1958 nyarát írjuk, a helyszín Svédország. Éppen a hatodik labdarúgó-világbajnokság küzdelmei zajlanak, de nem csak ez teszi különlegessé az északi helyszínt, itt sorsolják ugyanis az első Európa-bajnokság tizenhatjainak selejtezős párosításait. Az esemény furcsaságát az adja, hogy ugyan a sorsolás még el sem kezdődött, az első Eb mérkőzést ekkorra már lejátszották. Az Európai Nemzetek Kupája néven induló sorozatra 17 csapat adta be a jelentkezését, így azért, hogy a nyolcaddöntőben párokba lehessen rendezni az együtteseket, játszottak egy előselejtező mérkőzést, ahol Írország hazai pályán fogadta Csehszlovákiát. A hazaiak 4–2-es vereséget szenvedtek, így elmondhatták magukról, hogy az első Eb-nek egyetlen csapata volt az övék, amely nem jutott be a nyolcaddöntőbe.
A svédországi sorsoláson nem kellett sokat várni rá, hogy a „Magyarország” feliratú cetli előkerüljön, másodikként húzták ki a mieinket, nagy bánatunkra viszont elsőként a „Szovjetunió” feliratú cédula került elő. A későbbi győztes szovjetek gyakorlatilag esélyt sem adva jutottak tovább, Moszkvában 3–1-re, a Népstadionban 1–0-ra győztek, a két találkozó viszont nézettségi rekordot döntött. Az első mérkőzésre százezer, a másodikra kilencvenezer belépő kelt el, így az Eb valamennyi mérkőzése közül erre a kettőre volt a leginkább kíváncsi a publikum.
A Népsport tudósítója az első félidei gyenge játékban és a csatársor kapu előtti rossz helyzetkihasználásában látta a vereség okát a moszkvai mérkőzésen. „A csatárok több esetben elhamarkodták jó helyzeteiket, gyakran pedig akkor sem vállalkoztak lövésre, amikor kedvező alkalom nyílott arra. Ha csatársorunk játékában a második félidőben nem lettek volna ezek a hibák, akkor jobb eredményt is elérhettünk volna a világbajnokság óta kétségtelenül sokat javult szovjet válogatottal szemben”.
Ezt ugyan még nem Európa-bajnokságnak hívták, de ennél sikeresebben sohasem szerepelt a magyar csapat
Négy évvel később, a második kontinensviadalon érte el legjobb helyezését a magyar-labdarúgó válogatott az Eb-k történelmében, – bár ekkor hivatalosan még mindig Európai Nemzetek Kupájának hívták a tornát, az átkeresztelésére csak négy évvel később került sor – ahol a legjobb négybe is beverekedte magát a csapat, majd a bronzcsatát megnyerte Dánia ellen. A selejtezők párosítását 1962-ben sorsolták ki és bátran kijelenthetjük, hogy kegyesebbek voltak hozzánk az égiek, mint négy évvel korábban, a magyar csapat első ellenfele ugyanis Wales volt. Hazai pályán kétgólos előnybe kerültünk, így a visszavágón elért 1–1-es döntetlen után a nyolcaddöntőben találta magát a magyar együttes, ahol a keletnémet válogatottat sorsolták a mieink mellé.
Az NDK az előző körben az elődöntőbe jutásra is esélyes csehszlovákokat búcsúztatta, így nem ígérkezett sétagaloppnak a németországi odavágó. A mérkőzés pikantériája, hogy a keletnémet válogatottat ekkor egy magyar tréner, Sós Károly irányította. A berlini mérkőzésen már-már úgy tűnt, hogy nem jutnak dűlőre egymással a csapatok, még a 90. percben is 1–1 állt az eredményjelzőn, ekkor azonban Rákosi Gyula eresztett el egy távoli bombát, ami utat talált a kapuba. Utólag tudjuk, hogy milyen fontos volt ez a gól, hiszen a visszavágóra nagyon felszívták magukat a németek. A november 3-i találkozó volt a magyar labdarúgó-válogatott 400. mérkőzése, de nem csak ettől volt különleges az összecsapás. Amint arra Hegyi Iván az Európa-csúcsok. A labdarúgó Eb negyvenéves története 1960-2000 című kötetében visszaemlékszik, a keletnémetek nem hoztak magukkal tréningruhát, így azok, akik kilátogattak az edzéseikre, „Hungária” feliratú melegítőben láthatták őket gyakorolni. A vendégekre átragadt a magyar virtus, és ugyan egy másodpercig nem vezettek a mérkőzésen, végül mi örülhettünk a 3–3-as döntetlennek, ami továbbjutást ért.
Ekkor még a hivatalosan négycsapatos Eb (a korábbi mérkőzések tulajdonképpen a selejtezők voltak) kapujában állt a magyar csapat, az utolsó akadályt Franciaország jelenthette volna a negyeddöntőben, de már a párizsi odavágón kétgólos előnybe kerültünk Tichy Lajos duplájának, valamint Albert Flórián találatának köszönhetően. A visszavágóra – nem meglepő módon – megtelt a Népstadion, amit a válogatott egy 2–1-es győzelemmel, összességében pedig egy 5–2-es sikerrel és az Eb-re való kijutással hálált meg.
A Magyarország, Szovjetunió, Dánia és Spanyolország négyes közül utóbbit választották a zárószakasz helyszínéül, a párosítások után pedig spanyol–magyar és szovjet–dán mérkőzéseket rendeztek. A párharc abszolút kétesélyes volt, dacára annak, hogy a házigazdával került össze Baróti Lajos együttese. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a spanyol szövetségi kapitány, José Villalonga nyilatkozata, aki úgy vélte, „Spanyolország balszerencséje, hogy a döntőbe jutásért a mezőny legerősebb csapatával játszik”. A mérkőzést a spanyolok uralták, a 35. percben Pereda fejesével szerezték meg a vezetést és több veszélyes helyzetet is kialakítottak, de hat perccel a rendes játékidő lejárta előtt Bene egyenlített. A hosszabbításban az újpesti támadó többször is vezetéshez juttathatta volna a magyar válogatottat, de nem tudott túljárni Iribar kapus eszén, a kihagyott helyzetek pedig megbosszulták magukat. A 112. percben egy szöglet után Amancio passzolta a magyar kapuba a labdát, döntőbe lőve Spanyolországot.
A Népsport 1964. június 22-i száma is részletesen foglalkozott a magyar csapat szereplésével. A lap helyszíni tudósítása, vagy ahogy akkoriban hívták, távbeszélő-jelentése szerint „a magyar válogatott csatárainak játéka a spanyolok ellen korántsem volt mutatós, nélkülözte a gyorsaságot, a lendületet, az ötletet, a küzdőképességet, és így nem volt képes fellelkesíteni a televízió előtt ült barcelonai százezreket. És mivel éppen a legjobban beharangozott két csatárunk maradt el igazi tudásától, azok, akiktől rengeteget vártak az itteniek, csillogást, nagy alakítást, bizony csalódtak”.
A bronzcsatában ugyan Bene ismét gólt szerzett Dánia ellen, mellette pedig Novák Dezső duplázott a hosszabbításban, a csapat mégsem volt elégedett a harmadik hellyel, érezték, hogy ebben több volt. A gólkirályi címért hármas holtverseny alakult ki, a spanyol Jesús María Pereda mellett Bene Ferenc és Novák Dezső is 2 góllal zárta a kontinenstornát.
A Népsport szerint a madridi (Spanyolország elleni mérkőzés) és a barcelonai (Dánia elleni mérkőzés) játékunk között a fő különbség az volt, hogy „míg ott a passzív csatársor pillanatokig sem volt képes a labdát tartani, ez a sor alig engedte át azt ellenfelének. De ez sejtette magában azt a hibát is, hogy az esetek többségében túlságosan is sok mozgásból, és eléggé lassan szövődtek a támadások. A dánok kapuját legtöbbször csekény kerülőkkel és kitérőkkel közelítették meg. Sok volt a tologatás a játéktér közepén, s ez könnyítette meg a dánok tömörülését”.
A szerző arra a következtetésre jut, hogy „komoly eredményt a mi egyébként jóképességű játékosokból összeállított csapatunk csak akkor érhet el, ha játéka jelentékenyen felgyorsul. Vonatkozik ez nemcsak a támadójátékra, hanem a védőjátékra is. A spanyolok játéka egyáltalán nem csodálatos, nem is túlságosan jól szervezett, de gyorsaságban sokkal a mieink fölött áll, és ez az, ami nem ízlett a mi csapatunknak”.
Ekkor még nem is sejthettük, milyen szépen fog csillogni évekkel később ez a bronz. Az 1968-as tornára nem kvalifikált magát a nemzeti csapat, 1972-ben viszont ott voltunk Belgiumban. A selejtezőben a Bulgária, Franciaország, Norvégia hármast megelőzve lett csoportelső a magyar válogatott, a negyeddöntőben pedig három mérkőzésen vívta ki a továbbjutást Románia ellen. A magyar csapat hazai pályán 1–1-et, majd Bukarestben 2–2-t játszott, végül semleges helyszínen, Belgrádban 2–1-re győzött Szőke István és Kocsis Lajos góljaival. Az elődöntőben a Szovjetunió válogatottja jelentette a végállomást, majd a bronzmeccsen a hazai belgák is jobbnak bizonyultak. Az egyetlen magyar gólt Kű Lajos szerezte tizenegyesből.
44 éves átok tört meg 2016-ban
Ami ezután jött, azt talán senki sem hitte volna. 1986-ban ugyan még kijutottunk a mexikói világbajnokságra, de 30 évet kellett várnia arra a magyar szurkolóknak, hogy újra nagy tornán szerepeljen a válogatott, és 44 évet, hogy ismét Európa-bajnokságon léphessen pályára.
Rögös út vezetett a 2016-os, franciaországi Eb-re. A mieink az F csoportban kaptak helyet a selejtezőben Görögország, Románia, Finnország, Észak-Írország és Feröer-szigetek mellett. Nem tűnt egy leküzdhetetlen akadálynak, de azzal vélhetően senki nem számolt, hogy Pintér Attila csapata egy 2–1-es északírek elleni vereséggel kezdi meg a selejtezősorozatot. A szövetségi kapitánynak nem is volt maradása, a következő, Románia elleni idegenbeli mérkőzésen már Dárdai Pál ült a válogatott kispadján.
Sokáig úgy tűnt, hogy vereséggel mutatkozik be a kapitány, de aztán jött Dzsudzsák Balázs és a 82. percben szabadrúgásból egyenlített, így egy pontot elhoztunk Bukarestből, ez pedig hatalmas lendületet adott a csapatnak.
Ezt követően Feröer ellen idegenben, majd Finnország ellen hazai pályán is 1–0-ra győzött a Dárdai-csapat. Ugyan sem a görögök, sem pedig a románok ellen nem tudtuk itthon tartani a három pontot (két 0–0-s döntetlenre futotta), de a két meccs között nyertünk Finnországban Stieber Zoltán bombájának köszönhetően. Időközben Dárdait kinevezték a Hertha vezetőedzőjének, így egy darabig egyszerre volt vezetőedző és szövetségi kapitány is, de a román meccs után döntéskényszerbe került és felállt a válogatott kispadjáról.
Helyét Bernd Storck vette át, aki egy Észak-Írország elleni 1–1-es döntetlennel mutatkozott be, majd a Feröer elleni 2–1-es sikerrel gyorsan hős lett belőle, ez a győzelem ugyanis azt jelentette, hogy az utolsó forduló eredményétől függetlenül a magyar válogatott már biztosan pótselejtezős helyen végez. Ott aztán Norvégiával került össze, amelyet kettős győzelemmel ütött el az Eb részvételtől. Megtört az átok, 44 év után ismét kijutott az Európa-bajnokságra a magyar labdarúgó-válogatott.
44 év alatt 20 csapattal nőtt a létszám, a magyar együttes dolga azonban így sem ígérkezett könnyűnek. A mieink az F csoportban kaptak helyet Ausztria, Izland és Portugália mellett, a tornát pedig a Bundesliga játékosokkal teletűzdelt sógorok ellen indították. Szalai Ádám bepiszkálta, pöckölte, tuszkolta, Stieber is lőtt egy szép gólt és győzelemmel kezdődött az Eb, a veretlenségi sorozatot pedig egészen az egyenes kieséses szakaszig tartott. Izland ellen 1–1, Portugália ellen 3–3, ami csoportelsőséget ért. A belgákkal aztán nem bírtunk, gurítottak egy négyest Toulouse-ban, de a magyar csapat így is várakozáson felül teljesített.
Joggal lehetett viszont elvárás, hogy a 2020-as Eb-n – ami a koronavírus-járvány miatt 2021-re tolódott át – is ott legyen a magyar válogatott. A selejtezőtorna ugyan nem a mieink szája íze szerint alakult, a Horvátország, Wales, Szlovákia, Magyarország, Azerbajdzsán ötösből a negyedik helyet csíptük el, de a Nemzetek Ligája C ligájában nyújtott teljesítményével pótselejtezőt játszhatott a válogatott. Ott előbb Bulgáriában nyert 3–1-re, majd hazai pályán Izlandot is kétvállra fektette, így megismételte a 2016-os bravúrt. Ha azt írtuk, hogy négy évvel korábban nem volt könnyű helyzetben Bernd Storck csapata, akkor Marco Rossi együttesére ez hatványozottan igaz. Ismét az F csoportban kapott helyet nemzeti tizenegyünk Portugália társaságában, az izlandi és az osztrák válogatottat viszont Németország és Franciaország váltotta.
Gyakorlatilag az esélytelenek nyugalmával vágtak neki a csoportkörnek a mieink, ám nüanszokon múlott, hogy nem sikerült csodát tenni. A portugálok elleni nyitómeccs ígéretesen indult, sokáig úgy tűnt, hogy a hazai közönség előtt legalább egy pontot elcsípünk, ám az utolsó percekben a címvédő háromszor is villant és magabiztosan győzött. A következő mérkőzését is a Puskás Arénában játszhatta Marco Rossi csapata, amely a legnagyobb meglepetésre 1–0-s előnnyel hagyta el a pályát az első félidő után Franciaország ellen. Hiába volt hatalmas nyomás a magyar kapun, egy pontot így is elcsentünk az előző torna döntősétől. Mindez azt jelentette, hogy a németek elleni zárómeccs előtt még esélye volt a továbbjutásra a válogatottnak. Az Allianz Arénában igencsak megizzasztották a Nationalelfet Szalaiék, a házigazda ugyanis csak a mérkőzés végén tudta döntetlenre menteni a derbit, ezzel kiharcolva a továbbjutást.
Zsinórban harmadszor is az Eb-n
A lecke fel volt adva a Rossi-csapatnak a mostani selejtezőtornán is, ám a mieink magabiztosan játszva nyerték meg a csoportjukat. Az alaphangot egy Bulgária elleni hazai 3–0-s győzelem adta meg, amit egy montenegrói 0–0 és egy Litvánia elleni 2–0-s hazai siker követett. A csoportgyőzelem felé való legnagyobb lépést a két, Szerbia elleni 2–1-es diadal jelentette, hiszen innentől kezdve nagyon kényelmes helyzetbe került a magyar válogatott. Már Litvániában meglehetett volna a kijutás, ám ekkor még csak egy 2–2-es döntetlenre futotta Szoboszlaiéknak, de a bolgárok elleni 2–2 már azt jelentette, hogy ott lesz az Eb-n a magyar csapat. Az utolsó fordulóban Montenegrót is helyre tettük (3–1), így veretlenül, csoportelsőként lett meg a kijutás a németországi kontinenstornára.
Hogy ott mi lesz? Ebben a cikkünkben már gondolkodtunk erről, de jövő héttől a háttérbe szorulnak a találgatások, elkezdődik ugyanis az Európa-bajnokság, amelynek valamennyi mérkőzését követhetik majd a hvg.hu-n.
Nyitóképünkön a Magyarország – Bulgária 4:1, világbajnoki selejtező, válogatott labdarúgó-mérkőzés 1957. június 23-án. A magyar csapat: Berendi Pál, Tóth II József, Várhidi Pál, Kárpáti Béla, Tichy Lajos, Tóth Mihály, Bozsik József, Machos Ferenc, Kotász Antal, Faragó Lajos, Hidegkuti Nándor. Fotó: Fortepan / Faragó György
Írta a HVG
A A legjobb Eb szereplésünkkor még nem is volt Európa-bajnokság bejegyzés először Hírpláza-én jelent meg.