A hatvanas években csodakapusnak tartották Diósgyőrben, és vidéki játékosként jutott el a válogatottságig, ami akkoriban igen nagy szó volt. Puskás Öcsi is befolyásolta a karrierjét, Illovszky Rudolfnak köszönheti a legtöbbet, és volt két sorsdöntő meccse, érdekes módon az egyiken nem is védett. Tamás Gyula a saját tapasztalataira alapozva lett itthon az első kapusedző, ő alapította az első kapusiskolát, a tudására még Japánban is kíváncsiak voltak, manapság a parlamenti válogatott kapusait pallérozza.
Tamás Gyula (fotó:Havran Zoltán))
– Mit tud tanítani egy parlamenti képviselőnek? Hogyan vetődjön vagy lépjen ki egy beadásra?
– Ahogy mondja. Nádudvari Zoltán a parlamenti válogatott kapusa, aki semmit sem tudott, amikor beállt erre a posztra, és szép lassan megtanulta a labdafogást, a legördülést, a vetődést, azaz a szakmai fortélyokat. Amikor kapura rúgok neki, akkor gyakran odajönnek mezőnyjátékosok is, nézik, hogyan tartom a lábfejemet, és elfogadják a tanácsaimat. Jól érzem magamat közöttük, nyolcvan felett ez jó elfoglaltság.
– A hatvanas évek második felében nem értettem, hogy édesapám egy alkalommal miért egy Honvéd–DVTK meccsre visz, aztán azt mondta, megyünk megnézni a diósgyőri csodakapust, Tamás Gyulát. Tényleg csodakapus volt?
– Diósgyőrben annak számítottam, mert vidékről nagyon nehéz volt bekerülni a válogatottba. Akinek sikerült, annak igen csak megnőtt a tekintélye. Egyszer a Vasas jött hozzánk, akkor is nagyon jól ment a védés, így az angyalföldiek edzője, Illovszky Rudolf odajött hozzám, és azt mondta, maga egyszer a Vasas kapusa lesz. Kisvártatva meghívott a B válogatottba, amellyel Franciaországban játszottunk, és az egyik meccs után bejött az öltözőnkbe Puskás Öcsi. A fülem hallatára kérdezte meg Rudi bácsit, hogy ki ez a gyerek, mire ő azt felelte, hogy egy diósgyőri srác, Tamás Gyulának hívják.
– Mindig is ilyen csodakapus akar lenni?
– Dehogy! A diósgyőri vár alatti utcában születtem és nőttem fel, állandóan fociztunk, az iskolában, majd eleinte a klubban is középcsatár voltam, és rengeteg gólt rúgtam. Aztán egyszer elegem volt abból, hogy még többet kapunk, és beálltam a kapuba, megnézni, milyen az, megtetszett, és ott ragadtam. Ugyanakkor nagyon jól jött, hogy ballal, jobbal kitűnően rúgtam meg a labdát, ilyen kapus akkoriban nemigen akadt sehol sem, pedig nagyon hasznos tulajdonság ezen a poszton.
– Azt mondják, ritka bátor kapus volt, aki bármilyen talajon eldobta magát, és belevetődött a játékosok sűrűjébe is.
– Ez így volt, ha betonon játszottunk, ugyanúgy repültem a labdára, mint a füvön. De meg is lett az ára, kétszer törött el az orrom, az állkapcsom, gyakran ütköztem is, de nem érdekelt.
– Válogatott kapusként hogyhogy még évekig maradt Diósgyőrött, és nem engedett a fővárosi klubok csábításának?
– Sokáig nem akartam jönni, mert jól éreztem magamat, pedig az Újpest nagyon meg akart szerezni. Nem tudom miért, de nem volt kedvem odamenni, majd Rudi bácsi hetvenben beváltotta a „fenyegetését”, hívott, és neki igent mondtam. Nem volt egyszerű, mert a Diósgyőr egy évig nem engedett el, csak akkor adta az áldását az átigazolásomra, amikor cserében megkapta értem a Vasastól Mathesz Imrét.
– Ha nem Illovszky Rudolf hívja, nem jött volna Budapestre?
– Egyértelműen az ő személye döntött. Nála lettem először B válogatott, majd később válogatott, és már ott is sokat foglalkozott velem. Akkoriban még nem léteztek külön kapusedzők, és az öreg rendszeresen kint maradt velem az edzések után. Fantasztikusan sok fogásra megtanított, ehhez is remekül értett. Sőt azt is elmondta, hogyan irányítsam a védelmet, kezeljem a játékostársaimat, majd a fővárosba kerülve segített a beilleszkedésben is, szóval én nagyon sokat köszönhetek neki.
– Hogy ne csak a szépről essék szó, beszéljünk a hatvannyolcas, a szovjetek elleni Eb-selejtező visszavágójáról!
– Hát, ha muszáj… Itthon kettő nullra nyertünk. Fatér Károly védett, de a visszavágó előtt sérültet jelentett. Én másfél hónapja nem védtem, mert elrepedt az egyik kézcsontom, de mindenki győzködött, vállaljam a játékot. Nagyon nem akartam, de végül a vezetők azt mondták, te vidéki gyerek vagy, ne kéresd magad, te védesz. Kikaptunk három nullra, szerintem egy gólban voltam benne, ám a közvélemény előtt mindhármat rámvarrták. Én lettem a bűnbak, a szurkolók mindenütt szidtak, és bár első számú jelölt voltam az olimpiai csapatban, emiatt nem vittek el Mexikóba.
– Volt egy másik fontos és szomorú meccs is egy évvel később, ami pedig azért is lett emlékezetes, mert sokan mondták, hogy ha Tamás véd, akkor nem kapunk ki.
– Igen, Marseille, a csehszlovákok elleni pótselejtező. Sós Károly volt a szövetségi kapitány, sohasem kedvelt engem igazán, és ezt nem is leplezte. Ennek ellenére a felkészülési meccseken én álltam a kapuban, majd Marseille-ben megkérdezte, mennyit védtem villanyfényben. Mondtam, Diósgyőrött nincsen világítás, így nem sokat, mire közölte, hogy na, akkor nem én védek, hanem Szentmihályi. Az pedig sohasem derülhet ki, hogy mi lett volna az eredmény velem, kikapunk-e négy egyre, nincs is értelme erről beszélni.
– Nem volt gyanús, hogy azért tanul angolul, mert disszidálni akar?
– Nem tudok róla, ugyanakkor meg-megmosolyogtak, mert állandóan a könyveket bújtam. Bár kaptam néhány ajánlatot külföldről, a legkomolyabbat a német 1860 Münchentől, eszembe sem jutott lelépni. Pedig a nagybátyám, aki akkor már negyven éve Németországban élt, azt mondta, annyit kereshettem volna egy év alatt, mint ő a negyven éve során. Jól éreztem magamat a Vasasban, minden idekötött, és nem minden a pénz.
– Ugyanakkor a Vasasban lényegében önként adta át a helyét az ifjú Mészáros Ferencnek. Miért?
– Azért, mert óriási tehetség volt, és láttam benne az ambíciót. Mondtam Rudi bácsinak, hogy vállalom a kispadot, védesse őt, és mellette külön foglalkozom is vele. Sokat segítettem neki, de utólag sajnálom, mert sohasem köszönte meg, visszaélt a jóindulatommal, holott rengeteget köszönhetett nekem.
– Miért lett végül hivatásos kapusedző külkereskedő helyett?
– Nem volt kedvem irodában dolgozni. Amikor hazajöttem, Mészáros megint megkért, foglalkozzak vele, majd egyre több kapus szerette volna, ha edzeném őt, és ez lett a jövőm. Az első kurzusra csaknem nyolcvanan jelentkeztek, ami bizonyítja, hogy volt erre igény. Szakirodalom akkor még nem létezett, mindent a saját tudásomra és tapasztalataimra kellett alapoznom, kezdve a bemelegítéstől a meccsre való felkészülésen keresztül a technikai kérdésekig és a heti program felépítéséig. Én voltam az első, és a követőim már abból merítettek, amit én kidolgoztam. Később még Japánba is elhívtak egy bemutató körútra, tanfolyamokat is tartottam ott kapusoknak és edzőknek, itthon pedig több élvonalbeli klubban is dolgozhattam.
– Ki volt a kedvenc tanítványa?
– Nagyon sok kapus megfordult a kezem alatt, többen válogatottak is lettek. Mészáros volt a legtehetségesebb, de a leglinkebb is, Sáfár Szabolcs pedig azt mutatta meg, hogy hihetetlen szorgalommal és alázattal milyen messzire lehet eljutni. Tízévesen került a kezem alá, mindent megtett, hogy jó kapus legyen belőle, és amikor már válogatottként Salzburgba szerződött, egyszer megjelent nálam az osztrák klub egyik vezetője, és állást kínált, mert Sáfár csak velem akart dolgozni. Három évig dolgoztam ott, majd mondtam neki, nem ártana más módszereket is megismernie, azokat megszoknia, mert csak a hasznára válhat, végül az a kompromisszum született, hogy további két évig még kijártam hozzá.
– Fél éve ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját, és remekül néz ki. Hogyan tartja a formáját?
– Még régebben vettem egy szép telket Kismaroson, ahol a kert és a ház mellé építettem egy teniszpályát is, amely ma már műfüves. Oda nagyon sokat kijárok, összejövök a barátokkal, és teniszezünk. Nincs önpusztító szenvedélyem, betartom a koromra vonatkozó orvosi szabályokat is, és valóban nincsen semmi bajom. Sokat számít, hogy a magánéletem is rendben van. Hetven fölött elváltam, de öt éve együtt vagyok az új párommal, akivel régóta ismerjük egymást, a Vasasban dolgozott titkárnőként, de csak most találtunk egymásra. Hálát adok Istennek, hogy így alakult, mert nagyszerűen kijövünk egymással, még az angoltudásomat is frissen tarthatom vele, mert egy évtizeden át Angliában dolgozott korábban, de minden másban is remek partner. Nagy szerencsém van vele.
(magyarnemzet.hu/Pajor-Gyulai László)
