Varga Ferenc jobbról, Pónyai György párjaként (fotó: jochapress.hu)
Július 3-án, pénteken ünnepli 90. születésnapját Varga Ferenc, a népszerű Feró bácsi, aki a Svájcban élő Gurovics Józseffel párban az első magyar kajakos érmet szerezte. A gratulációt fogadta, a nyilatkozat elől viszont kitért. Így a nagy harcosra egy korábbi interjúval emlékeztet a jochapress.hu.
Tizenöt éve versenyez a most 68 éves Pónyai György párjaként – idén is ott voltak Győrben, a masters bajnokságon. Kora alapján a magyar kajakozás bölcsőjénél is ott lehetett.
„Így igaz. Balatoni Kamill 1938-ban úgy szerzett a svédországi Waxholmban kajak egyesben tízezer méteren világbajnoki ezüstérmet, hogy itthon még nem is működött a sportág szövetsége. Erre csak három évvel később került sor, amikor is Kammermayer Oszkár lett az elnök, dr. Bréhm György pedig az ügyvezető elnöki teendőket látta el.”
– A klubokban viszont már korábban megkezdődött a „mocorgás”…
„A Pannónia Turista Egylet 1939-ben hívta életre a kajak szakosztályát. Én is ott kezdtem barátkozni a sportággal. Jól emlékszem, 45 centiméter széles és 650 hosszú, úgynevezett „nudlit” vettem 45 pengőért, miután megkaptam a felkéréssel egyenlő kérdést: „kiskomám, nem akarsz kajakozni?” Hosszú utat tettem meg, amíg eljutottam odáig, hogy 80 éves koromra olyan Plastex hajót kaptam, mint a háromszoros olimpiai bajnok Kammerer Zoltán és társai. Közben persze sok mindent megértem. Arra különösen szívesen emlékszem vissza, hogy 1943-ban úgy tudtam megvenni a következő kajakomat, hogy előtte éveken át, mintegy száz alkalommal mentem el alkalmi hómunkásnak, esetenként 3,50 pengőért. Végül csak összejött a háromszázötven pengő, így be is vásárolhattam.”
– Ekkor azonban már többszörös magyar bajnoknak mondhatta magát.
„Miután az első versenyeken a Pannónia színeiben, 1941-ben túljutottam, egy évvel később már az Ob-n győztes kajak négyesben szerepelhettem. Balatoni Kamill, Nagymajtényi Károly és Kubát Lajos mögött én ültem a negyedik lyukban. 1943-ban pedig – ekkor még mindig csak tizennyolc éves voltam – K-1 ezer és tízezer méteren, K-2 tízezren és K-4 ezren is a győztes hajóban szerepelhettem. Egészen 1944 karácsonyáig edzegettem, de akkor már muszáj volt leállni.”
– Meddig tartott a kényszerszünet?
„A II. világháborút követően hamar beindult az élet. 1945-ben Budapestre vonultam be katonának, majd 1946-ban a saját pékségünkben dolgozhattam. Naponta hat kilométert gyalogoltunk az Előre csónakházig, hogy edzhessünk, majd ugyanennyit vissza. Ezekben az években halomszámra nyertem a különböző egységekben a magyar bajnoki címeket; csak egyesben tíz aranyérmet szereztem az 1943 és 1951 közötti időszakban. Örömömre legalább ilyen jól ment életem nagy szerelmének, Déri Emminek is a versenyzés.”
– Mégsem kerülhetett ki a londoni olimpiára.
„Az ok ugyanaz volt, mint amit sok más társamra is ráütöttek: nem vagyok megbízható, így az sem biztos, hogy hazajönnék. Ezért további négy évet kellett várnom az ötkarikás szereplés lehetőségére, amit azután Helsinkiben meg is kaptam. Akárhogy is töröm a fejemet, semmi extrára nem tudok visszaemlékezni, hogyan is jöttem össze partneremmel, Gurovits Józseffel? Azt hiszem, az a legjobb kifejezés, hogy egyszerűen egymásra találtunk.”
– Ahhoz képest egészen jól sikerült az új párosnak ez az olimpiai részvétel.
„A kettesek tízezres versenye mindig is nagy lutri volt. Az előzmények ismeretében pedig különösen kellett vigyáznunk. A svédek ugyanis akkoriban korlátlan urak voltak a sportág diplomáciájában, így egy korábbi, vitatott eset miatt a kizárás réme állandóan fenyegetett. Ezért az utolsó kanyart követően inkább elengedtük a svédeket, és semmit sem kockáztatva, megszereztük a sportág első kajakos érmét, egy bronzot. Különös örömünkre nem kevesebb, mint tizenötezer néző látta a döntőnket.”
– Melbourne-be ugyan nem jutott ki, de az 1958-as, prágai világbajnokságon ismét próbálkozhatott.
„Ez volt az utolsó világversenyem, ahonnan sajnos érem nélkül kellett hazajönnöm, miután a kettesek és a négyesek tízezres távján egyaránt meg kellett elégednünk a negyedik hellyel. S bár a versenyzéstől végképp csak 1966-ban köszöntem el egy bajnoki címmel (K-4 10000 méteren), közben már 1955-től edzősködtem is. Előbb az Építőknél, majd az Újpesti Dózsánál, legvégül pedig az MHS-ben igyekeztem átadni a tapasztalataimat a fiataloknak.”
– Viszonylag korán felhagyott az oktatással.
„Több szakmát is kitanultam, így könyvkötő, nyomdai fényképész, könyvkötő restaurátor és cinkográfus képzettséggel is rendelkeztem. Mivel főállású edző nem akartam lenni, így inkább visszaléptem, a sportágtól azonban soha nem fordultam el végleg. A Honvédban és az Előrében egyaránt törzsgárdista vagyok, a szövetség pedig tiszteletbeli elnökségi tagsággal ismerte el tevékenységemet. Nagy lelkesedéssel indulok a veteránok erőpróbáin, ahol 2006-ban, a szegedi Világ Kupa versenyei során korosztályomban egyesben, illetve Pónyai György, Mohácsi Ferenc és Kovács Béla társaságában négyesben is nyerni tudtam.”
