A nagy keret mindenhatóságáról.
Az élfutballban a siker receptje kettős megalapozottságú: egyszerre kell megfelelni statikus és dinamikus követelményeknek.
Ha visszatekintünk a Bayern München 2012/13-as idényére, azt láthatjuk, hogy csapatunk éppen azzal hódította meg a világot, amit sokan sokféleképpen éveken át hiányoltunk: a legjobb kezdőcsapaton túl a legjobb keretet állította össze a vezetőség.
Sikeresen állított össze egy olyan keretet, melynek minden láncszeme elfogadta a maga szerepét, s így nem csupán a meghatározó játékosok, hanem a padon ülők is olyan potenciált jelentettek, melyet bármely másik élcsapat megirigyelhet.
Jupp Heynckes feladata az is volt, hogy a lehető leghasznosabb egyensúlyt állítsa be: úgy járuljon hozzá mindenki a végső sikerekhez, hogy közben mindenki elfogadja, adott esetben az ő hozzájárulása csak kivételes lesz, más csapattársához képest másodlagos lesz. Kétség nélkül megállapíthatjuk, hogy Jupp Heynckes sikeresen oldott meg ezt a feladatát is.
Az adott pillanatban minden játékos elfogadta szerepét, egy emberként küzdött a teljes keret a célokért. Ez a mentalitás pedig végül megkapta méltó jutalmait. Ez a feladat statikus része: elengedhetetlen a nagy keret, annak vannak egyéni kedvezményezettjei, egyéni vesztesei, az adott pillanatban azonban mindenki hozzáteszi a maga részét. Hiszen bármelyik pillanatban becsúszhat 1. eltiltás, 2. sérülés, 3. formavesztés.
Azonban meg kell állapítanunk, hogy még a legsalamonibb szellemiség mellett sem lehetséges ezt a rendszert huzamosabb ideig változatlan formában fenntartani. Itt jön be a képbe a dinamizmus. Egy-egy szezon végére szinte szükségszerűen lesznek olyan játékosok, akik elégedetlenné válnak, váltani kívánnak. S ebben semmi kivetni valót nem találhatunk: világszerte ismert futballistákról, válogatottakról beszélünk. Mindenkinek csak egy karrierje van. S persze mindenki azért lett futballista, mert szeret futballozni.
S bármennyire is lehetünk elégedettek (mindenki döntse el maga) Mario Gomez vagy éppen Luiz Gustavo teljesítményével, ha kegyetlenül is hangzik, az egyéni szimpátia sosem írhatja felül a csapatérdeket. A csapat érdeke pedig az, hogy a legnagyobb trófeákért legyen versenyben. Ehhez pedig talán vita nélkül elfogadhatjuk, elengedhetetlen a nagy keret.
Ennek megfelelően szinte törvényszerű, hogy ez az egyensúly csak időlegesen fenntartható, eleve időről-időre az idillt szétfeszítő problémákba ütközik; de mindenképpen szükséges.
Ha Robert Lewandowski leigazolását nézzük, azon el lehet vitatkozni, hogy Lewandowski-e a megfelelő ember a Bayern Münchenbe, mindenkinek megvan a maga véleménye illetve majd a jövő el is dönti majd.
Az viszont a fentiekből kilátszik, amennyiben a megkezdett úton akar továbbmenni a Bayern München, szükséges, hogy minden posztra több jegyzett játékosa legyen. Így a befejező típusú csatárból is. Visszacsatolva: akkor is, ha tegyük fel (csupán az egyik lehetséges következményként) egy év múlva Mario Mandzukic esetében hasonló elégedetlenség állna fenn. A csapatérdek megelőzi az egyéni szimpátiát. A kör bezárul, indul előről. Még ha kegyetlenül is hangzik.
