Afrika legerősebb futballválogatottja látogat a Groupama Arénába május 20-án, ha abból indulunk ki, hogy az „elefántok” nyerték meg tavaly a legutóbbi kontinensbajnokságot. Jól áll Elefántcsontpart a FIFA-ranglistán is, mindössze egyetlen (észak-)afrikai rivális, Algéria előzi meg, és csupán egyetlen hellyel.
Elefántcsontpart, amely még az angol nyelvű sajtóban is gyakran szerepel az Ivory Coast mellett francia nyelvű nevén (Côte d’Ivoire), 1960-ban vívta ki a függetlenségét, korábban francia gyarmat volt. Futballélete azonban egyáltalán nem bő öt és fél évtizeddel ezelőtt kezdődött, már az 1930-as évek közepén rendszeresen játszottak csapatok Abidjanban és Adjambében. Az egyik első klub lett az ASFI Abidjan, amely 1959-ben kapta meg mai nevét, a Stade d’Abidjant. A franciák 1938-ban nagy stadiont is építettek, s hamarosan kiírták a La Coupe coloniale, azaz a Gyarmati Kupa nevű sorozatot, amelyet első éveiben az FC Bassam uralt. Akkoriban nem létezett még önálló labdarúgó-szövetség sem, a franciák egy közös szervezetek hoztak létre a szenegáli Dakart székhelyül választva, nyolc gyarmati ország labdarúgó-életének irányítására.
A negyvenes-ötvenes években egyre több egyesület alakult, köztük olyanok is, amelyek a későbbiekben vezető szerepet játszottak a már önálló elefántcsontparti futballban. 1947 óta létezik az Africa Sport, 1950-ben jött létre az ASEC (Association sportive des employés commerciaux) Abidjan, a kereskedelmi alkalmazottak egyesülete. Még a függetlenné válás évében létrejött az Elefántcsontparti Labdarúgó-szövetség, amely az 1956-os, elvetélt kísérlet után kiírta az országos bajnokságot.
A következő harminc évben az elefántcsontparti klubok csak ritkán jutottak a kontinens legjobbjai közé. A legnagyobb sikert a Stade d’Abidjan érte el, amikor 1966-ban megnyerte az Afrikai Bajnokcsapatok Kupáját. Az erre a gárdára épített válogatott a hatvanas évek második felében kiválóan szerepelt az akkor még Afrikai Egységkupának nevezett kontinensbajnokságon. 1965-ben („újoncként”) és 1968-ban harmadik, 1970-ben negyedik lett. Akkoriban még nem volt divat a legjobb afrikai játékosok Európába szerződtetése, az „elefántok” legénysége is kizárólag a hazai bajnokságban szereplőkből állt. Mindez, persze nem zárja, ki, hogy a kor legjobb elefántcsontparti játékosa szép profi karriert futott be később.
Laurent Pokou, akit Didier Drogba feltűnéséig sokan minden idők legkiválóbb elefántcsontparti csatárának tartottak, 27 évesen került Franciaországba, ahol aztán még öt éven keresztül játszott, a Nancyban töltött idényében (1977–1978) Michel Platinivel együtt. Pokou a hetvenes évek elején kétszer is „dobogós” volt az afrikai Aranylabda-szavazáson. A hetvenes években már több elefántcsontparti játékos is kipróbálta a tudását a francia élvonalban (ehhez az is kellett, hogy megváltozzon az otthoni politikai akarat, elengedjék a legjobbakat), de Pokou-éhoz hasonló karriert egyikük sem futott be.
A következő nagy sztár egy 18 éves korában feltűnt ifjú csillag, az akkor már két éve az elefántcsontparti élvonalban szereplő Youssouf Fofana lett. 1984-ben Elefántcsontpart rendezte az afrikai kontinensbajnokságot. Az „elefántok” csak az ötödik helyen végeztek, de Jean-Marc Guillou, az OGC Nice korábbi válogatott középpályása, a Cannes akkori edzője (akinek élete később összekapcsolódott az elefántcsontparti futballal) Fofanát leszerződtette a Cannes-hoz. A Fekete Gyémántnak becézett csatár a Cannes, az AS Monaco és a Bordeaux színeiben közel 250 első ligás mérkőzést játszott Franciaországban, az első elefántcsontparti lett, aki francia bajnokként, kupagyőztesként, sőt a Kupagyőztesek Európa-kupája döntőseként zárta a pályafutását.
Légióskarrierje miatt mindössze 12-szer szerepelt az elefántcsontparti válogatottban, de tagja volt 1992-ben az Afrikai Nemzetek Kupáján az addigi története legnagyobb sikerét elérő gárdának. Az „elefántok” 1984 és 2002 között sorozatban tíz kontinensbajnokságon jutottak az előbb nyolcas, majd tizenhatos döntőbe. 1986-ban harmadikok lettek, majd egy új generáció 1992-ben felült a trónra. A szenegáli tornát a műholdas televízióknak köszönhetően már Magyarországon is lehetett látni (ez volt az első ilyen), így sokaknak „személyes” élménye is lehet a ghánaiak elleni finálét lezáró tizenegyes-párbajról, amelyet az elefántcsontpartiak 120 perces gól nélküli csata után 11-10-re nyertek meg. A két csapat játékosai a 24 lövésből csupán hármat hibáztak el. A győztesek három játékosa került be a torna álomcsapatába: a kapus Alain Gouaméné, valamint Basile Aka Kouame és Serge-Alain Maguy. A kapus a marokkói Raja, öt mezőnyjátékos pedig valamelyik francia klub tagja volt, de még mindig a hazai klubokban szereplők domináltak. Még magasabb volt az otthonjátszók aránya az 1994-es tornán, amelyen harmadik lett a válogatott. Az Atlético Madridból meghívott Serge-Alain Maguy és a Le Havre csatára, Joël Tiéhi számított csupán légiósnak.
A következő tíz esztendőben sok minden történt az elefántcsontparti futballban. A már említett Jean-Marc Guillou 1994-ben futballiskolát szervezett Abidjanban, a klubelnök-honfitárs, Roger Ouégnin támogatásával a Sol-Béni edzőközpontban, az ASEC berkein belül. Ebből az akadémiából a következő másfél-két évtized számos legendás játékosa került ki, mint Yaya Touré, Kolo Touré, Didier Zokora, Salomon Kalou, Gervinho, Bakary Koné. Túlzás nélkül: Didier Drogbán kívül az elefántcsontparti futball aranykorának minden legendás szereplője onnan nőtt ki. Az erős utánpótlásképzés kiváló csapatot segített: az ASEC 1998-ban megnyerte az Afrikai Bajnokok Ligáját.
Az „aranygeneráció” 2006-ban érte el az első nagy sikerét: második lett a kontinensbajnokságon, Egyiptomban. Az „elefántok” tizenegyes-párbajban kaptak ki a házigazdáktól a döntőben. (Így volt igazságos: a negyeddöntőben az elefántcsontpartiak nyertek már egy szétlövést, 12-11-re verték meg a Samuel Eto’o hibája miatt elbukó kameruniakat.) Az ezüstérmes keretben már nem akadt otthonjátszó futballista, a 23 játékosból 22 európai klub tagjaként érkezett. Mire az Afrikai Nemzetek Kupájára sor került, az Henri Michel – egy másik legendás francia futballista, Jean-Marc Guillou egykori társa a hetvenes évek francia válogatottjának, Michel, Guillou, Platini triójából – által irányított csapat már kiharcolta története első vb-szereplésének a jogát.
A 2006-os, németországi világbajnokságon nem volt szerencséje a miden idők egyik legerősebb afrikai gárdájaként pályára lépő „elefántoknak”, Argentínával, Hollandiával és Szerbia-Montenegróval kerültek össze. A dél-amerikaiaktól és az Oranjétól is 2-1-re kikaptak, a délszlávokat 3-2-re megverték, de nem jutottak tovább. Nem jártak jobban a 2010-es, dél-afrikai tornán sem, amelyen az észak-koreaiak mellett megkapták a brazilokat és a portugálokat. Az európai ellenféllel szembeni 0-0-val kezdtek, 3-0-ra megverték az ázsiaiakat, de közben 3-1-re kikaptak a braziloktól, és kiestek. 2014-ben, történetükben harmadszor, megint eljutottak a világbajnokságra. Győzelemmel kezdtek (Japán ellen 2-1), de utána következtek a 2006-ban már megismert, szokásos 2-1-es vereségek, előbb Kolumbia, majd Görögország ellen. Nem mellékesen: a 93. percig továbbjutásra álltak a harmadik mérkőzésükön, akkor lőtte Szamarasz a görögöket továbbjuttató tizenegyesgólt…
Talán ez volt az „aranygeneráció” hattyúdala. A 2012-ben egy újabb elveszített tizenegyes-párbaj miatt az Afrikai Nemzetek Kupáján „csak” második gárda a legutóbbi, 2015-ös tornára már új válogatottal ment, a korábbi legendák közül már Dider Drogba és Didier Zokora nélkül. Drogba valóságos ikonja lett az elefántcsontparti futballnak, noha ötéves korától Franciaországban élt. Yaya Touré többször nyerte meg az afrikai aranylabdát, Kolo Touré és a „Professzor”, Zokora többször játszott a válogatottban, de egyikük sem közelítette meg Drogba elismertségét, népszerűségét. Tizennégy fontos címet nyert a Chelsea-vel, négyszer nyerte meg csapatával a Premier League-et.
Az új válogatottnak, amely tavaly veretlenül nyerte meg a tornát Egyenlítői Guineában, Yaya Touré volt a vezéralakja. Négyszer választották meg Afrika legjobb játékosának.
A Manchester City csillaga, a válogatott csapatkapitánya pihenőt kapott a szövetségi kapitánytól az angol idény zárása után, ellenben Salomon Kalou (a Hertha BSC tagja, Dárdai Pál játékosa), Wilfried Bony (Manchester City), Ismaël Diomandé (Caen), Max Gradel (Bournemouth), Sylvain Gbohouo (TP Mazembe), Eric Bertrand Bailly (Villarreal) és Wilfried Kanon (ADO Den Haag) várható Budapestre Afrika bajnokai közül.
