Ha valaki érdekes programot szeretne látni-megtekinteni, az már most írja be a határidő naplójába: október 3 vagy 4, az UTE cselgáncsozók Megyeri úti terme. E két nap egyikén szándékozik a nyilvánosság elé lépni egyedi produkciójával Andrássy László egykori judós kiválóság, későbbi kitűnő edző, aki 80. születésnapját szeretné mások és önmaga számára is emlékezetessé tenni.
Andrássy László a kép előterében a Bujkó Tamás által szerzett kupával
A mester a bemutató egyik számaként ugyanis lábkulcs nélkül akar felfüggeszkedni a kötél tetejéig.
– Dunakeszi-alsón lakom egy háromszintes házban, amelynek legalsó szintjét lakjuk a feleségemmel – mesélte Andrássy László. – A pince egy részét teljesen felszabadítottam és ott rendeztem be a saját erősítő termemet. Van ott kondigép, futószalag, szobakerékpár és minden más, ami ebben a témakörben segíti a felkészülésemet, a kondicionálásomat. Van tíz, különböző kerékpárom is, mert ez a sport az egyik nagy hobbim. Október 4-én leszek 80 éves, arra készülök meglehetős keményen, mert nem akarok szégyenben maradni az önkéntes vállalásommal.
– Feltehetően eseményekben gazdag életében a sport mindig főszerepet játszott.
– Édesapám jó példával járt előttem. Nála a sportlövészet után jött a túraevezés, mert – amint mondta – mindenkinek sportolnia kell valamit. A hosszú séták is bizonyosan benne voltak abban, hogy 96 éves koráig élt. Ami pedig engem illet, az első sporttal kapcsolatos élményem egy moziban ért el. Gyermekkoromban ugyanis a filmek előtt rendszeresen vetítettek sporthíradókat is. Egy alkalommal láthattam egy rövidfilmet az akkori idők legjobb magyar gyorskorcsolyázójáról, Ivánkai Györgyről. El is mentem a Városligetbe és elkezdtem korcsolyával a lábamon körözni. Akkor már középiskolás voltam, az I. István Közgazdasági Technikumba jártam. Reggel hattól hétig korizhattam, majd mosakodás nélkül irány az iskola. Ez ment három évig, amikor feladtam.
– Miért váltott sportágat, kinek a hatására?
– A haverjaim állandóan agitáltak, hagyjam már ott a csúszkálást, inkább menjek velük az újpestiek judósaihoz. Elég sokáig tartott, amíg ráadtam a fejemet, egészen pontosan 1959 márciusáig. Akkor elmentem velük a lilákhoz, ahol a rendkívül sikeres szakember, Gyányi Ferenc volt a vezetőedző. Elég jó kondiban voltam, de ennek ellenére is megdöbbentem, amikor az engem is edző Gyányi egy hét múlva már el is indított egy versenyen, Tatabányán. Azt hiszem, természetes, hogy jól elvertek, végül leszorítással vesztettem. Olyan társaim voltak a szakosztályban, mint Dávid Tamás, Raymond Árpád és Gyula, Vincze Dezső, Zatykó László, Ferenczi Zsigmond, Madari István, Flóri Miklós, a geológusként világszerte ismert Juhász Árpád és mások.
– Viszonylag hamar felhagyott a versenyzéssel.
– Ennek több oka is volt. Négyszer voltam második és kétszer harmadik az országos egyéni bajnokságon, a végső siker viszont csak nem akart összejönni. Valakitől mindig kikaptam. Vagy Galambos Marci, vagy Legény Pista vagy a Flóri Miki vert meg, vagy a kecskeméti Nagy Lajos ellen maradtam alul, miközben alkalmanként olykor enyhe ellenszelet is éreztem a bíráskodás részéről. Amit fontos megjegyeznem: az érettségit követően a Hajógyárban dolgoztam és idejekorán elkezdtem az edzősködést; gyerekekkel foglalkoztam. Be is iratkoztam a TF-re, ahol a szakedzői diplomát 1970-ben szereztem meg. Huszonkilenc évesen már odáig jutottam, hogy megbíztak az Újpesti Dózsa judó szakosztályának vezetőedzői teendőivel. Nem volt könnyű eljönnöm a Hajógyárból, ahol a távozási szándékom bejelentésekor először azt akarták, töltsem ki a szerződés szerinti hat hónapos felmondási időmet. Dr. Hanusz András gyáregység vezetőt sikerült meghatni (talán azért is, mert a lánya válogatott tájfutó volt), aki közölte: holnap már nem kell bejönni. Így lehettem a juniorok főfoglalkozású edzője Újpesten.
– Hogyan sikerült feltalálnia magát az új területen?
– Horváth István elment a válogatotthoz kapitánynak, így kerülhettem a helyére. A főnökségem tíz évig tartott mellékfoglalkozásban, akkor ugyanis az emberileg is kiváló Pista visszajött a klubhoz és természetesen visszavette a vezetőedzőséget, én pedig a juniorok élére kerültem. Ezen a helyen egészen 1990 őszéig tettem a dolgomat, amikor egy éles fordulat következett. A szövetség akkori szakmai elnökhelyettese, Króner Ferenc – a magyar judo egyik valóban markáns egyénisége – rábeszélt, hogy vállaljam el a női válogatottak felkészítését, legyek az edzőjük. Úgy gondoltam, ez egy komoly lehetőség, amit meg kell ragadnom. Így 1991. január elsején a szövetség alkalmazottja lettem.
– Hat évig irányította az akkori legjobb női judósokat, majd az eredmények ellenére nem kapott szerződéshosszabbítást az atlantai olimpiát követően.
– Érdekes kaland volt ez az időszak, amelyet „apróságok” tarkítottak. Ott volt például a magyar judó első női Európa-bajnoka, Nagy Zsuzsa, aki 1991-ben nyert Prágában. 1990 végéig én voltam a klubedzője, ám az általa elért sikert Kovács Gábor – akkori férfi és női kapitány – számlájára írták. Zsuzsa egyébként óriási tehetség volt, 15 és féléves korában harcolta ki a felnőtt Eb-aranyérmét és máig is sajnálom, hogy nem lett belőle sokszoros bajnok.
– Mondjon egy kicsivel többet erről a nőkkel töltött időszakról!
– Az 1992-es, barcelonai olimpiát megelőző hónapokban bevezettük a központi felkészülést. Ebben a döntésben sokat jelentettek a nemzetközi versenyeken szerzett tapasztalatok, elsősorban a kubai főedzővel történt ismételt konzultációk. Tőle kaptam az indíttatást a központi felkészülés bevezetéséhez is. Újpesten pihenőszobák álltak a kerettagok rendelkezésére, ragyogóan működött a rendszer. Az olimpiára – mivel akkor még nem volt kvalifikációs kényszer – mind a hét súlycsoportban indítottunk versenyzőket. 1993-ban már csak az előversenyeken szerzett pontok révén lehettünk érdekeltek a világbajnokságon. Három versenyzővel (Vészi Klára, Gránicz Éva, Pekli Mária) jutottunk ki a kanadai Hamiltonba, a világbajnokságra. Később Gránicz és Pekli az 1996-os, atlantai játékokra is indulási jogot szerzett és a 4. fordulóig mindketten két-két győzelemmel, illetve vereséggel versenyben voltak.
– Ön viszont 1996 végén nem kapott újabb szerződést.
– Nem estem kétségbe, hanem immár főállásban folytattam a taxizást, mivel az edzőséget egy percig sem tartottam életbiztosításnak, a fuvarozást pedig már 1983 októbere óta mellékállásban gyakoroltam. Az első kocsimhoz egyébként Hólya István, az újpestiek klubelnöke segített hozzá, akin keresztül megvehettem egy két és féléves rendőrautót. Taxis pályafutásom során egyébként hat járgányt „téptem szét”, fogyasztottam el. 2014-ben végleg letettem erről a szenvedélyemről, azóta csak a sportnak élek. Hetente egyszer, a hétfői napokon pingpongozok azzal a kortársammal, Dobay Attilával, aki engem 1959-ben az Újpestbe lecsalt, de ez csak kiegészítő tevékenység. Minden héten kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken ugyanis az UTE konditermében vagyok, ahol négy hónapja a szülők tornáját vezetem, s ha egy edző hiányzik, beugró is vagyok egy személyben. Sőt, a gyerekek felé én voltam tavaly a Mikulás is! Arra egyébként kimondottan büszke voltam, hogy kapitányságom évei alatt senkit nem csábítottam el a klubjából! A másik tény, amit ugyancsak szívesen emlegetek: dr. Gergely László és Nagy Ferenc – ma mindketten 66 éves „fiatalemberek” – 15 éves korukban kerültek a kezem alá, s velük mind a mai napig együtt edzünk, több sportágban is.
– A jelenlegi legjobbakról mi a véleménye?
– Inkább csak újpesti szemüveggel követem az eseményeket. Egy olyan versenyzőnk van, akinek a pályafutása alakulása mostanában különösen érdekel. Az édesapja, Szabó Ferike annak idején nálam versenyzett, kiváló judós volt és az lehet a fiából, Szabó Friciből is. Talán egyetlen, komolyabb gond van vele kapcsolatosan, hogy kicsit későn kezdett a sportágunkkal barátkozni. Ő a 73 kilósok között versenyez, az olimpiai 2. helyezett Csák Jóska az edzője és igen jó fizikai alapokkal és állóképességgel rendelkezik. A legnagyobb kérdőjel nála az, hogy az olimpiai kvalifikációk befejezéséig menet közben megszerzi-e a szükséges nemzetközi rutint, mert e nélkül nem sok esélye van. Ráadásul komoly hazai riválissal is versenyeznie kell a 2012-es, londoni játékokon ezüstérmet szerzett Ungvári Miklós személyében.
(jochapress / Jocha Károly)
