Oliver Kahn 2008-as önéletrajzi ihletésű könyvében (Ich) rengeteg régi történetet mesél el életéről. Ilyen ez a tanmese is.
Oliver Kahn 2008-as önéletrajzi ihletésű könyvében (Ich) rengeteg tanulságos történetet mesél el életéről. Ilyen ez a tanmese is.
„Nyolcéves koromban gyakran részt vettem egy sorsoláson. Az volt az álmom, hogy nyerjek egy fényképezőgépet. Mindig elmentem az áruházba, ahol a sorsolásokat tartották. Felírtam a nevem egy kártyára és bedobtam egy hatalmas urnába. Minden héten várakozásokkal telien mentem a sorsolásra, minden héten csekély esélyem volt arra, hogy kihúzzák a nevem, és persze minden héten csalódott voltam, hogy nem én nyertem. Heteken keresztül így ment. Valaki mindig nyert egy gépet, csak én nem. en pedig újra és újra kitöltöttem a kártyát, majd bedobtam az urnába. Egyszerűen mégsem nyertem.
X hónapot követően, ki tudja, hány nyertes után, a sorsolást végző férfi figyelmes lett rám. Néha megszólított és megdicsérte a kitartásomat. Dicséret, jaja, a fényképezőnek jobban örültem volna. Aztán egyszer csak meglepetésszerűen megszánt engem, és ajándékba adott nekem egyet. Már nem is tudtam pontosan, hogy úgy akartam-e, hogy ajándékba adjon nekem egyet. De elfogadtam. A csomagot boldogan hazavittem. Ott volt a kezemben. Ugyan egy másik úton, de ott volt. Alig, hogy hazaértem, ki is csomagoltam a dobozt, legnagyobb csalódottságomra azonban nem volt benne kamera, csak egy papír. Majdnem padlót fogtam a dühtől és csalódottságtól.
A forma azon szórakozott, hogy egy olyan kisfiút vert át, aki olyan nagyon szeretett volna nyerni. Biztos viccesnek gondolta. en egyáltalán nem. Máig emlékszem arra, milyen csalódott voltam. Mit kellett volna tennem? A legtöbb anyuka égett volna a dühtől, fogta volna a fiát és megmondta volna magáét az eladónak a boltban. De az én anyukám nem. Ő egyértelművé tette, nincs más módja annak, hogy legyen egy fényképezőm, minthogy újra megpróbáljam. Valamikor össze kell jönnie.
Visszamentem tehát az áruházba és újra részt vettem a sorsoláson. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a férfit, aki annyira elkeserített engem. Próbáltam nem a szeme elé kerülni. Már ‘régi motoros’ voltam a sorsoláson, és leesett, hogy a dobozban lévő kártyákat nem keverik össze. Ha az utolsók között dobnám be a kártyámat, akkor egyszerűen nagyobb lenne a nyerési esélyem. Tehát lehetőség szerint az utolsók között kell bedobnom. Alig sikerült kivárnom, hogy a mókamester nekikezdjen a sorsolásnak. Nem is keverte össze. Ünnepélyesen húzott egy kártyát. Szinházias mozdulatokkal körbenézett az emberek között: ‘A mai győztesünk…’ kezdett bele, majd hagyott egy kis szünetet, megfigyelte, hányan kapták fel a fejüket, majd ránézett a kártyára és azt mondta: ‘Oliver Kahn.’ Nem ráztam az öklöm ököl, azt sem mondtam, hogy „iiigeeen’, egyszerű, őrült, boldog öröm volt, amikor a gyermek megkapja, amit olyan régóta kíván. De már éreztem egy kis diadalt, büszkeséget és elégtételt is. Végre sikerült! Hónapokon át próbáltam megnyerni ezt a kamerát. A kitartásom kifizetődött. A férfi, aki annyira elkeserített engem, átadta nekem a gépet, kissé elképedt. Gratulálnia kellett nekem, én megpróbáltam ügyet sem vetni rá.”
