Napra pontosan 50 éve, 1968. október 25-én hat érmet nyert a magyar kajak-kenu válogatott a mexikói olimpián, amely magyar szempontból minden idők egyik legeredményesebb olimpiája volt. Tatai Tiborék Mexikóban nosztalgiáztak a jeles alkalomból, és meséltek nekünk az ott töltött napokról.
A hét versenyszámban hat érmet, kettő aranyat (Tatai Tibor C-1 1000, Hesz Mihály K-1 1000), három ezüstöt (Wichmann Tamás, Petrikovics Gyula C-2 1000, Giczy Csaba, Tímár István K-2 1000, Pfeffer Anna, Rozsnyói Katalin K-2 500) és egy bronzot (Giczy Csaba, Szöllősi Imre, Tímár István, Csizmadia István K-4 1000) nyertek a magyar kajak-kenusok Mexikóban, ahova 50 évvel később a Magyar Olimpiai Bizottság jóvoltából ismét kilátogattak.
A verseny helyszínén megemlékeztek a hét egykori, időközben elhunyt versenytársukról. A megemlékezés virágait Tatai Tibor olimpiai bajnok helyezte el a pályán található, az egykori versenyekre emlékeztető emléktábla előtt.
„Nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem, amikor visszatértünk a pályára – kezdte a 74 éves Tatai Tibor, aki 1000 kenu egyesben győzött Mexikóban. – Egyrészt szomorú volt, hogy sokan már nincsenek közöttünk, másrészt persze visszatértek a régi szép emlékek. Sok mindenre határozottan jól emlékszem, például arra is, hogy akkoriban fél óra volt két döntő között, és mindig egy zenekar játszotta a győztesnek a himnuszokat. Amikor eveztem fel a rajthoz, akkor hallottam, hogy a szél odafújta hozzám a magyar Himnuszt, ez azt jelentette, hogy Misa (Hesz Mihály) aranyat nyert, jó érzés volt így a rajtgépbe állni. A zenekarok sokszor el sem próbálták a himnuszokat, csak élesben játszották le először, így Misával zrikáltuk is egymást, hogy melyikünknek játszották szebben, ezek a mondatok most, 50 évvel később is ugyanúgy előkerültek.”
Tatai elmondta, hogy a helyszín sokat változott, egy haditengerészeti támaszpont lett belőle, de azért rá lehet ismerni. „Nagyon vártuk már, hogy odaérjünk. A létesítmény nagyon jó állapotban van, még régi kajakokat is láttunk – vette át a szót a 70 éves Wichmann Tamás, aki Mexikóban párosban, négy évvel később Münchenben pedig egyesben nyert olimpiai ezüstérmet. – Találkoztunk több olyan egykori mexikói versenyzővel is, akik ma már edzőként dolgoznak, nagyon jókat beszélgettünk velük. persze sok emlék kiesik 50 év alatt, de a nagy dolgok, a felkészülés az olimpiára, az utazás, a megérkezés, a kinti edzések és maga a verseny, ezek mind megmaradnak.”
A versenyhelyszín meglátogatása után számos programmal készültek a kiváló magyar sportembereknek. Előbb az UNESCO-világörökség részét képező Xochimilco lagúnarendszert járták körbe színes indiáncsónakokkal, majd megálltak az Azték-stadionnál. Megtekintették Teotihuacanban Közép-Mexikó leghíresebb emlékeit, az azték Nap és Holdpiramisait és a Halottak Útját. Útközben megálltak az 1968-as diáklázadás tragikus emlékhelyén, a tlateloicai Három Kultúra terén, majd a tequila és az ezüstékszer készítés rejtelmeibe is betekinthettek. A visszaúton felkeresték a világ legnagyobb katolikus zarándok helyét, Guadalupét is, majd Cancunba utaztak.
„Az olimpia ideje alatt nem igazán volt időnk megnézni semmit, főleg, mert mint kvázi szobafogságban voltunk. Most, 50 évvel később egy lexikális tárgyi tudással bíró, rendkívül lelkes idegenvezető segítségével megismerhettük a környék fantasztikus adottságait, amelyet ezúton is köszünk az olimpiai bizottságnak” – mondta Tátrai Tibor.
Wichmann Tamás szerint is megérte bevállalni ezt a hosszú utat. „Nagyon sokat adott nekünk az, hogy újra kint lehettünk Mexikóban. A gyönyörű emlékek felidézése mellett a valóban nagyon felkészült idegenvezetőnek köszönhetően rengeteg olyan információt kaptunk, amely még tartalmasabbá tette a kint töltött időt. A maja birodalom piramisait nézegetve fárasztó, de szenzációs napot töltöttünk el, felemelő és elgondolkodtató volt látni, hogy akkoriban hogyan dolgozhattak az emberek. A cancuni paradicsom is fantasztikus volt, mongúzok, vízidisznók szaladgáltak közöttünk, nagyon hálásak vagyunk, hogy visszatérhettünk Mexikóba.”
