése a belga klubbal lejárt, másrészt a francia csapattal megállapodott.
A probléma összetettsége vagy „nem egyértelműsége” természetesen ezúttal is kapcsolódik a pénzhez. Ez esetben nem egyszerűen azt kellett tekintetbe venni, hogy egy szerződés lejárta után milyen követelései lehetnek a klubnak, hanem azt is, hogy a rendszer felbomlása milyen hatásokat válthat ki ebben az „iparágban”. A szabályok ugyanis – bár összességében nem voltak megfelelőek – biztosították azt, hogy a hatékony képzési rendszert működtető klubok jelentős és fix bevételi forrással számolhassanak arra az esetre, ha egy másik klub az ő játékosukat kívánta megszerezni.
A Bíróság a döntésében kimondta, hogy a Római Szerződés 48. cikkének rendelkezései alapján nem lehet alkalmazni olyan szabályokat, amelyek szerint a hivatásos labdarúgót új klubja addig nem alkalmazhatja, amíg az a volt klub részére átigazolási (képzési) díjat nem fizetett.
A másik problémakör a már említett állampolgársági kérdés volt. Itt a belga bíróság kérdése arra irányult, hogy a 48. cikkel összeegyeztethető-e az a szabály, mely nemzetiség, állampolgárság alapján korlátozza a mérkőzéseken a hivatásos labdarúgók pályára lépését. Bár a kérdés nem kapcsolódott szorosan a tárgyhoz, továbbá jogi problémaként felmerült, hogy adhat-e quasi jogértelmezést az Európai Bíróság, a testület ezzel a kérdéssel is foglalkozott, és úgy határozott, hogy az is ellentétes a közösségi joggal, ha a szövetségek által szervezett versenyeken a labdarúgó klubok színeiben csak korlátozott, meghatározott számú más tagállam állampolgárságával rendelkező labdarúgók léphetnek pályára.
A Bíróság tehát Bosman javára döntött, méghozzá annak ellenére, hogy hihetetlen erők mozdultak meg ellene. 1995-ben − a döntést megelőzően − az UEFA elnöke, Lennart Johansson nyomásgyakorlási céllal kijelentette, hogy az EU szabályai megfojtják a labdarúgást, és egyetemes érdek, hogy a rendszer fennmaradjon. Az UEFA vezetői a tagországok futballját, a klubokat, azok bevételeit (is) féltették a Bíróság döntésétől. Az UEFA 49 akkori tagállama által megfogalmazott, 1995 novemberében írt nyílt levélben az utánpótlás is szóba került. A tagállamok attól tartottak, hogy azon egyesületek, amelyek nagy hangsúlyt fektettek az utánpótlásképzésre, mostantól ezt félő, hogy fel fogják adni, ha ezáltal jelentős bevételtől eshetnek el. A Magyar Labdarúgó-szövetség részéről volt olyan felvetés is, hogy a gazdagabb klubok egyszerűen nem adnák ki a drága játékosaikat a nemzeti csapatoknak, nehogy azok megsérüljenek. Szóba került, hogy a döntés következtében a tehetősebb klubok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lehetnek. És még egy sor érvet felhoztak, miért kellene a Bíróságnak Bosman indítványai ellen döntenie.
A döntés ugyan megszületett, de az UEFA és a FIFA is vonakodott azt a szabályzataiba átültetni; vezetőik tárgyalásokba bocsátkoztak, alkudoztak, kiskapukat kerestek, próbálták elodázni a szabályváltoztatások bevezetését. Mindezek hatására az Európai Unió Bizottsága perrel fenyegette meg az UEFA-t, és 1996 januárjában másfél hónapot adott az UEFA-nak, hogy kidolgozza (átdolgozza) akkor hatályban lévő, átigazolásokra vonatkozó szabályrendszerét. 1996 márciusában végül az UEFA engedett. Bár óvatos próbálkozások később is történtek az UEFA részéről, nagyjából késő tavaszra mindegyik tagállam beállt a sorba. Egy korszak befejeződött, de a döntés következményeit csak évekkel később lehetett érzékelni. Ezek közül néhány.
1) A döntés hatásai közül talán a legfontosabb, hogy a futball globalizálódása következtében a külföldi játékosok szabadon áramolhattak be a bajnokságokba. Nem volt megkötés, hogy egy klub keretében hány külföldi szerepelhetett, de abban sem, hogy hány külföldi léphetett pályára. Két emlékezetes mérkőzés ezzel kapcsolatban: a londoni Chelsea 1999 decemberében a Southampton elleni bajnokiján egyetlen angol (brit) játékost sem szerepeltetett a kezdőjében, 2005 februárjában pedig a szintén londoni Arsenal úgy győzte le 5:1-re a Crystal Palace együttesét, hogy még a kispadján sem ült angol játékos.
2) A tradicionális klubok többnyire nagyobb szurkolótáborral, ebből is következően jelentősebb anyagi forrásokkal rendelkeztek, kedvezőbb szponzori, tévés stb. szerződéseket köthettek. Megvoltak a forrásaik ahhoz, hogy időről időre bankot robbantsanak az átigazolási piacon. Kialakult egy olyan csoport, amely megengedhette magának a legnagyobb sztárok szerződtetését is. Kezdetben a legnagyobb értékű transzfereket olyan legendás klubok hajtották végre, mint a Barcelona, az Inter, a Real Madrid vagy a Milan, később azonban már ez a tétel sem volt érvényes, és az utóbbi évtizedben – bár a legnagyobb klasszisok kb. 8-10 klubban szerepelnek – már a tradicionális klubokhoz nem tartozók (Chelsea, Manchester City, Paris Saint-Germain) is tudtak hatalmas összegű igazolásokat végrehajtani, lassan pedig elmondható, hogy a „gigatranszferek” leginkább az újgazdag klubok sajátjai. Persze hozzátartozik ehhez az is, hogy a minél nagyobb transzferekkel a vevők saját nagyságukat is demonstrálni akarják (ilyen volt például a Real Madrid és a Barcelona 2009-es transzferpárbaja). Így az sem érdekes számukra, ha a megszerezni kívánt játékos bőven ár feletti (Gareth Bale, James Rodriguez), mert a 60-70-80 milliós igazolásokkal (és előzményeikkel) vagy a világrekorddal médiahírverés jár, az reklámot jelent, ami pedig további bevételi lehetőségeket keletkeztethet. Az igazolás tehát külön üzletággá alakult, melyben egyre nagyobb szerepet kapnak az ügynökök is, akiknek persze nem az állandóság az érdekük, hanem az, hogy pártfogoltjuk „mozgásban” legyen, tekintve, hogy az átigazolás nekik is hasznot jelent (viszonylag új elem ezzel kapcsolatban az ügynöki jutalék, amely éppen „megfoghatatlansága” miatt nem ismer határokat). A piac viszont eközben olyan torzuláson ment keresztül, amelynek egyelőre nem látni a végét. Míg 15-20 évvel ezelőtt aranylabdásokért, világbajnokokért, legendákért (Zidane, Ronaldo) adtak már akkor is elképesztő pénzeket, addig az elmúlt néhány évben leginkább az életkor az, ami meghatározóvá vált: a klubok nem akartak lemaradni egyetlen olyan fiatal játékosról sem, akinek nagy jövőt jósoltak (2015-ből a 20-21 éves Raheem Sterling, Anthony Martial, 2016-ból a 23 éves Paul Pogba, a 20 éves Leroy Sané, 2017-ből a 20 éves Benjamin Mendy és Ousmane Dembélé, majd a sor folytatható Mbappéval, Thomas Lemarral, João Félixszel, de Jonggal, de Ligttel stb.).
3) A futball egyre nagyobb üzletté vált, igazi szórakoztatóipari termékké. Ezt a befektetők is látták. A sztárkultuszt meglovagolva bekapcsolódtak a versenysportba, hatalmas összegeket költöttek arra, hogy klasszisokat csábítsanak a csapataikhoz. Mindezek hatására az angol Premier League egyértelműen a legerősebb és a leggazdagabb bajnoksággá nőtte ki magát. A több pénzből több jó játékost lehetett venni, erősebb csapatokat építeni. Ez képeződött le a Bajnokok Ligájában a 2000-es évek közepén, amikor az angol csapatok uralták az elitligát. Látható, hogy a gazdag klubok még gazdagabbak lesznek, azaz a legjobbak folyamatosan távolodnak a többiektől, aminek következtében utolérésük jóval nehezebbnek tűnik, mint korábban.
4) A Bosman-szabály következtében történő „sztárkoncentráció” miatt Európa futballjában igen éles határvonalat lehetett húzni az abszolút elitbe tartozó csapatok és a többiek közé. Ez már a döntést követő néhány év elteltével megtörtént. Ennek esett áldozatául az 1960-ban alapított Kupagyőztesek Európa Kupája is, mely papíron Európa második legrangosabb klubfutballsorozata volt. Nem volt azonban értelme annak, hogy fenntartsanak egy olyan sorozatot, amelyben jórészt olyan csapatok indultak volna „alanyi jogon” (azaz hazájuk kupagyőzteseiként), amelyek a bajnokságban nagy valószínűséggel BL- vagy UEFA-kupa (ma már Európa-liga) indulásra is jogosító helyezést értek el, de amelyek nyilván a rangosabb sorozatokban kívántak szerepelni. Az 1999-ben megszűnő KEK utolsó idényében már a negyeddöntő is csak a Chelsea-t és a későbbi győztes Laziót tudta felvonultatni az európai topligák csapatai közül. Ugyanebben az évadban viszont az UEFA-kupában 3-3 olasz (pl. Parma, Roma) és francia (Lyon, Marseille), valamint 2 spanyol klub (pl. az Atlético Madrid) szerepelt a legjobb nyolc között. A KEK megszűnéséhez köze volt annak is, hogy mind a Bajnokok Ligája, mind az UEFA-kupa mezőnyét bővítették. Európa egyszerűen nem bírta volna el ezt a minimális presztízzsel rendelkező sorozatot.
5) A jelentős utánpótlásbázist kiépítő klubok, mint amilyen az Ajax, már nem tudják fiatal tehetségeiket csapataikba építeni, hogy velük a nemzetközi színtéren eredményeket érjenek el (erre egyébként már 1995 előtt is panaszkodott az amszterdamiak edzője, Louis van Gaal). Ennek egyszerű oka az időtényező. A tehetségeket a tehetősebb klubok igyekeznek fiatalon megszerezni. A fiatal pedig karriert akar csinálni, de nem az Ajaxnál. A klubnak és a játékosnak is érdeke lesz tehát, hogy a szerződése időtartama alatt vásárolja meg őt egy gazdagabb klub, hacsak nem akarja, hogy ingyen távozzon. A probléma kapcsán leggyakrabban idézett példa: az Ajax 1995-ös BL-győzelmét, illetve 1996-os BL-döntőjét követően az egyébként rendkívül fiatal keretből olyan klasszisok távoztak, mint Seedorf, Kluivert, Davids vagy a de Boer testvérek. Az amszterdami csapat pedig azóta csak egyszer tudott eljutni a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszába, és egyetlen számottevő sikere egy elbukott finálé az Európa-ligában.
6) A Bíróság döntésének egyik velejárója egy igen érdekes szabály lett, amelyet a játékos érdekei érvényesítéséhez felhasználhatott. Abban az esetben, ha egy játékos a klubjával legalább 4 éves megállapodást kötött, és abból legalább 3 évet ki is töltött, kivásárolhatta magát a szerződéséből azzal, ha befizette a kontraktusból még hátralévő időszakra eső bérét, valamint az akkori átigazolási díjnak az „amortizációval” csökkentett összegét. Ennek a szabálynak az alkalmazása esetén a klub igen kellemetlen helyzetbe kerülhetett: a csapat, ha fontos volt számára a játékos, bele kellett hogy menjen a szerződés módosításába, ha nem akarta, hogy a játékosa kivásárolja magát. A játékos ezzel a lépésével persze saját maga számára is kedvező helyzetet teremthetett. Ha például egy évi 1 milliót kereső játékost egy 4 évre szóló, évi 3 milliós bért garantáló szerződéssel keresett meg egy másik klub, akkor a játékos számára megérte élni ezzel a lehetőséggel. A klub számára ez tehát kényszerhelyzetet teremtett, hiszen érdeke volt, hogy a játékost eladja, ha az menni akart.
7) A Bíróság döntésének egyik „leglátványosabb” következménye az lett, hogy dúsgazdag befektetők egyszerűen megvásároltak klubokat, amelyeket hatalmas összegekért igyekeztek megerősíteni. Bár jelenleg a Chelsea-t, a Manchester Cityt, a PSG-t szokták „újgazdagsággal” vádolni, hasonlóra korábban is találni példát: az 1980-as évek közepétől az Olympique Marseille-t megvásároló Bernard Tapie és a Milant megszerző Silvio Berlusconi hasonló módon dominálta a piacot, a nem jelentéktelen különbség az volt az akkori és a jelen szabályai között, hogy bizonyos regulák akkor még ténylegesen megkötötték a kezüket: a két klubtulajdonosnak alapvetően a francia, illetve az olasz játékosokra alapozva kellett csapatot építenie. A Financial Fair Play látszatintézkedései ugyanakkor nem komolyan vehetőek. Felvetődhet így a (költői) kérdés, hogy vajon Manszúr sejk befektetett volna-e a Manchester Citybe, ha a külföldi játékosok megszerzését alapvetően korlátozó szabályok ma is érvényben lennének.
8) Negatív hatásaként értékelhető a döntésnek, hogy az európai topbajnokságokban egyre kevesebb a hazai futballista. Bár Spanyolországban és Olaszországban javarészt megmaradtak a futballstílusra jellemző vonások (bár a Serie A egyre gólerősebb, és egyre több igazán támadó futballt játszó csapatot találunk), Angliában ez eltűnőben van. Az „angol futball” jelentősen átalakult, köszönhetően annak, hogy a Premier League-ben szereplő játékosok majdnem kétharmada külföldi (összehasonlításként: a Primera Divisionban 41%, a Serie A-ban 58%, a Bundesligában 54,8% a külföldiek aránya a mostani adatok szerint), miként a top klubok edzői is. Mindez sokáig hatással volt az angol (felnőtt)válogatottra is, amely olyan játékosokra kellett hogy épüljön, akik nem feltétlenül voltak alapemberek klubcsapataikban. Az utánpótlás átszervezése és modernizálása következtében azonban mintha történt volna elmozdulás e téren.
9) A szabad átigazolási rendszer bevezetésének következménye lett az is, hogy a klubok a valóban jó játékosokat megpróbálták magukhoz láncolni. Míg korábban egy játékos beérte azzal az eséllyel, hogy a Real Madridban vagy a Juventusban játszhat, trófeákat nyerhet, addig a Bíróság döntése után egyre erőteljesebben jelentek meg a játékosok anyagi természetű követelései. Mindez nem pusztán azzal volt összefüggésben, hogy a játékosok (persze ügynökeik hatására) kapzsibbakká váltak, vagy hogy észrevették, igazából mennyit is érnek klubjuknak. Egyre nagyobb szerepet kezdett játszani a futballban a pályán kívüli tevékenység, bemutató mérkőzéseket és egyéb eseményeket szerveztek a klub (és/vagy szponzorai) reklámozása céljából – mindezt pedig természetesen a játékosokkal kellett „végrehajtani”. A játékosok reklámtevékenysége manapság már egyáltalán nem elhanyagolható szeletet hasít ki a futball nevű iparágból.
A futballban keringő hatalmas pénzek miatt tehát a játékosok úgy érezték, ha ők annyira fontosak a klubnak, és olyan bevételi forrásokat generálnak a csapatuknak, amilyeneket, akkor elvárták, hogy ezt honorálja megfelelően a klub. Ha nem tette, a játékos azzal fenyegetőzhetett, hogy elhagyja a csapatot. A klubnak két lehetősége volt: kedvezőbb feltételekkel bíró új szerződést ajánlott, vagy megvárta, hogy ingyen távozzon a játékosa. Utóbbi esetben a játékos kikerült a piacra, és várta a klubok ajánlatait, és közöttük akár az alapján is szelektálhatott, hogy melyik milyen feltételeket tartalmazó szerződést kínált neki (amelynek már a reklámbevételek megoszlása is jelentős eleme). Ma már egyre kevésbé tapasztalható az, hogy a játékos a klub nevét, történelmét, hagyományait veszi figyelembe. Az ügynökök által is befolyásolt játékosok az esetek nagy százalékában ma már inkább azt a klubot választják, amely az anyagilag kedvezőbb szerződést kínálja nekik (korábbi „érdekes” transzferek például: Oscar, Hulk, Jackson Martinez, Witsel stb.).
Az, hogy egy játékos ingyen távozott, természetesen nem a nagyobb klubokat vetette vissza, hanem azokat, amelyek gazdálkodása arra épült, hogy kinevelte, majd eladta a fiataljait. A döntés ugyanis nem engedte, hogy a saját nevelésű játékosért a nevelőegyesület átigazolási díjat kérjen. Bár a Bíróság érvelése igencsak furcsának tűnik e kérdésben, a döntés megszületett. (Érdekes módon azonban a mai napig megvan az a szabály, mely szerint a játékost 23 éves koráig foglalkoztató klubok képzési költségtérítésre jogosultak minden további, azaz olyan klub részéről, amellyel a játékos 23 éves kora után kötött szerződést.)
10) A Bíróság döntése következtében teljesen átalakult a játékosvásárlási politika, az átigazolási szabályrendszer, a pénzügyi tranzakciók pedig megtöbbszöröződtek. Mindezek azt eredményezték, hogy az átigazolási időszakokat is szabályozni (egységesíteni) kellett. Ennek érdekében 2001 végén 11 európai labdarúgó-szövetség képviselői eljuttatták javaslatukat az UEFA-nak, amely szerint egy július 1-től augusztus 31-ig tartó, illetve egy január 1−31. közötti átigazolási időszakban lehetne végrehajtani a játékostranszfereket. A szabályok kisebb módosításokkal, de a 2002/2003-as szezontól bevezetésre kerültek.
Természetesen volt sportszakmai indoka is a téli piacnyitásnak. Sok klub számára a január jelenti az utolsó lehetőséget arra, hogy a vele szerződésben álló, de lejáró szerződésű játékosát értékesíteni tudja. Bár a nyári mercato során jóval tervezettebb a klubok átigazolási politikája, az adott naptári év végén sok esetben át kell gondolni az adott idényre vonatkozóan előzetesen kitűzött célokat. Ez történhet akkor, ha a klub mégsem jut be egy nemzetközi kupában az egyenes kieséses szakaszba (vagy éppen ellenkezőleg: ha – bár nem várta, de − több fronton is állva maradt); ha egy klub kulcsjátékosa súlyos sérülést szenved vagy eltiltják; ha a klub egy kiszemeltjéről kiderül, hogy nem akar hosszabbítani a volt klubjával, és a vevő meg akarja őt szerezni; ha az őszt úgy értékelték, hogy jó esélye nyílik a csapatnak egy trófea megnyerésére stb.
Az Európai Bíróság Bosman ügyben hozott döntése következtében a klubfutball teljes egészében megváltozott. Egyes klubok nyertek, mások veszítettek. Nem várt módon a Milan volt az egyik olyan óriásklub, amely a döntést követően ész nélkül rontott neki a piacnak, de a rossoneri 1996−1998 közötti piaci ténykedése azt bizonyította, hogy a tőkeerő és a jó igazolási politika nem minden esetben feleltethető meg egymásnak.
A cikk következő részében részletesen kitérünk arra, hogy az elmúlt évtizedekben az ingyen érkező és távozó játékosok milyen hatással voltak a Milan átigazolási politikájára.
