Oszlopos tagja, meghatározó játékosa volt a Csepel több mint 30 évvel ezelőtti, 1989-es bajnokcsapatának Somogyi László, Soma. Érdekes “szakmai életút” az övé: közelébe sem került utánpótlás, korosztályos válogatottaknak, sőt NB I-es játékosnak is csak aránylag későn, 24 éves korában mondhatta magát – hogy így legyen később 1983 és ’86 között több mint hatvanszoros magyar válogatott. Legidősebb gyermekével hosszú éveken át játszott együtt NB II-ben, lánya utánpótlás Eb-ezüstérmes és All-Star csapat tagja volt, de nagyon fiatalon abbahagyta a kosarazást, fiatalabb fia pedig remek évadot produkláva bajnok lett a Falco csapatával, jelenleg pedig a vb-csapatba való kerülésért harcol. Somogyi Lászlóval beszélgettünk, a régi ismeretség okán – tegeződve.
Somogyi László és családja
– A Csepellel voltál a csúcson, bajnok lettél. Ott is nevelkedtél, jártad végig a korosztályokat? – kérdeztük “Somát”.
– Nem, Szabolcs megyei vagyok, Nyíregyházán, középiskolában kezdtem kosarazni, majd felkerültem a Műegyetemre. Szerettem volna az akkor a csúcson lévő MAFC-ban játszani, de abba a Szirmai, Ujhelyi, Salgó-féle csapatba nem volt esély bekerülni az én akkori elég csekélyke előképzettségemmel. Többen voltunk így műegyetemisták, akik eljártunk Gödöllőre a GEAC-hoz játszani az NB II-be, és azon a szinten elég jó kis csapatunk volt. Az egyetemi évek vége felé játszottunk az akkor az élvonalból kiesett BSE-vel, onnan keresett meg az edző, Kertész István. Jól éreztem magam Gödöllőn, kezdetben nem akartam menni, aztán amikor egyszer kimentem a Nemzeti Sportcsarnokba megnézni egy kettős rangadót, újra találkoztam Kertésszel. Akkor már hosszabban beszélgettünk, mondta, valószínűleg visszajut az NB I-be a társaság, ahol szívesen látnának. Visszajutott, én pedig átmentem, gondoltam, kipróbálom magam az NB I-ben.
– Milyen csapatba kerültél?
– Elég különös volt a keret összetétele. Voltak rutinos játékosok, mint például Czina Józsi vagy Monoszlai, és a BSE-ben akkor volt feljövőben egy roppant tehetséges fiatal korosztály Berkics Lacival, Misek Csabival, Tímár Lacival. És ehhez a csapathoz került oda még irányítóként az akkor harmincnyolc éves Orbán Márton, aki ekkor már Ránky Mátyás mellett a válogatott másodedzője volt. Tulajdonképpen ő javasolta Ránkynak, hogy hívjanak be a válogatottba.
– Akkor még a BSE-ből lettél válogatott?
– Igen, de előtte még volt egy érdekes történet. Egy edzőtovábbképzőre minket, BSE-játékosokat vittek el a TF-re gyakorlatokat bemutatni. Ott jegyezte meg az ezen már edzőként résztvevő Gellér Sanyi, hogy Somogyit meg kellene tanítani kosárlabdázni. Amellett, hogy igaza volt, mert éreztem én is, hogy mind fizikai, mind technikai értelemben hiányoztak az alapok, ez azért megmaradt bennem.
– Milyen volt a válogatott, amelybe bekerültél?
– Csupa olyan játékosok játszottak benne, akikre abszolút felnéztem. Losonczy Árpád, Horváth “Görbe”, Székely Laci, Recska Laci, Szűcs Józsi, Varga Lajos az Izzóból.
– A sok kiválóság mellett azért a nemzeti csapatban akadt néhány emlékezetes fellépésed…
– Igen, ha jól emlékszem egy nyári Hepp-kupán jött ki nagyon a lépés, ahol Európa néhány kiemelkedő válogatottja – szovjet, jugoszláv, francia, német – mellett mindig részt vett egy vegyes csapat, amelyben Európában légióskodó amerikai játékosok mellett válogatottunk néhány tagja is lehetőséget kapott, a szövetségi kapitány és egy tengerentúli szakember vezetésével. Nos, valóban az egyik ilyen tornán nekem kijött a lépés, de az hivatalosan nem a magyar válogatott színeiben történt.
– Akkor Csepelre már mint válogatott játékos kerültél?
– Ez egy érdekes történet, akkoriban másként működött az átigazolás, mint manapság. A csepeli játékosok, elsősorban Cinóber, azaz Székely László “fűzött”, hogy menjek át hozzájuk, a bajnokság meghatározó csapata volt a csepeli. Mentem is volna, de a BSE nem adott ki, és ebből egy elég érdekes “megoldás” született: hét közben edzettem Csepelen, majd pénteken már a BSE-vel, és a bajnokit is a városmajori csapat színeiben játszottam. Aztán a következő évtől mehettem át Csepelre, szerintem ott fejlődtem igazán nagyot Halmos Istvánnál, “Senor”-nál, majd Balogh Józsefnél. Persze az edzők személye mellett az is kellett ehhez, hogy kiváló, nagy tudású játékostársakkal edzhettem nap mint nap, gondolok itt elsősorban a már említett Székelyre, Cuhorkára, Tarnai Bélára, Morgen Fricire. És ott is feljövőben volt egy ígéretes fiatal társaság Bartók Gyulával, Takács Sanyival és Kovács Zolival, akinek a bátyja, Attila (Kaponya) nagy szívfájdalmamra pont akkor igazolt el Zalaegerszegre, amikor én Csepelre kerültem.
– A bajnokcsapathoz azért kellett még egy – szó szerint – nagy igazolás…
– Így van, a rutinos, sokszoros csehszlovák válogatott center, Jaroslav Skála szezon közben került hozzánk, ha jól emlékszem egy mérkőzésünk után jött, “bújt” be az öltözőnkbe, úgy mutatták be. És bajnokok nem az előbb említett edzők, hanem Liptai István, “Csúzli” bácsi irányításával lettünk. Ő nagyon értett a játékosok nyelvén, remek volt a hangulat a csapatban, jelentős szerepe volt a bajnokság megnyerésében. A közelmúltban 87 éves korában sajnos, végleg itt hagyott bennünket.
– Miután az élvonalbeli kosarazástól visszavonultál, sem szakadtál el a sportágtól, sőt egészen sokáig játszottál még…
– Így van, egészen a koronavírus okozta kényszerszünetig játszottam NB II-ben különböző nevű – Kossuth KFSE, Aquitax, VSTR Hungária – csapatokban, de egy adott “baráti maggal”, majd következett egy kis visszatérés Csepelre, utána pedig jött a csapat, nem messze attól, ahol lakunk, Rákoskeresztúr, a KKS. Volt, hogy megnyertük a csoportot, osztályozót játszottunk. Az egész, hosszú NB II-es kosarazásban a játék szeretete mellett az volt a legnagyobb örömöm, hogy hosszú éveken át együtt, egy csapatban játszhattam idősebb fiammal, Zsolttal. Most már meccseket nem játszom, mozogni járok le hetente kétszer.
– Játékoskarriered kitárgyalása után, úgy gondoljuk érdemes, a gyerekeid karrierjéről is beszélni…
– Mielőtt a gyerekekről beszélnék, feltétlenül szólnom kell feleségemről, Zsuzsáról. Amikor még játszottam, maximálisan mellettem, mögöttem állt, megteremtette a hátteret, hogy a kosárlabdára koncentráljak, később pedig együtt segítettük a gyerekeket, jártunk, járunk a meccseikre. Zsolt fiam is jól indult, de tizenöt-tizenhat éves korában megsérült, nem folytatta a versenyszerű kosarazást – de mint mondtam, hosszú éveken át, nagy örömömre, együtt játszhattunk.
– Lányod, Andrea utánpótlás szinten nagyon sokra vitte, viszont elég korán, nagyon fiatalon abbahagyta…
– Andi tagja, sőt meghatározó játékosa volt annak a csapatnak, amely 2004-ben Tursics Sándor irányításával Pozsonyban U18-as Eb-bronz, két évre rá pedig Sopronban, Székely Norbert vezetésével U20-as Eb-ezüstérmet szerzett. A soproni Eb-n ráadásul a torna All-Star ötösébe is bekerült. Imádott játszani, aztán bekerült a felnőtt profi világba, az NB I-be. A korszak élcsapataiban Sopronban, Szolnokon, majd Pécsett is szerepelt, ám légiósokat igazoltak a posztjára. Keveset játszott, egyre nehezebben viselte a mellőzöttséget, a kiegészítő szerepet – majd egy idő után el is ment a kedve. Szülőként nagyon rossz volt látni, végigélni vele együtt mindezt. Az ember nyilván elfogult a gyereke irányába, ő is nagyon sajnálta, én is, hogy így alakult. Andi most banki területen dolgozik, és egészen a közelmúltig nem vett labdát a kezébe. Nemrég sikerült lecsalnom kicsit dobni – a keze még mindig jó. Újabban a munkahelye csapatával egy bankok közötti versenyre készül, lejár edzeni, vagy inkább mozogni. Tudjuk, ez nem NB I, de nagyon élvezi, aminek őszintén örülök. Egészen a közelmúltig viszont annyi volt a kapcsolata a kosárlabdával, hogy eljárt velünk, családi programok keretében öccse, Ádám mérkőzéseire.
– Ha már Ádámot említetted, előtte le a kalappal: olyan poszton robbant be, lett meghatározó játékos az NB I-ben, és játszott jelentős szerepet a Falco bajnoki címében, amelyen légiósok, külföldi játékosok szerepelnek a legtöbb helyen. Nyilván végigkísérted az útját, hogy jutott el idáig?
– Ő Andi révén szinte “beleszületett” a kosárlabdába, amely “megfertőzte”. Egészen kis srácként már jött a lányunk meccseire, és még szinte haza sem értünk, már végezte a lányok bemelegítő gyakorlatait. Később voltak ugyan buktatók, nehéz időszakok, de Ádám egy meglehetősen makacs, konok fiú, aki ha valamit a fejébe vesz, azt el is éri.
– Már nagyon fiatalon kikerült Spanyolországba…
– Igen, és az első év Sevillában az akadémián nagyon nagy csalódás volt – mégis, lehet sokat jelentett neki. Bár a Vasasnál, úgy gondolom, jó képzést kapott, mint mondta, fizikailag elég jelentős lemaradása volt a spanyol kortársaival szemben. Nem is került be a csapatba, nem vitték el a korosztályos döntőre. Szállását, étkezését ugyan fizették, azt hittük, ezután rögtön hazajön. Nem így történt, kint maradt, edzett, dolgozott, próbálta a lemaradását behozni. A következő szezon már nagyon jó volt, jól érezte magát, és sokat is fejlődött. A Torrelodones korosztályos csapatában, a madridi régióban első irányítóként sokat játszott a Real Madrid, az Estudiantes és a Fuenlabrada ellen. Ezt követte első úgynevezett profi szerződése a spanyol harmadosztályban. Ott az edző megmondta neki, hogy a színesbőrű és a fehér amerikai irányító mögött, ő, fiatalként csak harmadik lesz a posztján. Aztán úgy év végére kiharcolt magának nagyjából ugyanannyi játékidőt, mint a másik két játékos.
– Hazatérve pedig két év alatt eljutott oda, hogy – fiatalként – a bajnok meghatározó játékosa lett, és előfordult, hogy a válogatottban is vezéregyéniség volt…
– Ádám nem azért dolgozik, és nem azért akar játszani, mert fiatal, hanem azért, mert játékára, tudására szüksége van csapatának. Megmondom őszintén, nem tudom, honnan veszi a lelki és fizikai erőt a sok-sok egyéni, külön munkához, a saját technikai és fizikai fejlesztéséhez, amit végez. Ha annak idején csak negyed ennyi külön munkát végeztem volna, jóval többre vihettem volna. Nekem amit az edzőm mondott, próbáltam legjobb tudásom szerint megcsinálni – ez egy olyan játékoskarrierhez volt elég, amit elértem. Úgy látom, ahhoz, hogy ma egy fiatal játékos felnőtt szinten is meghatározó legyen, ez már kevés. Rengeteg külön, egyéni munkára van szükség, ahogy Ádám csinálja, nagyon büszke vagyok rá. Még csak karrierje elején jár, kíváncsi vagyok, mire viszi még!
(MKOSZ / Botár László)
