A Montella-féle Milan 4-3-3-as játéka és játékrendszere

Vincenzo Montella Milanja a kezdeti pár meccses bizonytalankodás után igen gyorsan magára talált, és a 2016/17-es szezont meglepően jól indította (a 8. fordulóban a harmadik helyen állt). Hiába jöttek azonban az eredmények, sokszor egy-egy játékos „villanása” döntött; a csapat sebezhetőnek tűnt. Bizonyos játékosok képességei mellett a csapat játékát is egyre többen kritizálták. A „játék” javulását többen a Montella által erőltetett 4-3-3-as játékrendszer lecserélésétől (is) várták.

Ennek a kérdéskörnek, az okoknak, a lehetőségeknek akartam utánajárni ezen cikk keretében. A Milan (középpályás) játékának vizsgálatakor az egyes játékosokból indultam ki, ugyanis alapvetésem, hogy egy csapatot „alulról” kell felépíteni-kialakítani, azaz a játékosok képességeihez kell szabni a rendszert és a stílust, nem pedig belekényszeríteni őket egy szisztémába. Bár a cikk megírása és publikálása között eltelt időszakban történtek változások a Milan játékában, a legtöbb problémát – úgy gondolom – továbbra sem sikerült megoldani, legfeljebb palástolni. Bár az írás csak a 2017 januárjáig terjedő időszakot vizsgálja, talán így, a bajnokság hajrájára kanyarodva is lehet aktualitása.

A Montella-féle Milan 4-3-3-as játéka és játékrendszere – különös tekintettel a középpályára
(2016−2017. január)

Az olasz futballal kapcsolatban köztudomású, hogy főként a védekező jelleg dominál, a csapatok zártan játszanak, ennek megfelelően a mérkőzések kevésbé látványosak, és általában ehhez „igazodik” a csapatok óvatosabb taktikája is. Az olasz bajnokság azonban − nyilvánvaló pénzügyi-gazdasági problémái ellenére is − taktikai téren igen jelentős átalakuláson ment keresztül az elmúlt nagyjából egy évtizedben. Bár a játékrendszer megváltoztatása még nem feltétlenül jár együtt a látványosabb, „stílusosabb” játékkal, megfigyelhető, hogy a Serie A csapatainak nagy része a nyíltabb játékra utaló 4-3-3-tól már messze nem idegenkedik, sőt, az utóbbi években ez lett az élvonal legnépszerűbb játékrendszere.

A Serie A legutóbbi tíz idényét vizsgálva feltűnő, hogy míg 2007−2010 között inkább csak próbálkozások történtek a 4-3-3-mal – a 2007/2008-as szezonban például ezzel a rendszerrel 16 csapat is kísérletezett, de két csapat kivételével legfeljebb 6 meccsen −, addig az utóbbi pár idényben az tapasztalható, hogy a 4-3-3 egyes csapatoknál (Roma, Napoli, Lazio, Sassuolo, Milan) már nem alternatívaként, hanem alapértelmezett játékrendszerként funkcionál.

A spanyol Primera Division legutóbbi öt szezonjában – persze a Barcelona mellett − a Real Madrid, illetve a Celta Vigo alkalmazta gyakrabban a 4-3-3-at; a tipikus, hogy viszonylag sok csapat próbálja ki ezt a rendszert, de 1-2 gárda kivételével csak néhány meccs erejéig.

Az angol Premier League-ben az utolsó tíz idényben szinte teljesen visszaszorult a 4-3-3. A legutóbbi hat szezon során egyedül a 2013/14-es Aston Villa emelhető ki, amely tíz alkalommal szerepelt ebben a rendszerben, de azt, hogy ez mennyire nem vált be, a 3 győzelem, 2 döntetlen és 5 vereség pontosan mutatja. A legutóbbi másfél évben egyetlen alkalommal(!) állt fel 4-3-3-ban PL-csapat (a Sunderland a Manchester City ellen). Az utóbbi évek alapján megállapítható, hogy az angol klubfutball mintegy fél évtizede a 4-2-3-1 bűvöletében él.

A német Bundesligában semmiféle tendencia nem fedezhető fel a 4-3-3 alkalmazása terén. Egy-egy idényben általában 1-2 csapat próbálkozott komolyabban ezzel a rendszerrel: 2008−2011 között a Hoffenheim, 2012/13-ban a Leverkusen, 2015/16-ban az Ingolstadt, jelenleg pedig leginkább a Bayern München.

A Milan újabb kori történetében Leonardo kezdte el következetesen alkalmazni a 4-3-3-at. Persze korábban is voltak példák arra, hogy ehhez hasonló rendszerben futballozott a Milan, de például Alberto Zaccheroninál legtöbbször csak névleg volt 4 védő, 3 középpályás és 3 támadó; az ő csapatában az elvileg jobbhátvéd Thomas Helveg inkább volt tekinthető középpályásnak, azaz Zaccheroni 3 védős rendszerben játszatta a Milant. Carlo Ancelottinál is megjelenik a 4-3-3, de csak elvétve, ugyanis nála nemcsak a 4 védő volt kőbe vésve, hanem a legalább 4 középpályás is. Leonardo a középpályás védekezés gyengesége és az öregedő védelem miatt, na meg azért, mert a csapat legerősebb részének a brazilok alkotta támadósort tekintette, megpróbált egy támadó szellemű, látványosan, de eléggé nyíltan játszó Milant pályára küldeni. Ebből azután olyan gólzáporos meccsek születtek, mint a Cagliari elleni 4-3 vagy a Genoa elleni 5-2. És olyan megalázó vereségek, mint az Internazionale vagy a Manchester United elleni 0-4.

Az Allegri-éra 2012/13-as szezonja során a rengeteg problémával küzdő Milan szinte végig kereste a játékát (eközben „szentségtörő” módon még 3 védős rendszerekkel is próbálkozott a csapat), amit Allegri – legalábbis a játékrendszert tekintve – végül a 4-3-3-ban vélt megtalálni. A Milan végül annak ellenére Bajnokok Ligája-selejtezőt érő helyen végzett, hogy a támadósorban Emanuelson esetenként jobb oldali támadót, Boateng meg középcsatárt játszott… Végül viszonylag tartós rendszerré vált a 4-3-3, és 2013 januárjától az eredmények is jöttek: az idény végéig csak a Juventustól szenvedett vereséget (a bajnokikat tekintve) a Milan. A következő szezonban már ez sem működött: nem jöttek a sikerek 4-3-3-ban, 4-3-1-2-ben, 4-3-2-1-ben és 4-4-1-1-ben sem. Allegri távozását követően Seedorf elvetette a 4-3-3-as rendszert.

A 2014/15-ös idényben egy másik klublegenda, Inzaghi vette át a vezetőedzői posztot, és ha más nem is, az elmondható róla, hogy egy valamiben következetes volt: kezdettől fogva a 4-3-3-as rendszerben gondolkodott, még a kudarcsorozatok – 2015. január 15. és február 7. között 6 bajnokin 4 vereség, majd április 25. után három hét alatt 5 bajnokin 4 vereség – sem igazán késztették változtatásra, elveinek újragondolására, pedig a józan ész ezt diktálta volna („öngyilkossággal” felérő Poli–Essien–Muntari középpályássor a Juventus ellen). Persze próbálkozott más rendszerekkel is, de általában két gyengébben sikerült meccs után visszatért a 4-3-3-hoz.

Siniša Mihajlović 301 napos Milan-edzősége három elkülöníthető részre osztható a játékrendszerek alkalmazása szempontjából. A szerb tréner a 4-3-1-2-vel kezdett, majd két hónap múlva áttért a 4-3-3-ra. 6 meccset (és a Juventus elleni vereséget) követően végül a 4-4-2 mellett tette le a voksát, amellyel stabilabb játékot mutatott a csapat, de a szezon hajrájában teljesen szétesett a Milan. Mindenesetre ehhez a rendszerhez Mihajlović a menesztéséig ragaszkodott.

A Milan 2016 nyarán nevezte ki a Milan vezetőedzőjének Vincenzo Montellát. Montella már a nyári felkészülési mérkőzéseken a 4-3-3-as rendszert játszatta a Milannal, ezen lényegében azóta sem változtatott. A következőkben ennek jellemzői kerülnek bemutatásra 2017 januárjával, az Udinese elleni mérkőzéssel bezárólag.

1) A középpályások

Montella a Milan alapértelmezett középpályáját Juraj Kuckával (a jobb oldalon), Riccardo Montolivóval (középen) és Giacomo Bonaventurával (a bal oldalon) képzelte el. Ennek a hármasnak a pozíciója nem nyáron alakult ki: másféle rendszerekben, de Montolivo korábban is rendre a középpálya középső embere volt (vagy egyedül vagy valakivel párban), Kucka a 3 vagy 4 emberes középpályán általában Montolivo jobb oldalán játszott (szélen vagy középen), Bonaventura pedig a 2014/15-ös szezon második felétől (miután feltűnt jobb oldali középpályásként és trequartistaként is) már egyértelműen a bal oldalon szerepelt – vagy középpályásként vagy szélsőként.

A Milannál az évek során már-már hagyománnyá vált, hogy a jobb oldal a fizikálisabb szárny. A Sacchi-Capello-korszakban olyanok játszottak itt, mint Ancelotti, Rijkaard vagy Albertini, az Ancelotti-érában pedig Gattuso vagy Ambrosini. Ezzel szemben a bal oldal inkább a kreatívabb játékosok (Donadoni, Boban, Leonardo, Serginho, Seedorf, Ronaldinho) felségterülete volt. A jelenlegi rendszerben az a Kucka játszik a jobb oldalon, aki a középpálya legerőteljesebb játékosa, ezt pedig próbálja is kihasználni: sokat ütközik, erőt demonstrál. A támadásokat ugyan igyekszik támogatni, és bár a labdával nem ügyetlen, technikai képzettsége tekintetében azért inkább Gattusóhoz áll közelebb, mint Seedorfhoz… Kucka játéka tehát inkább fizikális, ő az, aki elvégzi a piszkos munkát; erre a szerepre a szlovák játékos tökéletesen alkalmas.

A középpálya közepén a keret legrutinosabb tagja, Montolivo volt Montella első számú választása. Az immár kapitány Montolivo 2012-ben eredetileg azért került a Milanhoz, hogy az Andrea Pirlo távozásával keletkező űrt betöltse, azaz, hogy registaként hátulról mozgassa a csapatot. Idővel azonban egyértelműen védekező középpályássá avanzsált, aki leginkább a labdaszerzésekben, szerelésekben emelkedik ki. Montolivo a Milan-középpályások közül talán mindenki másnál jobban olvassa a játékot, jól helyezkedik a passzsávokba, megfelelő az ütemérzéke. Ami azonban a támadásokban való részvételét, hatékonyságát illeti, az messze elmarad a várttól. Elvileg az ő feladata lett volna, hogy a mélységi játékszervezést intézze, de ezt ittléte alatt nagyon ritkán tudta hatékonyan megoldani. Játékából szinte teljesen hiányzik a sebesség, 32-33 évesen pedig már nem is várható tőle előrelépés e téren. Igen sok esetben alkalmaz biztonsági, a leginkább kézenfekvő megoldást. Ha a védekezésében a játék olvasását lehet kiemelni nála, akkor ennek ellenkezője mondható el róla a támadójátékban való részvételével kapcsolatban. Sokszor lassan méri fel a játékszituációt, időt hagy a védelemnek, hogy reagáljon a labdáira, vagy éppen ellenkezőleg: gyakran ígéretes lehetőségnél − félve a labdaeladástól − sem kockáztat (előttünk lehet az a mozdulatsora, amikor úgy lendíti a karját, mintha indításra vállalkozna, majd meggondolja magát). A képességei alapvetően meglennének ahhoz, hogy hosszú labdákkal mozgassa a csapatot, ugyanis ezen a téren a Milan talán legjobbja, de a játékára ma már inkább a kockázatkerülés jellemző.

A Milan utóbbi éveit tekintve legkreatívabb, legsokoldalúbb játékosának, összességében – ár-érték arányt tekintve mindenképpen − legjobb igazolásának az a Bonaventura tekinthető, aki sok-sok gólt szállított már a Milannak e képességeinek köszönhetően. Bonaventura sokoldalúságát mindegyik edző igyekezett kihasználni, és mivel hasonló képességű játékosa sokáig nem volt a Milannak (talán Deulofeu érkezésével ez megváltozik), ezért minden csapathirdetésnél az vált az egyik kulcskérdéssé, hogy a középpályán vagy szélsőként kap-e szerepet a Milan 5-öse. Bonaventura alapvetően középpályás, aki az ebben a csapatrészben szereplők közül a gyorsabb játékosok közé sorolható, de a szélsőkhöz szükséges sebességgel nem rendelkezik. Bonaventura ugyanúgy tud szélsőt játszani, mint például Andres Iniesta: nagyjából megoldja a posztot. Játéka nagyban épül az improvizációra, de hiányzik belőle a zsenik ösztönössége. Gyakran nem ismeri fel a helyes megoldást egy-egy játékhelyzetnél: mikor kell/érdemes cselezni, mikor kell/lehet passzolni, megindulni, lőni. Sokszor előfordul vele, hogy ha sikerül az első csele, akkor nem az ebből eredő helyzeti előnyt igyekszik kihasználni a csapat érdekében, hanem megpróbálja a következő ellenfelet is egy az egyben átjátszani. Helyzetét persze nehezíti, hogy a Milan bal oldala az utóbbi években (Stephan El Shaarawy remek 2012. őszi teljesítményét leszámítva) rendre gyengén teljesített, így Bonaventura többnyire kreatív társ nélkül maradt (Muntari, Ménez, Niang). A Milan támadójátékának egyértelműen Bonaventura a motorja, ő az, akinek a játékában benne van a váratlan, de sokszor úgy tűnik, hogy a csapattársai nincsenek egy hullámhosszon vele. Így pedig sokszor kárba vesznek a kulcspasszai, amely kategóriában toronymagasan ő a csapat legjobbja.

Andrea Bertolacci Clarence Seedorf után a Milan történetének legdrágább középső középpályása – ez már önmagában egy olyan tény, amely miatt rendkívül sokat várnak egy játékostól. Bertolacci másfél éves milanos pályafutása alapján azonban elmondható, hogy nem volt képes megfelelni az elvárásoknak, bár inkább arról lehet szó, hogy Bertolacci közel sem ért annyi pénzt, mint amennyit fizettek érte; az eddig lejátszott 30 mérkőzésén lett volna lehetősége arra, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsa. Mihajlovićnál még néhány meccsen a jobb, később a bal oldalon szerepelt, egészen addig, amíg a szerb tréner nem váltott 4-3-3-ról a 4-4-2-es rendszerre. Bertolacci ekkor a középpálya közepére került, oda, ahol már a Genoa csapatában is szerepelt. Montella 4-3-3-as rendszerében még nem igazán sikerült megmutatnia magát, ugyanis már az első mérkőzésén megsérült; ekkor Bonaventura helyére, tehát a középpálya bal oldalára állt be. Úgy gondolom, Bertolacci stílusához a szélen való játék nem igazán passzol. Középen jobban ki tudná használni, hogy viszonylag erőteljes, lendületes, de nem annyira gyors játékos. Ahhoz, hogy a Milan középpályáján szerepeljen, Bertolacci megfelelő technikai képzettséggel és fizikummal rendelkezik. Belső középpályásként néhány alkalommal fel lehetett nála fedezni olyan megoldásokat, amelyek alapján akár registaként is lehetett volna foglalkoztatni, azonban a jelenlegi rendszerben mégsem igazán találni a helyét. Kucka, Locatelli és Pašalić helyzetének megszilárdulása és a Montella által erőltetett rendszer miatt Bertolacci számára annak ellenére nehéznek ígérkezik a kezdőbe kerülni, hogy Montolivo még, Bonaventura pedig a szezonban már nem léphet pályára. Egy esetleges játékrendszerváltás, amelyben két belső középpályás kap szerepet, jelentősen megnövelné az esélyeit a csapatba kerülésre.

Ha a 2015/16-os idénynek Gianluigi Donnarumma volt a legnagyobb felfedezettje, akkor a 2016/17-esnek egyértelműen Manuel Locatelli. Mint sok más játékos esetében, őt is a körülmények szerencsés (vagy éppen szerencsétlen) összejátszása segítette a csapatba kerülésre, bár a felnőttek között már a 2015/16-os szezonban bemutatkozott. Montolivo sérülése, és az, hogy Bertolacci sem volt bevethető, Locatellit a kezdőbe repítette, és ott is tartotta. Az alapvetően regista Locatelli egyelőre rapszodikus teljesítményt nyújt, vannak remek, de kifejezetten gyenge meccsei is. Hogy tehetséges, az nem megkérdőjelezhető, a hibái zömét inkább a rutintalansága okozza. Ugyanakkor eltelt annyi idő az első kezdőkénti pályára lépése óta, hogy mostanra megbarátkozzon a helyzetével, így lassan nem lehet minden hibáját a lámpaláznak betudni. Egyelőre jóval nagyobb hangsúlyt fektet a védekezésre, amit a pálya közepén el is vár tőle Montella, ugyanakkor Bonaventura kiesése új helyzetet teremtett, aminek következtében a támadójátékban valamennyi középpályásnak – így nagyobb szerepet kell majd vállalnia. Így Locatellinek is, aki kétszer annyi játékidő alatt 3-mal kevesebb (7) kulcspasszal vétette észre magát, mint a hónapok óta hiányzó Montolivo… Locatelli ugyan igyekszik kevés kockázatot vállalni, azonban éppen ezért kifejezetten gyengének minősül alig 83%-os passzpontossági mutatója. Ezen mindenképpen javítania kell, ugyanis az ő játéka a jövőben – remélhetőleg – a csapat mélységi mozgatásáról (is) fog szólni: nemcsak horizontális átadásokat várnak majd el tőle, hanem olyanokat is, amelyekkel meg lehet nyújtani a pályát. Összességében azonban kevés panasz lehet rá. A posztján a korosztályához tartozó játékosok között az egyik legjobbnak tekinthető a ligában, védekezésben és a játék olvasásában viszont még bőven van hová fejlődnie (meccsenként csak kevesebb, mint 1 labdát szerez). Viszonylag magas ugyanakkor a mentései és a blokkolt lövései száma, ami pedig jó helyezkedésről és ütemérzékről tanúskodik. Ha képes lesz tovább fejlődni, Locatelli akár egy évtizedre is megoldhatja a Milan egyik belső középpályás posztját; láthatóan erre a szerepre nézték ki őt, hiszen a posztjának „megfelelően”, a pálya közepén, a védelemhez valamivel közelebb játszik, és ezen a jelek szerint Montella nem is kíván változtatni.

A 31 éves José Ernesto Sosa és a 30 esztendős Mati Fernandez is támadó középpályásként került a Milanhoz 2016 nyarán (a mercato utolsó két hetében), és fél évet követően kijelenthető, hogy leigazolásuk eddig nem sikertörténet. A jelenlegi rendszerbe egyikük sem igazán illik (vagy egyiküket sem sikerült beilleszteni?), ugyanis a sebességük alapján szélsőként vagy szélső középpályásként nem igazán alkalmazhatóak, egy másfajta rendszerben talán mélységi szervezőként lehetne kipróbálni valamelyiküket, ugyanis technikailag mindketten az átlagosnál magasabb szintet képviselnek. Bár nem kizárt, hogy a későbbiekben megtalálja a pozíciójukat Montella, az szinte bizonyosan nem a támadó szekcióban lesz, annak ellenére, hogy papíron ott lenne a helyük. A két dél-amerikai játékos leigazolása különösen annak fényében tűnhetett érthetetlennek, hogy Montella már nyár elejétől a 4-3-3-as rendszerben gondolkodott, azaz nem lehetett újdonság számára az, hogy ennek a két játékosnak ebben a szisztémában vélhetően nem lesz helye. Ez be is igazolódott: a középpályán ők ketten még akkor sem kerültek közelebb a kezdőhöz, amikor Bertolacci, majd Montolivo kiesett, a széleken pedig szóba sem jöhetett a pályára küldésük. Bár Fernandez sokáig sérüléssel bajlódott, mellőzése nem ennek tudható be. A két igazolás „haszontalanságát” a téli mercato is bizonyította: a Deulofeu- és az Ocampos-transzfer ugyanis azt mutatta, hogy a két dél-amerikai mellőzése nem azért történt, mert Suso, Niang, Bonaventura vagy Honda elvette volna előlük a helyet a széleken, hiszen időközben Niang eligazolt, Bonaventura kiesett, Honda pedig korábban sem szerepelt Montella terveiben.

Január végéig Sosa − nagyjából ötmeccsnyi játékideje alatt adott − 3 kulcspassza rendkívül kevés, még akkor is, ha jóval több védekezésbeli feladatot kapott, mint arra számíthatott. Ha Sosa a szezon hátralévő részében szerepet kap, az vagy kényszerhelyzet – sérülés, formahanyatlás − miatt fog bekövetkezni, vagy pedig azért, mert Montella a jelenlegi rendszeren alakítani akar. Amennyiben Sosát a középpályán veti be Montella (ami szinte borítékolható), az egy valamivel támadóbb felfogású, szellemesebb középső csapatrészt feltételez (mivel Sosa mindegyik „meglévő” Milan-középpályásnál kreatívabb), és nem kizárt, hogy egy másik rendszert fog eredményezni. Montella a Bournemouth elleni őszi felkészülési meccsen registaként játszatta Sosát, így nem kizárt, hogy az argentin ilyen szerepkörben lép majd pályára. Ehhez azonban a jelenlegihez képest drasztikus változásoknak kellene bekövetkezniük: Sosa vagy Locatelli vagy Kucka rovására kerülhet be a kezdőbe, amelyre nincs sok esély, mivel Sosa meg védekezésben marad el az előbbiektől.

Mati Fernandez sokáig sérült volt, a Palermo elleni bajnokin debütált a csapatban, azóta viszont 2017. január végéig egy mérkőzésnyi játékidő sem jutott neki. Ehhez képest azonban a 2 kulcspassz nem rossz teljesítmény. A Palermo és az Internazionale ellen inkább az eredmény tartása miatt cserélte őt be Montella, az Empoli ellen először volt kezdő, de gyorsan megsérült, míg a Roma ellen a támadójáték erősítése miatt küldte őt pályára Montella. Amennyiben Sosa és Fernandez közül kellene választani, akkor összességében a chileire lehetne azt mondani, hogy január végéig valamivel „meggyőzőbb” teljesítményt nyújtott. A két játékos közül azonban Sosa esélyei sokkal jobbnak tűnnek: nem annyira sérülékeny, mint Fernandez, és mintha Montella is jobban bízna benne. Kérdés, hogy ez mire lesz elég tavasszal; jelen állás szerint kevés esély van arra, hogy bármelyikük is felforgatná a Milan kezdőjét…

Mario Pašalić papíron a Chelsea csapatától került a Milanhoz (2016 nyarán), de ez volt sorozatban a harmadik szezonja, amelyet nem Londonban kezdett meg. A horvát középpályás számára a Genoa elleni vereség volt a vízválasztó, ugyanis azóta mindegyik bajnoki mérkőzésen szerepelt, ráadásul az Empoli elleni meccs óta a középpálya jobb vagy bal oldalán lényegében alapember. Esetében azonban nem tudni, mi az oka a folyamatos szerepeltetésének, a teljesítménye biztosan nem indokolná a jelentős játékidőt. Egy fiatal, terhelhető, sokat futó, jó fizikumú játékosról van szó, de semmi többről; egyelőre azonban úgy tűnik, ez bőven elegendő ahhoz, hogy bérelt helye legyen a középpályán – amely leginkább Kucka szerepeltetésétől függ: ha a szlovák játszik, akkor Pašalić a középpálya bal oldalán kap szerepet. A horvát játékos szerepkörét nem könnyű meghatározni. Talán támadásban tűnik hatékonyabbnak, de ez csak azért jelenthető ki, mivel a védekezése a közepes szintet sem igen éri el. A korábban az Elche, majd a Monaco csapatát is erősítő Pašalić előző állomáshelyein sem a védekezéséről volt híres, és a Milanban sem igazán sikerült fejlődnie e téren. Hacsak nem produkál egy remek tavaszt, nem valószínű, hogy a Milan élne a kölcsönszerződésben vélhetően szereplő opcióval.

Andrea Poli – Montolivo után – a középpálya legrégebbi motorosa, egyúttal a Montella által leginkább mellőzött középpályás is. Poli számára a középpálya jobb oldala lehetne opció, de igen nagy változásnak kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy Poli számottevő játékidőt kapjon az idény hátralévő részében – akár ott, akár a középpálya más részén (főleg úgy, hogy már csak a bajnokságra kell koncentrálnia a Milannak). Poli a többnyire megbízható iparos kategóriájába sorolható játékos, és bár egyértelműen a keret egyik leglelkesebbjének tekinthető, Montella egyáltalán nem számol vele; a játékost vélhetően az tartja a klubnál, hogy vészmegoldás esetén jobbhátvédként is bevethető. A következő idényben vélhetően már nem lesz a Milan tagja: ha Montella marad, azért, ha pedig az edző távozik, és egy új éra kezdődik, akkor azért.

2) A középpályások helye

Montella 4-3-3-as rendszerében a középpálya alapértelmezett hármasát Kucka, Montolivo és Bonaventura alkotta. Kucka, illetve M’Baye Niang időszakos kiválása miatt a szlovák játékost az Udinese (3. forduló) elleni meccsen Poli helyettesítette, Bonaventura helyét pedig – mivel ő került a bal oldali támadó posztjára − José Sosa kapta meg. A Sampdoria (4.) ellen Bonaventura visszatérhetett eredeti helyére, Sosa pedig átkerült a középpálya jobb oldalára. A Lazio (5.), a Fiorentina (6.) és a Sassuolo (7.) ellen is Kucka, Montolivo és Bonaventura kezdett, a csapatkapitány súlyos sérülése után azonban a Chievo elleni meccstől (8.) Locatelli került a középpálya tengelyébe. A 10. fordulóig maradt is a Kucka, Locatelli, Bonaventura trió, majd a Pescara (11.) ellen Sosa lett a jobb oldali középpályás. A Palermo (12.) ellen balszélsőt játszó Bonaventura helyére Pašalić került. Az Internazionale (13.) ellen újra Kucka, Locatelli és Bonaventura játszott középen, az Empolit (14.) azonban a Pašalić, Locatelli, Fernandez sorral gondolta meglepni Montella. A következő két mérkőzésen Pašalić játszott Kucka, míg Sosa, valamint a visszatérő Bertolacci Bonaventura eredeti helyén (Locatelli maradt a kezdőben). Az Atalanta (17.) ellen Bertolacci került középre, Kucka a jobb, Pašalić pedig a bal oldalra. A Cagliari (19.) és a Torino (20.) ellen is a horvát középpályás játszott a jobb oldalon, Locatelli pedig középen. Bonaventura a Cagliari ellen szerepelt utoljára a szezonban bal oldali középpályásként, ugyanis Niang gyenge játéka, majd a vele kapcsolatos pletykák miatt a Torino, a Napoli (21.) és az Udinese (22.) ellen már balszélsőt játszott. December-január hónapokban meglepő módon Pašalić képviselte az állandóságot a középpályán: kétszer a bal, kétszer a jobb oldalon kapott szerepet, Locatelli és Kucka valamennyiszer (3, illetve 2 alkalommal) eredeti helyén játszott. A januárt záró Udinese elleni idegenbeli mérkőzésen a Kucka, Locatelli, Pašalić hármas szerepelt a középpályán.

Nem sokan számítottak arra, hogy a 2016. december−2017. január közötti két hónapban a 22 éves Pašalić és a 19 éves Locatelli lesz a két legstabilabb játékos a Milan középpályáján. Kettejük közül Locatelli kezdőbeli helye és posztja valamivel biztosabbnak tűnik, annak ellenére, hogy az utóbbi mérkőzéseken nem túl meggyőző játékkal, ráadásul döntő hibákkal hátráltatta csapatát. Véleményem szerint azonban Montolivo visszatérésével is van esély arra, hogy Locatelli a kezdőben maradjon.

Montella nyilvánvalóan Bonaventurával számolt a bal oldali középpályás posztján, erre enged következtetni a két szélső, Gerard Deulofeu és Lucas Ocampos leigazolása, vagy inkább az, hogy a középpályára (annak bal oldalára) nem szerződtetett „odaillő” játékost a Milan. Bonaventurának az Udinese ellen összeszedett sérülése után 1 nappal igazolta le a klub Ocampost, amely lépés megítélése nem egyértelmű. Tekinthető ugyanis tervezett transzfernek (már jóval korábban szóltak hírek arról, hogy az argentin játékos a Milanhoz kerülhet), de vészmegoldásnak is, azzal kiegészítve, hogy vagy Ocampost vagy Deulofeut (akit Niang helyére igazolt a Milan) szánták a középpálya bal oldalára (másikukat pedig szélsőnek). És értékelhető úgy is, hogy a vezetőség szerint a jelenlegi középpályásokkal – a bajnokság hajrájára visszatérő Montolivóval – megoldható Bonaventura pótlása.

Montella a középpálya összeállításánál ügyelt arra, hogy a kulcsembereket azokon a posztokon játszassa, amelyeken addig a legjobb teljesítményt nyújtották. Ez az ötlet evidensnek tűnhet, azonban a fentebb leírtak alapján is látható, hogy a szezon előrehaladtával a középpályát forgatni kellett, mivel szinte mindig volt legalább egy új ember a csapatrészben. Montella úgy döntött, hogy a „biztos pontokat” meghagyja, és az új embert próbálja ki a „megüresedett” poszton. Vagyis nem azt nézte, hogy az „új” játékos melyik helyen tudná a legjobb teljesítményt nyújtani. Ez azt eredményezte, hogy pl. ha Locatelli játszott, akkor kizárólag középen, ha Kucka (is) pályára lépett, akkor a jobb oldalon. Mivel Bonaventura szerepe összetettebb volt, ezért az ő esetében csak az mondható el, hogy amennyiben játszott, akkor a bal oldalt – vagy középpályásként vagy szélsőként – kellett bejátszania. Tavasszal valószínűleg a Kucka, Locatelli, Pašalić hármas fog leggyakrabban szerepelni a középpályán, legalábbis Montolivo visszatértéig erre lehet számítani. Számottevő játékidő juthat még a pálya bal oldalán Bertolaccinak, illetve Sosának Kucka, de leginkább Locatelli helyén. Mindez felveti a rotáció kérdését, illetve hatékony alkalmazását, amellyel a Milan évek óta küzd – sikertelenül.

A kulcsemberek hosszabb-rövidebb időre történő kiesése évek óta visszatérő probléma a Milannál, ezzel Montellának is szembe kellett néznie. Montolivo szalagszakadása, Bertolacci sérülése, Kucka eltiltása, formahanyatlás több játékosnál – ezek a problémák hátráltatták a csapatot az előző hónapokban, ami miatt gyakran több hétre vagy akár hónapra fontos játékosokat kellett a nélkülöznie a csapatnak. Éppen ezért furcsa, hogy Montella többször is kijelentette, hogy elégedett a középpályával. Ha a játékosállomány minősége tekintetében még – igen erős fenntartásokkal – igazat is adnánk Montellának, a játékosok kényszerhelyzet következtében történő „forgatása”, azaz rotációja nem azt igazolja, hogy Montella valóban elégedett lehetne a kerettel.

A rotáció minden egyes csapatnál döntő jelentőséggel bír. Nem mindegy azonban, hogy tervszerűen vagy kényszerből alkalmazza-e az edző. A kulcsjátékosok pihentetése előtt el kell dönteni, hogy eredménykényszerben játszik a csapat, vagy a „helyettesek” is alkalmasak lehetnek a megfelelő eredmény (pl. továbbjutás) elérésére. Alkalmazható a rotáció formába hozásra (meccshiánnyal küzdő játékos esetén), a forma fenntartására (kevesebbet szereplő játékosoknál), de a formahanyatlás megállítására is (egy kimerült vagy fásult játékos pihentetése annak érdekében, hogy „visszataláljon” a korábbi jó játékához). A rotáció motivációs célzata sem elhanyagolható mind az egyént, mind a keret egészét tekintve. Üzenete: senki se úgy készüljön, hogy minden körülmények között játszani fog, illetve mindenki úgy eddzen, hogy azt érezze, van esélye játszani. Itt válik fontossá, hogy az edző mennyire jó pedagógus (vagy pszichológus), ugyanis bizonyos játékosok éppen akkor nyújtanak jobb teljesítményt, ha érzik a feltétlen bizalmat, vagy azt, hogy stabil a helyük a csapatban.

Jelenleg a sérülések, eltiltások stb. miatt nincs sok esély arra, hogy Montella egymás utáni meccseken ugyanazt a középpályát állítsa ki. A Milanban a játékosok forgatása így többnyire kényszerhelyzet miatt következik be, nem pedig azért, mert az adott játékos egy másik poszton is tud játszani, vagy mert ugyanazt a teljesítményt egy másik játékos is képes hozni. Montella tehát voltaképpen nem rotációt alkalmaz a Milannál, ugyanis legtöbbször nem ő, hanem a játékosok állapota dönti el, hogy játszhatnak-e.

Egy kulcsjátékos kiesése a Milan esetében sokkal nagyobb gondokat okoz, mint más, olyan csapatoknál, amelyek közé a Milan a közeljövőben nyilván tartozni szeretne. Ennek a problémának ugyan a rotáció kérdésköre a kiindulópontja, de túlmutat ezen, és már szorosan a Milan játékához kapcsolódik.

3) A Milan középpályás játéka Montella 4-3-3-as rendszerében

A stabilitást, a legmeghatározóbb játékosok folyamatos (együtt) játszatását mindenképpen pozitív, az edzők által remélt tényezőnek tekinthetjük. Ha garancia lenne arra, hogy a játékosok közül senki sem sérül meg, mindenki bírja erővel a sorozatterhelést, és jönni fognak az eredmények is, valószínűleg minden csapat 11 játékossal kezdené meg és tudná le a szezont. Erre természetesen nincs mód; a minimális keretlétszám 22-23 fős (a 4 top bajnokságot tekintve 2016/17-ben a „legoptimistább” a West Bromwich Albion a maga 21 fős keretével), viszont 30-as létszám fölé ritkán mennek a csapatok.

Szükségszerű tehát, hogy a keret játékosai többé-kevésbé pótolhatóak legyenek, vagy ne legyen túl nagy különbség, ha X helyett Y játszik. Ehhez az edzőnek meg kell találnia a közös pontot, ami nem más, mint a csapat játéka, stílusa: amit megfelelően el kell sajátítania a kezdőnek és a beugrónak is, és ami így nem, vagy minimálisan függ a játékosoktól. A Barcelona például ennek megfelelően igyekszik felépíteni a csapatát, de mivel a keret két részre: extraklasszisokra és jó játékosokra osztható, jóval nagyobb lesz a különbség, ha nem Lionel Messi, hanem Paco Alcacer játszik a támadósorban. Ha olyan csapatokat kellene megnevezni, amelyeknél a relatív kiegyensúlyozottság az utóbbi években szembetűnő, az Atlético Madrid biztosan ott lenne a jelöltek között, mint amelynél a legkevésbé feltűnő egy vagy több kulcsjátékos hiánya. A spanyol csapat kerete úgy került kialakításra, hogy az egyes játékosok között ne legyenek túlságosan nagy különbségek. Ez pedig összefüggésben van a stílussal, de a játékrendszerrel is: ha például olyan rendszerben futballozik a csapat, amelyben kiemelt szerepe van a trequartistának, akkor az ő kiesése esetén a csapat valószínűleg nem fog megfelelően funkcionálni (hiába volt jó az Ancelotti-féle Milan, észrevehető volt, ha nem Kaká szerepelt a támadók mögött). Éppen ezért nem mondható véletlennek, hogy a kiegyensúlyozottság és a stílus (és a játékrendszer) között szoros összefüggés van.

Egy edzőnek az esetek elsöprő többségében a játékosok tulajdonságai, képességei alapján kell meghatároznia csapata játékának milyenségét, stílusát, majd a játék rendszerét. Ha csupa 170-175 cm-es játékossal rendelkezik, nem fog olyan futballt játszatni, amely a beívelésekre alapoz, ha nincsenek gyors futballistái, nem a széljátékot fogja erőltetni és így tovább. Bizonyos esetekben, mély tradíciókkal rendelkező kluboknál előfordulhat, hogy nem a keret alapján választanak vagy alakítanak ki stílust, hanem éppen fordítva: a már kialakult stílushoz választják vagy – amennyiben az lehetséges – „igazítják” kiszemelt a játékost. Az Ajax vagy a Barcelona esetében a fokmérő a játéktudás, a meghatározott stílus ismerete, illetve a meghatározott stílushoz való alkalmazkodás képessége. Ez az, amiben nem kötnek kompromisszumot.

Arrigo Sacchi egy korábbi kijelentése szerint a jelenlegi Milannak nincs stílusa, játékának nincsenek jellemző vonásai. Ezzel a megállapítással nemigen lehet vitatkozni. A Milan játékának valóban nincsenek olyan elemei, amelyek egyedivé, felismerhetővé tennék a futballját. Bizonyos elemek felfedezhetőek a játékában, de ezek nem annyira stílusbeli, mint inkább taktikai jellemzők.

A játékrendszerről fentebb már esett szó; a 4-3-3, amelyben Montella játszatja a Milant, bizonyos értelemben „hagyománykövető”, amennyiben tartalmaz olyan elemeket, amelyek a Milan által is alkalmazott hasonló rendszerekre voltak jellemzőek.

A Milan középpályás játékának jellemzése előtt röviden szükséges bemutatni a védelem támadásokban játszott szerepét. A Milannál „kőbe vésett” 4 védős felállástól Montella sem kívánt eltérni. A védelem jobb oldalán az egység védekezés szempontjából leggyengébb, legfegyelmezetlenebb láncszeme, ezzel együtt a keret talán leggyorsabb játékosa, Abate jelentős mennyiségű támadó feladatot kap: rendre fellép a középpályára, sőt, sokszor Suso helyén quasi szélsőként funkcionál. A Milan jobb szárnya (Susóval és Abatéval) támadásban ugyan jóval aktívabb, mint a bal oldala, de ez hatékonyságban nem igazán mutatkozik meg. (Abate feljebb helyezkedése Alberto Zaccheroni 1990-es évek végén alkalmazott 3-4-3-as vagy 3-4-1-2-es rendszerben futballozó Milanját juttathatja eszünkbe, amelyben – bár a csapat elvileg 3 védővel és 4 középpályással játszott – az a Helveg volt az egyik kulcsjátékos, aki középpályásként jelentős számú védőfeladatot is kapott.)

A két középhátvéd, Paletta és Romagnoli egyaránt igyekszik szerepet vállalni a támadásokban, ugyanakkor e tekintetben teljesen más szintet képviselnek, mint a fentebb felsorolt klasszis középső védők. Paletta és Romagnoli egyaránt próbálkozik hosszabb labdákkal, de ezek a passzok a legjobb esetben is csak 45-50%-ban találnak csapattársat. Meglepőnek tűnhet, de Paletta ebben a műfajban jóval aktívabb és jobb is, mint fiatalabb védőtársa: két és félszer több hosszú passzra vállalkozik, ráadásul jóval pontosabban is céloz, ugyanis 55%-ban jó helyre mennek a labdái, míg Romagnoli passzai csak 40%-ban sikeresek. Ettől eltekintve azonban megállapítható, hogy mindkét játékos inkább a „hagyományos” olasz középhátvéd-iskolát képviseli, azaz nem az építkezésben, hanem a rombolásban jeleskedik.

A bal oldalon Antonelli vagy De Sciglio ugyancsak fel-fellép a támadásokkal, de jóval kevesebbszer, mint Abate. A védőnégyes támadásbeli szerepe tehát munkamegosztás tekintetében „hagyományosnak” mondható: az egyik szélső hátvéd – tipikusan Abate – fellép a támadásokkal, lendületességét kihasználva felfutásokkal igyekszik párharcokat kialakítani és nyerni, míg a középső védők leginkább hosszabb passzokkal igyekeznek átjátszani a középpályát, de az ellenfél térfelén az összjátékban nem igazán vesznek részt.

A középpálya (támadó)játékát a védelem működéséből kiindulva célszerű elemezni. Abate szerepe a támadó harmadban jelentősebb, azonban a középső védők feladata technikailag nehezebben kivitelezhető. A már említett hosszú passzok funkciója természetesen az, hogy a labdák gyorsabban eljussanak a támadó harmadba. Ezt – vagyis a középpálya gyors átjátszását − sok csapat alkalmazza, azonban különböző játékhelyzetekben. Egyes csapatoknál a középső védők a kontrajáték kezdeményezését is képesek magukra vállalni, azaz nem egyszerűen csak hosszú labdákat adnak, hanem indítanak, így pedig kulcspasszok adására is képesek lehetnek. A Milan középső védői ehhez képest szinte kizárólag már felállt védelmekkel szemben osztogatnak labdákat, emiatt egyrészt igen kevés kulcspasszt jegyeznek, másrészt jó esetben is nagyjából 50%-os hatásfokkal passzolnak. Felmerülhet a kérdés, hogy miért történik mindez, ha ezzel a labdavesztést kockáztatja a csapat.

A Milan 3 fős középpályája − bár fentebb szó volt róla, hogy újabban több olasz csapat is 4-3-3-as hadrendet alkalmaz – támadásban rendre létszámhátrányos helyzetben találja magát az ellenfelekkel szemben. Ez a 4 vagy 5 középpályással felálló rendszerek esetében nem meglepő, míg 3 középpályás esetén a védekező csapat a másik két csapatrész egyes játékosainak „átcsoportosításával” igyekszik létszámfölényt kialakítani. Hiába tehát Abate gyakori fellépése vagy a Milan valamelyik szélsőjének visszahúzódása a középpályára, az ellenfél tipikusan emberelőnyben van. A labda előre juttatása, illetve megtartása tehát azért (is) lesz nehéz, mert a középpályán viszonylag kis területen sok játékos helyezkedik el. Ebben az esetben a feljebb lépő középső védők számára két lehetőség adódik: vagy megpróbálják megjátszani a túlzsúfolt középpálya játékosait, vagy valamelyik szélsőt igyekeznek játékba hozni egy kockázatosabb passzal.

A támadás során a hosszú passzok mellett/helyett a másik lehetőség a labda középpályán, passzok sorozatával történő átvitele. A Milan támadójátékbeli problémája elsősorban ezen a területen mutatkozik meg; itt kapcsolódik össze a játékrendszer, a stílus és a technika, mely fogalmakhoz rövid magyarázat szükséges.

A játékrendszer elsősorban a pályán lévő játékosok elhelyezkedését, az általuk alkotott csapatrészeket, valamint ezek egymással való kapcsolatát, viszonyrendszerét írja le. A játékrendszer azonban önmagában nem sokat mond egy csapat játékának jellegéről. A fentebb bemutatott, 4-3-3-as játékrendszerben futballozó csapatok más és más stílust képviseltek, tehát ha egy futballcsapatra azt mondjuk, hogy „stílusosan” focizik, a játékát nem fogjuk tudni csak magával a játékrendszerrel jellemezni. Két csapat közül az egyik lehet a védekező, a másik a támadófutball híve, mégis elképzelhető, hogy ugyanabban a rendszerben futballozik. Arrigo Sacchi világverő Milanja, az 1998/1999-es szezonban triplázó Manchester United és a modern kori futball egyik legnagyobb csodáját bemutató, a 2004-es Európa-bajnokságot megnyerő görög válogatott: leegyszerűsítve mindhárom csapat 4-4-2-es játékrendszerben futballozott, de teljesen más stílusban.

A jelenlegi Milanban – főleg a középpályán – kevés a kreatív játékos, ami összességében azt eredményezi, hogy a csapat játéka kiismerhetővé válik; a láthatóan begyakorolt, vagy már korábban is „bevált” játékelemeket a Milan nem a meglepetés erejével alkalmazza, hanem azért, mert az összjátékban más nem igazán található meg. A játék esetleges, mintha az lenne az elgondolás, hogy a nagy számok törvénye alapján valamelyik Abate-beadás veszélyes lesz, a sokadik Suso-lövés góllal zárul, vagy Bacca helyzetfelismerésének köszönhetően eredményes lesz.

Bonaventura szólókísérletei, Suso befelé cselezései vagy Abate alapvonalról beadott/belőtt labdái azt mutatják, hogy a játékosok között nem igazán vannak meg a rögzült játékkapcsolatok, amelyek a Milan játékát kiszámíthatatlanná tennék; ilyenekkel csak ritkán találkozni, pedig az ötletesség, a váratlan a múltban jellemző volt a Milan játékára. Egy példa erre. A 2015/16-os idény egyik legszebb Milan-gólját Antonelli szerezte a Chievo ellen, a következőképpen: 1) Bacca a kapu előteréből oldalra, az alapvonal felé fut két védőt „kihozva” középről; 2) Bonaventura a 16-os sarkáról bepasszolja a támadónak a labdát; 3) szinte a passzal egyidőben a Bonaventura mellett helyezkedő Antonelli az alapvonallal párhuzamosan középre fut; 4) Bacca visszapasszolt labdáját Antonelli kapásból a bal alsó sarokba lövi. A játékrendszer (három csapatrész játékosainak játékkapcsolata), a stílus (kreatív ötletként a védelem megbontása elmozgással, üres terület keresésével és a védő mint befejező ember alkalmazásával − az akció a klasszikus Ajax-stílust idézi) és a technika (két játékos labda nélküli mozgása teremti meg a lehetőséget, melyet egy tökéletesen kivitelezett lövés zár le) jellemzői egyaránt megjelennek ebben a támadásban. A három elem tehát ilyen értelemben összetartozik; hatékony, stílusos játékról ezek összhangja esetén beszélhetünk.

A Milan 4-3-3-as rendszerében a középpályán – jelenleg − középen és a jobb oldalon is inkább átlagos, de semmiképpen sem kiemelkedő technikai tudású játékosok szerepelnek. A szisztémában az ő feladatuk minél gyorsabban a szélsőknek vagy a csatár(ok)nak eljuttatni a labdát. A támadásokban persze igyekeznek „jelen lenni”, de ez legtöbbször nem a konstruktív összjátékban való részvételt jelenti. A középpályások 2017 január végéig összesen 3 gólpasszra voltak képesek (Bonaventura 2, Kucka 1 gólt érő átadást jegyzett), és a kulcspasszok 40%-a Bonaventura nevéhez köthető… A vizsgált időszakban a legmegbízhatóbb passzmutatóval a Napoli középpályásai rendelkeztek, akik közel 90%-ban passzoltak jó helyre. A Milan középpályája ettől 4-5%-kal maradt el, ami ugyan nem tűnik soknak, de ha három játékosra vetítjük ki, akkor akár jelentős, 15-tel több rossz passzt is eredményezhet mérkőzésenként.

A Milan tehát egy közepes technikai tudású középpályával próbálja meg a labdát helyzetig vinni, legtöbbször a széleken próbálkozva, ami alapvető változás az utóbbi évek Milanjaihoz képest. A széleken történő támadásépítés logikája, hogy ezzel a középen tömörülő védelmek miatt több helyet találhat(na) a csapat, másfelől biztonsági oka is van, ugyanis egy szélen elveszített labda kisebb kockázatot okoz, mint egy középen eladott.

A Milan bal oldalán Bonaventura, illetve újabban Deulofeu messzemenően alkalmas arra, hogy a támadásokat hatékonyan segítse. Ugyanakkor a középpálya többi játékosa egyrészt a csapatrész létszáma miatt, másrészt azért nem képes felállt védelem ellen hatékony lenni, mivel ahhoz technikailag nem eléggé képzett. A képzettség hiánya vagy nem megfelelő szintje a támadások során még akkor is alapvető hátrányt jelent, ha a Milan az adott meccsen többet birtokolja a labdát ellenfelénél. Az átadások megkülönböztetésének nemcsak az az alapja, hogy a labda csapattárshoz megy-e. Tehát nem feltétlenül jó az a passz, amelyik csapattárshoz megy, azt is vizsgálni kell, hogy a passznak van-e funkciója: támadásban tovább fog-e épülni általa az akció. Sok esetben ugyanis, bár a Milan játékosainak labdái társhoz mennek, de azt a céljátékos olyan rossz időzítéssel veszi birtokba, hogy a védője gyorsan ki tud rá váltani, miáltal neki már csak egy kevésbé kockázatos, de így funckió nélküli átadásra (visszapassz, hazaadás) lesz lehetősége. A Milan passzjátékában viszonylag ritka a gyors oldalváltás, az egy érintéssel történő átadás, továbbá problémát jelent az, hogy a passzok nem megfelelő sebességűek. Ez nyilvánvalóan összefügg a technikai képzettséggel. A labdabirtoklásnak, a passzolásnak nyilvánvalóan nem az a lényege, hogy egy másik játékoshoz kerüljön a labda, hanem az, hogy az ellenfél egy megváltozott helyzettel szembesüljön, amelyre nem biztos, hogy fel tudott készülni, és amely miatt a védekezése megbomlik, de legalábbis módosul. Az ellenfél védelmét újabb és újabb helyzetek elé kell állítania a támadó csapatnak, olyan játékhelyzeteket kreálnia, amelyek fárasztják, nyomás alá helyezik a védekezni kényszerülő játékosokat, akik így nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is fáradni fognak. A Milannál viszont igen sok az olyan − funkció nélküli − átadás, amely nem kényszeríti gondolkodásra a védelmet, mert a labda a legadekvátabb – így a védekező csapat számára kikövetkeztethető − játékoshoz kerül. Az a támadójáték azonban teljesen esetleges, amelyet a védelem azért tud olvasni, mert a támadó csapat semmiféle meglepőt nem képes produkálni. Az Ancelotti-féle Milan – eltekintve most Kaká szerepétől – két olyan játékossal is rendelkezett a középpályán, aki a labdát el tudta juttatni gyakorlatilag bárhová a pályán. Seedorf remek átadásai és cselei, Pirlo 40-50 méteres indításai miatt a Milan számára rengeteg variációs lehetőség állt nyitva támadásban, ráadásul nem volt rákényszerítve arra, hogy Nesta vagy Maldini mozgassa a csapatot.

A jelen Milanjánál a probléma tehát az, hogy a középpályás játékosok többsége technikailag nem alkalmas arra, hogy a támadások bizonyos funkcióit, alkotóelemeit végrehajtsa. A csapat relatíve sokat birtokolja a labdát, de ez csak akkor tudna hatékony fegyver lenni, ha a labda A-ból B-be eljuttatása a védelmeket rendre váratlanul érné. Ahhoz, hogy a Milan hatékonyan tudja alkalmazni a 4-3-3-at, a kevesebb középpályás megfelelő technikai tudással kellene hogy rendelkezzen. Amíg azonban ez nincs meg, maradnak Bonaventura, Deulofeu, Suso, Bacca egyéni villanásai, esetleg a szerencsefaktor.

A jelenlegi Milan a leírtak alapján nem rendelkezik kialakult játékstílussal. A keret játékosai közötti technikai különbség ennek kialakítását ugyan nem könnyíti meg, de az is bizonyos, hogy a stílus nem fog kialakulni azáltal sem, ha bizonyos játékosokat rendszeresen egymás mellett játszat az edző. Vagyis nem attól lesz stílusa a Milannak, ha például Kucka, Locatelli és Pašalić rendszeresen együtt szerepel a pályán.

A stílus meghatározásánál tekintetbe kell venni a játékosokat, életkorukat, a rutint stb. A Montella által alkalmazott rendszer abban az esetben lenne minden körülmények között alkalmazható, ha egy minden tekintetben összeszokott, régóta együtt játszó keretről beszélnénk. Montellát éppen azért érheti kritika, mivel nem alulról kezdte a csapatot építeni, kialakítani, hanem fentről: úgy tűnik, előbb kitalálta a rendszert, majd ebbe igyekezett belepréselni a játékosokat.

Montella 4-3-3-a nyomokban tartalmaz ugyan erre a rendszerre hasonlító elemeket, de összességében ennek a felállásnak a középpálya a lelke a védők előtt játszó biztosító játékos megfelelő technikai tudással (mint amilyen Pep Guardiola volt a Cruyff-féle Barcelonában), valamint két, összjátékra, szervezésre és védekezésre is képes játékos a középpálya két szélén. Bonaventura az egyik szerepre alkalmas lenne, de a másik két poszt lyukasnak tűnik. Amíg ezek a problémák nem oldódnak meg, addig nem látom annak lehetőségét, hogy ez a rendszer ütőképes lenne.

4) Lehetőségek

A Milan újkori története során a négy főből álló védelmek voltak a legmegbízhatóbbak. Az olasz és milanos hagyományokhoz igazodva a csapatnak a 4 védős rendszeren semmiképpen sem kellene változtatnia, de szerencsére nem úgy néz ki, hogy erre a közeljövőben sor kerülne.

A középpálya fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A Milan történetében mindvégig kiemelt szerep jutott a legfontosabb csapatrésznek. Sem a Sacchi-, sem a Capello-, sem az Ancelott-féle Milan nem szűkölködött világklasszis védőkben, ennek ellenére mindhárom időszakban rendkívül erős középpályás játéka volt a Milannak; ezen a csapatrészen sosem spórolt a klub, és ennek meg is volt az eredménye. A Berlusconi-korszak, vagyis a modern futball időszakában a Milan egy rövid időszaktól eltekintve egészen 2009-ig legalább négy középpályással állt fel. Bár újabban a Milan a Serie A-ban megfigyelhető tendenciát (4-3-3) követi, úgy gondolom, a csapat számára nem ez lenne a követendő út. A jelenlegi játékosállománnyal – tekintve, hogy ebben a csapatrészben nincs klasszisnak nevezhető játékos − ugyanis kizárólag olyan rendszer lenne az elfogadható, megbízható és talán eredményes, amely a négy védő mellett legalább négy középpályással működik.

A következőkben néhány olyan rendszer kerül bemutatásra, amely alternatívája lehetne a jelenlegi felállásnak. Hangsúlyozni kívánom azonban, hogy játékrendszerekről, nem pedig játékstílusról lesz szó.

4-3-2-1 → Amennyiben a jelenlegi rendszertől minimálisan akarna eltérni, Montella a 4-3-2-1-es rendszert tudná sikerrel alkalmazni. Az Ancelotti-érában divatossá vált „karácsonyfa” alakzat már az 1980-as évek végén, illetve az 1990-es évek elején megjelent: a Terry Venables-féle Tottenham alkalmazta ezt a rendszert. Említésre érdemes még az 1998-as világbajnokság, melyen a francia válogatott az olaszok elleni negyeddöntőt követően ebben a felállásban játszott. A 4-3-2-1 megfelelő biztonságot nyújtana védekezésben, a csapat „mélyebb” lenne, azaz a pályát hosszirányban jobban használná, ugyanakkor némileg feladná a szélen vezetett támadások lehetőségét, amelyben jelentősebb szerepet kapna a felfutó szélső hátvéd. Ez a rendszer biztosítaná, hogy a kevésbé technikás középpályások megfelelő segítséget kapjanak a csatár mögött játszó támadó középpályásoktól, akik hozzájuk közelebb helyezkednének el. A rendszerben ugyanakkor éppen ez a két játékos lenne a kulcsszereplő, ugyanis védekezésben is alapvető szerepet kellene vállalniuk. A jelenlegi játékoskeret alapján alkalmazható rendszernek tartom, annak ellenére, hogy Bacca vagy Lapadula az alkata miatt nem kimondottan alkalmas az előretolt támadó szerepére.

4-5-1 → A 4-3-2-1-es rendszerre eléggé hasonlító felállás a pálya közepének széleit jobban kihasználja, így a széleken vezetett támadásoknak nagyobb jelentőségük lehet, ráadásul a szélső hátvéd feljebb lépve egyszerűbben megoldhatja a középpálya „üressé” vált oldalát. Védekezésben azonban éppen az egymástól távolabb lévő középpályások miatt nagyobb kockázatot jelent, ha az ellenfél a középpályán (lendületből) áthozza a labdát. A középpálya széleire valamivel gyorsabb játékosokra van szükség, mint a 4-3-2-1-es rendszernél, és nem is nyújt olyan szintű stabilitást, mint a 4-3-2-1, ezért a kockázatosabb rendszerek közé sorolható.

4-4-2 → Amilyen „divatos” rendszernek számított a Berlusconi-korszak elején a 4-4-2 (illetve annak módosított változata, a 4-2-2-2), annyira „elfelejtették” a Milan-edzők az elmúlt két évtizedben. Capello az 1997-es visszatérésekor, majd Zaccheroni, Maldini, sőt, Terim is használta párszor, majd Ancelotti idényenként alig 4-5 meccs erejéig, de alkalmazta. Inzaghi kivételével az utóbbi évek trénerei legalább egy mérkőzés erejéig elővették a 4-4-2-t, de Mihajlović volt az, aki alatt elsődleges játékrendszerré vált (2015. november végétől). A fenti két játékrendszerhez képest ez lenne az, amely egyszerre képviselné a stabilitást a középpályán két belső emberrel (Montolivo/Locatelli, Kucka), a széleken helyet kaphatnának a kreatívabb játékosok Bonaventurával, Deulofeuval és Susóval, miközben a két csatár szerepeltetése visszatérést jelentene a Milan hagyományaihoz. Mivel ebben a rendszerben a középpályán több játékos lenne, ezért nem volna szükség hosszabb passzokra a támadások felépítéséhez, továbbá nem kényszerülne rá a Milan a középső védők feljebb húzódására, valamint ívelgetéseire sem. A rendszer jóval zártabb lenne, mint a jelenlegi, de a támadójáték dinamikusabbá válhatna a szélekről lendületből érkező játékosokkal, valamint a támadókkal, akik így a kapuhoz közelebb helyezkedhetnének. A 4-4-2-es rendszer további előnye, hogy csere nélkül is átalakítható lenne 4-1-3-2-es vagy − egy fokkal nehezebben, de − 4-2-3-1-es felállássá is. Egyértelműen alkalmazható rendszer a jelenlegi Milan-keret számára, ráadásul olyan hadrend, amellyel a jelenleginél hatékonyabban oldható meg a keret forgatása.

4-4-1-1 → A 4-4-1-1 a 4-4-2-es és a 4-2-3-1-es rendszer közötti átmenet. A Milannál az utóbbi két évtizedben leginkább Ancelotti alkalmazta, bár ő is ritkán. A 4-4-2-es rendszer lényegi elemét, a stabil középpályát megtartja, de egy támadó középpályással próbál kapcsolatot teremteni a csatár és a négy fős középső csapatrész között. Míg a 4-4-2-ben a tipikus inkább az, hogy két középső (vagy védekező) középpályás mellett a két szélen támadóbb felfogású játékosok szerepelnek, addig a 4-4-1-1-es rendszerben ez nem egyértelmű. Elképzelhető persze egy olyan négyes is, amelyben az előbb írt módon helyezkednek el a játékosok (például az Inter elleni 2014/15-ös bajnokin a Bonaventura-Essien-Muntari-El Shaarawy összetételű középpálya), de Ancelottinál más megoldásokat is meg lehetett figyelni. Előfordult, hogy felváltva helyezkedtek el a védekezőbb felfogású, valamint a kreatívabb játékosok (például a Bajnokok Ligája 2006/2007-es negyeddöntőjében a Bayern München ellen mindkétszer a Gattuso-Pirlo-Ambrosini-Seedorf sor kezdett); arra is volt példa, hogy a középpálya jobb oldalán két védekező középpályás szerepelt, a kreatívabb játékosok pedig a bal oldalon kaptak helyet (Brocchi-Gattuso-Pirlo-Seedorf négyes a Fiorentina elleni 2006/2007-es szezon bajnokiján). Újabb variációt jelentett a 2007/2008-as szezonban a Parma ellen szereplő Gattuso-Emerson-Ambrosini-Serginho kvartett. Akármilyen is azonban az összetétel, ennek a rendszernek a „lelke” a csatár mögötti játékos. Amennyiben a középpálya stabil, az előrébb helyezkedő játékosok szinte minden figyelmüket a támadásokra tudják fordítani. A megfelelő összetétel esetén könnyen átalakítható a rendszer 4-2-3-1-essé is, de arra is volt példa – például az 1994-es világbajnokság döntőjében −, hogy Sacchi az olaszok 4-4-1-1-ét egyetlen cserével 4-3-3-má alakította át. A csatár mögött játszó támadó középpályásnak kreatív, cselezni tudó, az egy-az-egy elleni párharcokban erős, meccseket eldönteni tudó klasszis játékosnak kell lennie, mivel ő jelenti a fő kapcsolatot a középpálya és az egyszemélyes „támadósor” között. A Milanban ilyen játékosra bőven akadt példa, elég csak Baggióra, Rivaldóra, Rui Costára vagy Kakára gondolni. A jelenlegi Milanban nincs túl sok kreatív játékos (Bonaventura, Deulofeu, talán Suso sorolható ide), és a középpályás védekezés sem működik hatékonyan. A mostani keretből igazi klasszis híján inkább egy konzervatív középpályássort lehetne összeállítani, ami miatt a 4-4-1-1-nél talán lennének „alkalmazhatóbb” rendszerek. Ettől függetlenül egy Bonaventura, Locatelli, Kucka, Suso – Deulofeu – Bacca/Lapadula alkotta 4-1-1 talán megérne egy kísérletet.

4-2-3-1 → A visszavont támadóra, mint a 4-2-3-1 (egyik) legfontosabb játékosára már az 1980-as években találunk példát: 1986-ban az argentinok ugyan teljesen más rendszerben szerepeltek, de Maradona olyan szerepkörben játszott, amelyből már „levezethető” a csatár mögé visszavont támadóval operáló felállás (az argentinok a szabadabb szerepkörben szereplő, a középpályások és a támadók között játszó szervezőre az enganche kifejezést alkalmazzák). Végül azonban Spanyolország lett a rendszer „őshazája”, ahol már az 1990-es évek elején alkalmazták. A 2000-es Európa-bajnokság már egyértelműen ennek a rendszernek a jegyében zajlott, a 2010-es világbajnokság már „csak” megerősítette uralkodó hadrendként. A Milannál egészen Seedorf edzősködéséig a rendkívül ritkán alkalmazott rendszerek közé sorolhatjuk. Néhány mérkőzésen Ancelotti is használta (érdekes, hogy az egészen jó eredmények ellenére sem sokszor), majd Leonardo is próbálkozott vele, de utóbbi mindennemű siker nélkül. Allegri időszakában 7 meccsen került alkalmazásra a 4-2-3-1, és jellemző az akkori körülményekre, hogy nemcsak Boatenget, hanem még Nocerinót(!!!) is kipróbálta a csatár mögött… 2014 tavaszán azután Seedorf lett az, aki gyakorlatilag alapértelmezett rendszerré tette a 4-2-3-1-at. Seedorfnál legtöbbször Honda került a jobb oldalra, Kaká és Taarabt pedig középen vagy a bal oldalon kapott szerepet. Feltűnt még a támadó (a legtöbbször Balotelli) mögött Saponara, Poli és Birsa is. Seedorf tehát igyekezett kihasználni, hogy viszonylag sok kreatív játékosa van. Az egyáltalán nem kiforrott játékrendszer segítségével nagyjából vállalható eredményeket sikerült elérnie.

A 4-2-3-1 tudatosan épít a kulcsposztokon szereplő játékosok sebességére, erejére; nem véletlen, hogy a Premier League-ben több mint fél évtizede ez a legnépszerűbb felállás. A kulcsposztok közül a védők előtti két játékost kell kiemelni. Alkalmazható itt két egyaránt védekező típusú középpályás, de elképzelhető olyan felállás is, amelyben az egyik védekező középpályás helyett egy regista szerepel. Előbbire példa lehet az Internazionale, amely a 2009/2010-es BL-elődöntőben Cambiassóval és Thiago Mottával állt fel a Barcelona ellen, utóbbi variációra pedig ugyancsak Mourinho csapata, a Chelsea említhető, amely a 2014/2015-ös szezonban bajnoki címet köszönhetett a remekül működő Matić–Fabregas tengelynek.

A jelenlegi Milanban a regista posztot Montolivo egyáltalán nem, Locatelli pedig (remélhetőleg csak egyelőre) nem tudná megoldani. José Sosa lehetne még alternatíva, de mivel az ő védekezésbeli képességei nem egyértelműek, így az ő szereplése itt kockázatokat – bár azt gondolom, vállalható kockázatokat – rejtene.

A 4-2-3-1 szélsőinek feladata rendkívül összetett; ide nagy teherbírású játékosokra van szükség, nem elegendő, hogy az illető gyors, és támadásban használható. Ebben a rendszerben a Bonaventura, Suso, Deulofeu hármast lehetne alkalmazni: Bonaventura elképzelhető lenne a csatár mögött, míg a két spanyol a széleket játszaná be. Deulofeu és Suso esetében azonban kérdéses, hogy a védekezéshez mennyit tudnának hozzátenni, és hogy erővel bírnák-e megnövekedett feladataik ellátását. A csatár szerepe ugyancsak kulcskérdés. Általánosságban elmondható, hogy a jelenlegi két Milan-csatár fizikálisan nem erre a rendszerre termett. És bár nem a Premier League-et kell alapul venni, ahol az ezen a poszton játszóknál szinte elvárás a 185-190 cm-es magasság és a 85-90 kg-os tömeg, Bacca és Lapadula paraméterei ezektől jelentősen elmaradnak. Ha a 4-2-3-1 általánosságban nem is feltétlenül működne a Milannál, a mérkőzések egyes periódusaiban alkalmazható rendszernek tartom.

4-1-4-1 → A 4-1-4-1 a Serie A-ban ugyan folyamatosan jelen van, de a kevésbé preferált rendszerek közé tartozik. A Primera Divisionban egy fokkal gyakrabban használják, de ahol a legnépszerűbb, az – nem meglepő módon – a Premier League, ahol az utóbbi években azt látni, hogy 4-2-3-1 mellett most már ez a rendszer is megelőzte a sokáig egyeduralkodó 4-4-2-t. A 4-1-4-1 is erős széljátékra próbál alapozni, de nagyobb hangsúly van a letámadáson, amelyet akár 5 játékos is megvalósíthat. A 2008-as Európa-bajnokságon a spanyoloknál volt látható, majd később Guardiola is használta a Bayern Münchennél. Alkalmazható védekezőbb játéknál is, bár éppen az előbbi csapatok bizonyították, hogy az egyedüli védekező középpályás elé (aki a spanyoloknál 2008-ban Marcos Senna, míg a Bayernnél Javi Martinez vagy Schweinsteiger volt) nem is feltétlenül kell több ilyen típusú játékos. A kulcs az első négyes közepén lévő két játékos, akinek a támadáshoz és a védekezéshez is értenie kellene. A védekező középpályással és a támadóval ők jelentik az összeköttetést. Előnye a rendszernek, hogy viszonylag könnyen átalakítható 4-2-3-1-es vagy 4-4-2-vé. A Milan esetében ugyanaz vonatkozik erre a rendszerre is, mint a 4-2-3-1-re: bizonyos esetekben működtethető, de a jelenlegi játékosállomány minősége miatt elsődleges rendszernek kockázatos lenne megtenni.

4-3-1-2 → Egy olyan hadrendről van szó, amely mellett már elhaladt vagy éppen elhalad a taktikai evolúció. Ez az a játékrendszer, amely a leginkább alapozott egy-egy játékos született zsenialitására, szervezőkészségére, ösztöneire. A Milan rengeteget köszönhetett a trequartista posztnak, hiszen a támadók mögötti szervezőként/támadó középpályásként lett Milan-legendává Gianni Rivera vagy Kaká. Bár mindenki csodálta ezeket a játékosokat, a taktikusok azért igyekeztek semlegesíteni őket. Erre válaszul született meg az a rendszer (a 4-2-3-1), amely miatt érvényes jelen bekezdés első mondata. Amennyiben ezt a játékost el tudták szigetelni (a 4-2-3-1-ben a védők előtti két védekező középpályás fontos feladata volt ez), akkor a csapat hátulról nem kapott kellő támogatást, azaz a támadójátéka „meghalt”. Az újabb rendszerekben az edzők igyekeztek úgy felépíteni a csapat (támadó)játékát, hogy az több lábon álljon, vagyis ne egy embertől függjön: a csatárokon kívül lépjenek be a játékba a szélsők, a szélső hátvédek is. Erre (is) született az a „válasz” Ancelottitól, amelynek köszönhetően a rendszer is megmarad, és a támadójáték is működik − még akkor is, ha az ellenfél a trequartistát kiveszi a játékból. A regista posztról van szó, ha pedig regista, akkor a poszt legnagyobbja, Andrea Pirlo érdemel említést. A Milan papíron ugyan rendelkezik registával Locatelli személyében, de attól a mentális (és sajnos technikai) szinttől egyelőre igen messze van, hogy egy csapat mozgatását rá lehessen bízni. További probléma ezzel a rendszerrel a mélységi irányító hiányán kívül, hogy a Milan keretében igen sok olyan játékos van, aki leginkább a széleken vagy a szélekről befelé indulva tud érvényesülni (Bonaventura, Suso, Deulofeu, Ocampos). Tekintve, hogy a 4-3-1-2 nem a széljátékra kialakított rendszer, ezért a Milan számára semmiképpen sem tartom alkalmazhatónak – sem a jelenre, sem a jövőre nézve.

Összegzés

A Milan jelenlegi állapotában a legfontosabb, hogy a csapat megtalálja azt a játékot, stílust, amely hozzá a legközelebb áll. Ennek érdekében nem egy trend szerint kellene felépíteni a csapatot vagy kialakítani egy rendszert, hanem a kerethez a leginkább testhezálló futballt lenne célszerű betanítani. A jelenlegi Milan éppen azt bizonyítja, hogy egy bizonyos játékrendszert sokféle stílusban lehet játszani… Attól, hogy számokban gondolkodunk (ti. 4 védőben, 3 középpályásban, 3 támadóban), még nem fog úgy funkcionálni a csapat, mint ahogyan szeretnénk, amennyiben nem találjuk meg a stílusunkat.

A Silvio Berlusconi által az edzőnek szánt üzenetek természetesen komolytalanok, mert zömmel arra vonatkoznak, hogy a Milannak milyen rendszerben kellene játszania. És bár Berlusconi nyilván úgy gondolja, hogy a rendszerből egyenesen következik a stílus, a látványos játék, a lényeg nem ebben van. Berlusconi a látványt hiányolja, a gördülékenységet. Az, hogy szerinte attól lesz nézhető, eladható a Milan játéka, ha egy csatárral több vagy kettővel kevesebb védekező középpályás stb. van a csapatban, nyilván téves feltételezés. Nyilván őt sem érdekelné, ha a Milan a Carlos Alberto Parreira által a jövő rendszerének nevezett a 4-6-0-val döngölné földbe ellenfeleit. Amit Berlusconi (is) nyilvánvalóan hiányol, az a stílus. Amely ugyan bizonyos értelemben összekapcsolódik a rendszerrel (lásd fentebb), de nem abban az értelemben, hogy melyik csapatrészben hány játékosnak kell szerepelnie.

A dolgozat kiindulópontja az volt, hogy álláspontom szerint a Montella által alkalmazott 4-3-3-as játékrendszer – megfelelő játékosok és rögzült stílus nélkül – ebben a formájában működésképtelen. A Milan az időszakonként megjelenő presszinggel, a szélről belőtt labdákkal próbál operálni. A Milan góljainak többsége nem kiforrott, végigvitt akciókból származik, hanem az ellenfél hibájából. És bár minden gólt hiba előz meg, sokkal örömtelibb lenne olyan Milan-támadásoknak tapsolni, amikor 8-10 passzal, kombinatív támadójátékkal jut el helyzetig a csapat. Jelenleg ugyanis a Milan ahhoz a sakkjátékoshoz hasonlít, aki azzal éri el a sikereit (ha ugyan eléri), hogy kivárja, amíg az ellenfele a meccs alatt elfárad, és emiatt hibázik, mert képtelen felülkerekedni a frissebb ellenfélen.

A fejlődés jeleként kell azonban értékelni, hogy Montella részéről az újabb meccseken már tapasztalható volt némi rugalmasság: nem csak posztra és nem mindig a hajrában cserélt, ezek a lépései többször játékrendszer-változtatással is jártak, vagyis − közismert kifejezéssel élve − képes volt „belenyúlni” a meccsbe. Megjegyzendő azonban, hogy a kialakult játékstílussal rendelkező csapatok sokszor azzal lepik meg az ellenfelet, amikor ettől a stílustól eltérően kezdenek el futballozni. A Milan még nem tart itt, viszont az az érdekesség figyelhető meg, hogy amikor bizonyos stílusjegyeket alkalmazva kezd játszani a csapat, akkor arra nem (mindig) képes reagálni az ellenfél. Bár a felsorolt játékrendszerek a stílusbeli hiányosságokat is elkendőzhetik, sőt, arra is alkalmasak lehetnek, hogy palástolják, ha egy csapatnak nincs kialakult stílusa, a követendő nem ez lenne.

A Milan név kötelez. A klub csapatait az olasz futball történetének legnagyobb edzői irányították Vittorio Pozzótól Nereo Roccón át Sacchiig, Capellóig és Ancelottiig. A klub legnagyobb sikereit nem feltétlenül szemet gyönyörködtető, de mindig stílusos futballt játszva érte el. És bár a játékosállományt tekintve ég és föld a különbség a Milan három évtizeddel ezelőtti és a mostani kerete között, Montellának sem lehet más a küldetése, csakis az, hogy stílusos futballt hozzon létre a Milannál.

Lansky

Forrás: www.acmilan.hu – RSS