Rövid pályás gyorskorcsolya-válogatottunk az Ausztráliából honosított Lockett Deanna nélkül folytatja munkáját – tudatta a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség.
Szerződése ellenére otthon maradt az ausztrál-magyar Lockett Deanna (fotó: qt.com.au)
Mit is lehet ehhez hozzáfűzni? Természetesen számos szempontot kell figyelembe venni, amikor véleményt mondunk. (Direkt nem az ítélkezés szót használom!) Az ausztrál hölgy esetében nincs sok tennivaló, hiszen semmiféle eszközzel nem lehetne őt visszakényszeríteni Magyarországra. Esetében nyilvánvalóan nem a pénzt játszotta főszerepet, hanem egy, az ottaninál sikeresebb pályafutás reményében érkezett ide, Magyarországra. Más kérdés, hogy az itteni tartózkodása elvitt néhány millió forintot – és akkor még finoman fogalmaztam. Esetleg elvette a helyet egy, pillanatnyilag kevesebbet ígérő, de fejlődőképes magyar jelölttől…
Azért mégis kínál az eset megszívlelendő tanulságokat. A legfontosabbnak azt tartanám, hogy becsüljük meg jobban az állampolgárság intézményét. Azt, hogy ennek odaadása valaki felé az nem egy szimpla adminisztratív aláírás, hanem annál sokkal több – kellene legyen. Hogy aki azt megkapja, érezze megtiszteltetésnek a befogadó ország gesztusát! Még akkor is, ha a magyar nem a legvágyottabb dokumentum a világban, akkor sem lehessen pusztán üzleti alku tárgya.
Sajnos, ez az értékítélet kihalóban van. Egyre inkább divatba jön szerte a világban, hogy dicsekedjünk más tollaival. S mivel a pénz hatalma mind nagyobb, ezért az esetek nagy részében az nyerészkedik jobban, akinek több pénze van.
Jómagam még rendelkezem némi hagyományos értékrenddel is, ezért sajnálom, hogy az állampolgárságot olyanoknak is odaítélik az illetékesek, akik messze nem szolgálják meg azt. Itt van a közelmúlt egyik sajnálatos esete azokkal a birkózókkal, akik magyar állampolgársággal a zsebükben „megdőltek” a doppingvizsgálaton. Ki hallott azóta róluk? Aligha bárki is, ők pedig már árkon-bokron túljutottak, s talán mihamarabb el is felejtik, hogy valaha Magyarország állampolgárai (is) voltak, s a piros-fehér zöld színekért léptek a birkózószőnyegre…
Ilyenkor mindig eszembe jutnak korábbi „kuncsaftjaim” is: két kézilabdázóra gondolok. A kilencvenes években a legjobb magyar beállónak számított a Veszprém „vendégmunkása”, a magyar állampolgársággal „természetesen” rendelkezett Jurij Zsitnyikov. Ő a klub érdekei alapján kapott rövid idő alatt állampolgárságot, mert akkoriban az ő helyére újabb külföldit lehetett igazolni. Erre mi tett a mi „hűséges” állampolgárunk? Veszprémi sportvezetői (Hajnal Csaba) sugallatra elszabotálta az 1993-as világbajnokságon, magyar színekben történő szereplést. De akkor minek egy ilyen embernek a magyar állampolgárság?
E témakörben a másik kedvencem a „nagy magyar”, Sterbik Árpád. A teljesítménye alapján méltán népszerű, világklasszis hálóőr ugyanis 2001-ben megérkezett Veszprémbe a vajdasági „színmagyar Adáról” és egy hónap alatt meg is kapta a magyar állampolgárságot, amiért akkoriban erdélyi magyarok akár 6-8 évig is álltak sorban. Árpi pedig közölte: ő bizony csak a szerbeknek véd, mert mindent nekik köszönhet, amit a kézilabdázásból tud, amit addig elért. Ez nem is lett volna halálos bűn, ha kitart az általa elmondottak mellett. Ám amint letelt a három, veszprémi szezon, Árpi meg sem állt Spanyolországig, ahol később nem csak felvette a spanyol állampolgárságot, hanem több mint egy évtizeden keresztül védte is a spanyolok kapuját. Nálam az ilyen olcsó trükkök gazdái egyszerűen hazaárulók, amint ezt már korábban is merészeltem leírni. Ezt a véleményemet mindmáig fenntartom és ezennel is megerősítem.
A sort még lehetne folytatni, hirtelen ezek a „hűséges” állampolgáraink jutottak az eszembe. Mi ezekből az esetekből a tanulság. A sportvezetőknek az, hogy az állampolgárságok osztogatását sokkal komolyabb értékelés kellene megelőzze. Ne kapják meg olyanok is ezt az ajándékot, aki szinte véletlenül erre tévednek, s múló hangulatokat követve, messze nem úgy állnak a dolgokhoz, ahogyan – ha korrektek – cselekedniük kellene.
Ez az elmarasztalás legkevésbé áll az ausztrál hölgyre, a többiekre annál inkább. Jobban kellene örülni egy „ősmagyar” szerényebb nemzetközi teljesítményének, mint kalandorokból lett magyar válogatottak esetleg kicsivel értékesebb eredményeinek.
(jochapress / Jocha Károly)
