A 2020-as tokiói olimpia kényszerű elhalasztása nem az első eset, amikor egy ötkarikás játékokat nem terv szerint rendeztek. „Egy olimpiát lehet meg nem tartani, de nem lehet elhalasztani” – foglalt állást Pierre de Coubertin, amikor a mostanihoz hasonló döntéseket kellett meghozni a huszadik században, egészen más helyzetekben.
Berlin, 1916
1912. július 4-én, Stockholmban döntöttek a NOB képviselői arról, hogy ki lesz a VI. nyári játékok házigazdája. Berlin – az akkor angol befolyás alatt álló – Alexandriával szemben tűnt optimálisabb választásnak, melyről Pierre de Coubertin táviratban értesítette II. Vilmos császárt. A németek hamar nekiálltak az előkészületeknek: Grünewaldban, Berlin nyugati városrészében, harmincezer fős stadiont építettek; az olimpiatörténész Volker Kluge szavai szerint: „a német sportszellemiség központját”, melyet 1913. június 8-án, II. Vilmos császár ezüst-jubileumának alkalmából, ünnepélyes keretek között adtak át.
A játékok programját három különálló versenyidőszakra osztották: május végén tartották volna meg a „Játékok Hetét”, amit júliusban a „Stadion Hete”, majd a nyár végén a „Vitorlázás és Evezősportok Hete” követett volna.
Az előkészületeket a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szarajevói merénylet és az első világháború kitörése szakította meg 1914 nyarán, így a kialakult helyzet miatt nem tarthatták meg a berlini játékokat. A háború alatt Coubertin átköltöztette a Nemzetközi Olimpiai Bizottság központját a svájci Lausanne-ba, valamint e vészterhes idők alatt is fenntartotta a játékok rendjét – ezért számoljuk bele az olimpiák sorszámozásába az elmaradt játékokat is.
A grünewaldi sportkomplexumot végül elbontották, hogy az 1936-os berlini játékok létesítményeit fel tudják építeni a helyén, amelyek a mai napig állnak.
Tokió és Szapporo, 1940
Ugyanúgy, ahogy a 2011-es szökőár után, 2013-ban Tokió nyerte el a 2020-as játékok rendezési jogát, úgy az 1940-es kandidálás is lehetőséget adott Japánnak arra, hogy a fővárost súlytó nagy kantói földrengés okozta károkat az olimpia megrendezésével orvosolni tudják, lehetőséget teremtve így az újjáépítésre. A szigetország delegációját az ázsiai sporttörténelem legendás alakja, a judo megalkotója, Japán első NOB-tagja, Kano Jigoro vezette.
A játékok szimbolikus jelentőséggel bírtak: Japán első császárának, Jimmu trónra lépésének kettőezer-hatszázadik évfordulóján kerültek volna megrendezésre. Azonban a világpolitika újra felülírta a sportszellemiséget: 1937-ben kirobbant az egész távol-keleti térséget sújtó második kínai-japán háború. Egy évre rá, Togukawa Soyesima Japán NOB-tagja írt az akkori elnöknek, Henri de Baillet-Latour-nak, miszerint a kialakult helyzet miatt, vissza kell vonniuk rendezési szándékukat. Ez, az 1940 februárjára tervezett szapporói téli játékokra is vonatkozott – ekkoriban a nyári és a téli játékokat még ugyanabban az évben tartották.
Az 1940-es – meg nem rendezett – tokiói olimpia történetét bemutató riport:
A NOB Tokió visszalépése után Helsinkit kérte fel házigazdának, a téli olimpiát pedig előbb St. Moritznak, majd a bajor Garmisch-Partenkirchennek adta. Végül, a második világháború 1939-es kirobbanása miatt egyik eseményt sem tartották meg. Később Tokió – első ázsiai házigazdaként – 1964-ben adott otthont nyári olimpiának, 1972-ben Szapporo pedig a téli játékoknak.
London és Cortina D’Ampezzo, 1944
A második világháború küszöbén, 1939 júniusában választották ki a ’44-es olimpia helyszínéül az angol fővárost, Róma, Detroit és Lausanne ellenében. Az olimpiai álmok dédelgetésére nem jutott sok idő, hiszen a döntés után mindössze három hónappal később, Németország lerohanta Lengyelországot. Hamarosan pedig Nagy-Britannia és Franciaország is hadba lépett a tengelyhatalmak ellen, így a világszintű sportesemények lekerültek a napirendről. Az 1944-es téli olimpia Cortina d’Ampezzoban (Olaszország) is erre a sorsra jutott.
A háború befejezése után három évvel pótolták be az ötkarikás játékokat a szigetországban, az 1908-as első londoni olimpia negyvenedik évfordulóján. Az 1948-as játkékokra, a sikeres szervezés ellenére, a háború okozta sebek és a nehéz gazdasági körülmények rányomták a bélyeget, innen kapta a „mértékletes játékok” elnevezést. A küzdelmek Japán és Németország részvétele nélkül zajlottak, ám még így reménysugár volt az önmagát újjáépítő világban. A téli ötkarikás küzdelmek St. Moritzban tértek vissza, szintén ugyanebben az évben.
München, 1972
Eddig egy alkalommal történt meg, hogy a játékokat nem elhalasztották, hanem felfüggesztették: miután 1972. szeptember 5-én egy palesztin terroristacsoport, a Fekete szeptember tagjai betörtek az olimpiai faluba az izraeliek szállására, és túszul ejtették a csapat 11 tagját. Az egész világot megrázta, hogy a 34 óráig tartó túszdráma tizenegy izraeli sportoló, edző, játékvezető és bíró, illetve egy nyugat-német rendőr életébe került.
Másnap az Olimpiai Stadionban nyolcvanezer ember vett búcsút az ártatlan áldozatoktól. Ekkor hangzott el Avery Brundage, akkori NOB-elnök, emlékezetes felszólalása: „The Games must go on”. A nemzetközi sportmozgalom nem adta meg magát a terrorizmusnak, az olimpiai szellem, élén a békével, közösséggel és egységével, győzedelmeskedett felette. München óta fordítanak kifejezetten nagy figyelmet a világversenyek és a sportolók biztonságára.
Forrás, fotó: MOB, olympic.org
